Ha álmodom róluk, abbahagyom

– Lejjebb tartunk, mint a Nándiék – kiáltja az egyik sírásó bele, a gödörbe. Valakinek megszólal a mobilja, naná, hogy harangzúgás a csengőhang. A társ odalent kiegyenesedik, így is csak feje látszik ki, csorog arcáról az izzadság, a jó hír hallatán félmosolyra húzza a száját, és tolja tovább az ásót a puha földbe, nyög, mintha magát a debreceni köztemetőt kellene arrébb taszítania. A kiabáló sem áll le, néha a vetélytársakra, a szomszéd Nándiékra pillant ugyan, de ő is pakolja rendületlenül a földet, akkurátusan negyven centire a gödör szélétől, mert ez a szabály, és az ásólap hátával lapogatja simára a rögöket.

Valaki rákiált:
– Nem méred le?
– Nem kell! – sóhajt vissza.
Pedig van, aki colstokot használ a méréshez, más pallókat vagy fakeretet. Az egyik sírásó elárulja a legnagyobb okosságot:

– Ha a két tenyeremet lapjával derékszögben összeillesztem, akkor a külső kézfejem kisujjától a másik könyökömig tartó szakasz pontosan 75 centiméter.

Két sorban dől ki a föld tizennyolc gödörből, kétfős csapatok küzdenek az idővel. Puha a talaj, negyvenöt perc alatt ki lehet ásni, persze akkor, ha nem ütköznek gyökerekbe. A szikes földű temetőkben néha több óráig is eltart egyetlen sír kiásása.

Amikor a hangszórókból kiszakadt a „Figyelem, rajt!” felszólítás, ki mentében, ki munkásgatyában, ruhára húzott fehér overallban, de szürreálisan gyors tempóban kezdett neki a munkának, nem számolva azzal, hogy akár a futóversenyeken, itt is megbűnhődik a kapkodó – hamar köpni, zihálni kezd, aláguggol az ásványvizes palacknak.

„Hajrá, fiúk! Ne adjátok fel!”, mondják a hozzátartozók bátortalanul, talán ők is érzik, nem temetőbe való ez a szurkolás, a jó munkáért csak puszi meg hátba veregetés jár, de az is majd csak később. Nem kicsi a tét: aki most, a Magyarországi Temetőfenntartók és Üzemeltetők Egyesületének versenyén nyer, a V4-ek vetélkedésén, Trencsénben képviselheti Magyarországot. (Több órával az esemény után, e-mailben kapjuk meg az eredményt: a debreceni csapat győzött.)

Puskás Béla talpig öltönyben, galambőszen sétál a sírok között, kezében papiros, rajta számok, valamit jegyzetel, hümmög hozzá. Ő az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület elnökségi tagja, a sírásóverseny főbírája. Az ántivilágban katonatiszt volt, a sorkatonákat az esküjük előtti vasárnapon kivitte a katonai temetőbe sírokat ápolni. Aztán kutatni kezdte a sírkerteket, tizennégy könyvet írt – fele helytörténeti, katonatörténeti munka –, és végül ő lett a Somogy Temetkezési Kft. ügyvezetője.

Azt mondja, öt éve Pécsett rendeztek hasonló versenyt, de akkor csak a helyi csapatok mérkőztek egymással, ez az első országos vetélkedés. A trencséni sírásóverseny adta az écát, ha már Debrecenben temetkezési konferenciát rendeznek, legyen sírásóviadal is, amelyen nem csak időre kell kiásni a 78 centi széles, 198 centi hosszú és 160 centi mély gödröket, azt is pontozza a zsűri, milyen szépen ásnak, kreatívan hantolnak a munkások, és miként tartják be a munkavédelmi előírásokat.

– A sírásó szakmát szeretnénk népszerűsíteni, megismertetni az emberekkel – mondja Puskás –, hiszen a temetői munkásoknak nem csak a sírt kell kiásniuk, a végtisztesség megadása is feladatuk.

Morbid lenne, így most nem viccelődök azzal, hogy a megismerésnek egyszer amúgy sem lesz akadálya, meg akkor majd ki a csudát érdekel a kreatív munka. A sírásók sem poénkodnak a halállal, bármelyiküket kérdezem, mind ugyanazt mondják: temetés közben tudják, a családnak nagy a fájdalma, sokszor gondolnak arra, mi lenne, ha az ő hozzátartozójuk feküdne ott. Amikor hajléktalant temetnek, a papon és rajtuk kívül nincs senki a sír mellett, de ők akkor sem lazulnak, megadják a végtisztességet az elhunytnak.

– Reprezentatív munka a sírásóké – mondja kissé tört magyarsággal a szlovákiai Trencsénből jött Pastorok Péter is, aki az ottani temetkezési egyesület vezetője. Zsűritag most ő is. Szlovákiában megbecsült szakma az övék, 500–800 eurót (160 000–250 000 forintot) keres egy sírásó, s bár tanfolyamot nem kell végeznie, bírnia kell a fizikai munkát. A sírásók többsége nálunk sem végez tanfolyamot, gyakorlatban sajátítja el, amit kell. Pedig létezik kétszáz órás OKJ-s képzés temetői munkásoknak. Puskás Béla szerint gond is, hogy egyre kevesebb a szakképzett sírásó Magyarországon.

A kisvárdai Paróczai László temetkezési vállalkozóként Esztergomba járt hat hónapos tanfolyamra, minden hétvégén a temetési kultúrát, különböző országok és vallások szokásait tanulta, most már kívülről fújja azt is, mely egyházaknál mikor kell lezárnia a koporsót. A punkhajú Paróczai Omega Temetkezés elnevezésű csapatát biztatja. Úgy viselkedik, mintha az apjuk lenne a meglett sírásó férfiaknak, pedig egyívásúak lehetnek. Paróczai hat éve vezeti a céget. Azt mondja, temetett már több hete elhunyt, bomlásnak indult hullát és tizenegy éves kislányt is. Az utóbbi viselte meg legjobban.

– Kilences kész! – kiáltja az egyik csapat. A kisvárdaiak rémülten néznek a főnökükre.

– Nyugi, nem csak az idő számít!
Ugranak lapátolni, egyikük kapkodva simára seprűzi a gödör falát.

Puskás Béláék közben egy fakeretet eresztenek le a kilences gödrébe, ezzel egyszerre tudják ellenőrizni a szélességet, hosszúságot és a mélységet. Minden rendben, mennek is tovább.

Odébb a 63 éves Jónás János nyilatkozik a kameráknak. Profi. Kézről kézre adják az újságírók, ő a fiával egy csapatban versenyzett. A gyerek is követte az apját a pályán, felesége a ravatalozóban dolgozik. Hosszúpályiban laknak, Jónás János 1977-ben, 24 évesen kezdte a sírásást a Hajdú-Bihar Megyei Temetkezési Vállalatnál. Alacsony termetű ember, arcát kicserzette az idő.

– 220 kilót is elbír – dicsekszik vele az asszony. Jónás az ő szemében még mindig fiatal.

– A hetvenes években háromezer-ötszáz forintot kerestünk a sírásással. Az átlagbér akkor kétezer forint volt – meséli Jónás, és kihúzza magát. – Kétszer tüntettek ki Kiváló dolgozó címmel. Ma már nem becsülik meg annyira a szakmát. Sokan el is mentek máshova dolgozni.

Debrecenben 16 sírásó dolgozik, átlagosan 2300 temetés van egy évben, amelynek 35-40 százaléka koporsós, a többi hamvasztásos búcsúztatás. Jurácsik Zoltán, a Debreceni Köztemető üzemeltetője, az AKSD Kft. vezetője szerint általában nyolc általánost végzett vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkező férfiak mennek el sírásónak.

– Vidéken gyakoribb, hogy a hozzátartozók megköszönik a sírásók munkáját, olykor még borravalót is kapnak, ami jó keresetkiegészítés a bruttó 160 ezer forintos fizetésükhöz.

Nem nagy bér ez ahhoz képest, milyen drága ma a temetkezés. Debrecenben az urnás 250 ezer, a koporsós 350 ezer forinttól kezdődik. A sírmegváltás 25 évre 28 ezer forint, egy sírboltot 60 évre 250 ezer forintért lehet bérelni.

– Pörgesd! – szakad ki egy hozzátartozóból. A versenyzők már hányják vissza földet a nemrég kiásott gödörbe, a második félidő is időre megy. Közben Puskás Béla azt magyarázza, jobb lett a temetkezési kultúra Magyarországon, csak ritkán fordulnak elő visszás esetek. Legutóbb azért bekerült a hírekbe, hogy egy vállalkozó eltörte a halott lábát, hogy beférjen a koporsóba.

Ugyanakkor nem túl nagy a szakma presztízse, a kormány nem hajlandó velük egyeztetni. A szociális temetésről szóló jogszabályról sem tárgyaltak velük.

– Pedig a sírásás is egy szakma. A rászoruló családok hogyan fogják halott hozzátartozójuk sírját megásni? Mert erre a jogszabály lehetőséget ad. Látja, hogy milyen kemény feladat ez? – mutat a verejtékben úszó versenyzőkre.

Egyesületük azt javasolta, külföldi mintára vezesse be a kormány a temetési segélyt: a lengyelek ezer eurót adnak a hozzátartozóknak, a románok a nyugdíjasaiknak 600 lej (170 ezer forint) utalnak. Azt javasolják, idehaza alanyi jogon százezer forint járjon a halott után a családnak. Az intézkedéshez szükséges 13 milliárd forint fedezete Puskás szerint benne van a költségvetésben, csak át kellene csoportosítani.

Bata Sándor végzett a csapatával. Vízért megy, csorog róla az izzadság. Karján tetoválás, kézírásszerű sorok. Egyszer összeveszett az anyjával, ekkor varratta magára: „Ne felejtsd el, hogy édesanyád csak egy van, azt pótolni nem lehet, ezért míg él, tiszteld, becsüld, mert ha meghal, hiába minden...”

– Nincs is szebb annál, mint amikor vadidegenek odajönnek hozzám és rázzák a kezem, milyen szépen búcsúztattuk a hozzátartozójukat – mosolyog.

Bata korábban kőműves volt, meg gyárban dolgozott műszaki vezetőként. Barátja szólt, lenne munka, tetszett neki, hogy nagyobb a szabadság, változatosabb a meló, mint máshol. Hol sírt ásnak, hol a temetőt tartják karban, szállítanak, vagy az elhunytat öltöztetik fel.

– Az első halottam egy idős nő volt. A mai napig emlékszem, milyen érzés volt megfogni a hideg kezét.

– Álmodik a halottaival?
– Soha – rázza a fejét. – Még az elején megfogadtam, az első ilyen álom után nem lesz tovább. Akkor abbahagyom.