Ez egy óriási koporsó volt – Mindenki tisztelgett, amikor a kislány és nagymamája holttestét felhozták a Hableányból
A Hableány sétahajó elsüllyedt, miután összeütközött a Viking Sigyn szállodahajóval a Margit híd közelében 2019. május 29-én este. A sétahajón harmincöten utaztak, harminchárom dél-koreai és a kéttagú magyar személyzet. Hét dél-koreait sikerült kimenteni a Dunából, huszonhét áldozatot megtaláltak, egy dél-koreai utast még keresnek a hatóságok. AZ MTI kedden egy negyven fotóból álló összeállítást közölt a baleset mentőiről, akiket Balogh Zoltán fotóriporter sorozata mutat be.
„Barbara, a barátnőm, elkapta az egyik felénk sodródó mentőgyűrűben fekvő ember kezét a hajó jobb oldalán, én azonnal futottam a másik irányból, hogy segítsek neki, a másik mentőgyűrűben fekvő ember túl messze volt, nem sikerült elérnünk - emlékszik vissza a tragédiára. Miután megfogta a bajba került ember kezét, ami nagyon-nagyon csúszott, kérte a felszolgálónő segítségét, hogy biztosítsa, hogy barátnőjével együtt kiemelhessék őt. Lenyújtott lábával sikerült a nő lábát elkapnia, így tudták ketten kiemelni a vízből a hajó külső deckjére. Miután átemelték, a hajó belső terében átöltöztették, pokróccal melegítették, majd átadták a mentőknek. Amíg velük volt, a nő sokkos állapotban szorította a kezüket, és folyton a családját kérdezgette, kereste. Napokkal később tudták meg, hogy az elsodródott ember a mentőgyűrűben a kimentett nő lánya volt, akit egy mentőcsónak fogott ki, így ő is túlélte a balesetet.” (Jánvári Attiláné, Gizi, a Monarchia rendezvényhajó matróza)
„Csak jöttek és jöttek a cipők, ruhák, mentőmellények, mentőgyűrűk, a Hableányról leesett székek a Dunán a déli M0-s hídnál, ezek között kellett megtalálni az áldozatokat” - idézi fel a tragédia éjszakáját Jánosik Ágnes törzsőrmester, a BRFK vízi rendészetének hajóvezetője, aki kollégáival hajnalig a vízen volt. A szerencsétlenség helyszínétől Százhalombattáig fésülték át a területet. A baleset utáni hetekben napi tizennégy-tizenhat órán át keresték a halottakat. Ők vitték el azokat, akiket a búvárok felhoztak, illetve a lakossági bejelentés nyomán megtalált holttesteket.
Sokan meghaltak és csak kevés emberen lehetett segíteni. Ez volt a legnehezebb ennél a tragédiánál - mondja Gedei Péter, az Országos Mentőszolgálat budai mentőállomásának vezető mentőtisztje, aki kárhelyparancsnokként irányította a munkát a baleset után. Bajtársaival este fél tízkor érkeztek a helyszínre.
Az első információk még arról szóltak, hogy felborult egy csónak, és három könnyű sérültet mentettek ki a vízből.
Később derült ki, milyen nagy a baj. Kollégái több embert is megpróbáltak újraéleszteni, sajnos senkit nem sikerült visszahozni. A túlélők szerencsére csak könnyebben sérültek, a kihűléstől kellett védeni őket, plédbe, lepedőbe, izolációs takaróba, vagy buborékfóliába csavarták őket, miután a vizes ruhájukat levették.
„Az elején szikráztak az egók, de a végére összeállt a csapat. Voltak, akik nem vállalták a merülést a rendkívüli vízviszonyok miatt a tragédia másnapján, de mivel mi mentettünk már ilyen körülmények között, úgy gondoltuk megpróbáljuk” - mondja Szathmári Zsolt búvár, a Havária Közhasznú Egyesület elnöke. Ő irányította a felderítő merüléseket a hajóbaleset után.
„Mi megpróbáltuk a lehetetlent, iszonyatos volt a sodrás, rátapasztott a létrára a nyomás, alig tudtam elhagyni” - emlékszik vissza a körülményekre Kovács Gábor, a Havária Katasztrófaelhárító Közhasznú Egyesület merülésvezetője, mentő-kutató búvárja. A felderítő merülés után többször is merült még, az egyik áldozatot ő hozta fel a mélyből. A legdrámaibb az volt, amikor a búvár és az egyik áldozat vezetőkötele összegabalyodott. Gábor akkor mentőbúvár segítségét kérte, aki levitt a mélybe egy új vezetőkötelet, amelyet a holttestre erősítettek. Kemény, kétórányi küzdelem volt.
„Ez egy óriási koporsó volt” - mondja Bánki Frigyes, a Szökőár Kft. ipari búvára, aki többször merült a mentés során az elsüllyedt Hableányhoz. A rossz látási viszonyok között - tíz-tizenöt centiméteres volt a látótávolság - a búvároknak jó tájékozódási pontokat jelentettek a Margit híd még a második világháborúból itt maradt roncsai, amiket korábbi merüléseikből ismertek. Többször be kellett mennie a hajó alá, hogy bevezessék a hevedereket a kiemeléshez, de amikor ott volt, nem gondolkodott azon, mi lenne, ha az ötvennyolc tonnás hajó - ami hetven tonnásra hízott a sok iszaptól, mire kiemelték - agyonnyomná. Őt is az ötéves kislány halála rendítette meg legmélyebben. Amikor az ötéves kislányt és a nagymamáját felhozták, mindenki tisztelgett nekik a hajón.
„A legnehezebb az volt, amikor a halottat meg kellett mutatni a családtagoknak” - mondja Magyar Lóránt Gergely, a Semmelweis Egyetem Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézet igazságügyi orvosszakértője, aki részt vett a Hableány áldozatainak azonosításában.
„A lelkünket páncélba öntöttük és a feladatot elvégeztük - teszi hozzá, majd így folytatja - Amikor a hozzátartozók szembesülnek szerettük tényleges halálával, mély fájdalmuk ismét lelket ad a holttestnek: a vizsgálat tárgyából ismét ember, anya, apa, gyermek, nagyszülő lesz.”
Érdekesség, hogy Raub Emőke, a Hullám nevű kirándulóhajó kapitánya, aki legénységével két embert húzott ki a Dunából a baleset éjszakáján, nem szerepel a portrésorozatban. Ők voltak azok, akik az elsők között siettek a bajbajutottak segítségére, de a fiatal kapitány nem fogadta el Újpest polgármesterétől, Wintermantel Zsolttól a kitüntetést, mert úgy gondolta, ő csak tette a dolgát, amiért nem járt elismerés.
