Gyurcsány esete a házasságtörő feleséggel

Hányast adna a hazai kormányzati kommunikációra?

Kettest.

Ennyire bénák?

Nemcsak a kommunikációval van baj, hanem magával a termékkel is. Nehéz úgy eladni valamit, ha az áru hibás, vagy az emberek bizalmatlanok iránta. A kormányfő egy személyben képviseli a kormányt, mintha cégvezető lenne. Ráérzett ugyan, hogy ketyeg a bomba, és vannak jó ötletei, de már nem elég hiteles a döntések véghezviteléhez. Az elit hiába is gondolná, hogy meg tudja csinálni, ha a közvélemény már nem bízik benne.

A bizalom visszaszerezhető?

Nem. Olyan ez, mint egy házasság. Ha egyszer megcsalt a feleségem, visszakönyörögheti magát, tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, de az emberben mindig ott motoszkál a kétség. Magyarországon az a baj, hogy az emberek és a pártok is csak a mában gondolkodnak. Pedig hosszú távon az az érdekük, hogy mielőbb túl legyenek a válságon, és mire a következő választás jön, tiszta lappal indulhassanak. Angliában a Munkáspárt azért akarja lemondatni Gordon Brownt, mert tizenöt százalékon áll a párt. Ha ő a krízis mélypontján elviszi a balhét, jöhet helyette valaki más, aki felé újra bizalommal fordul a nyilvánosság. Ha Gyurcsány leköszönt volna, utódja új lappal indulhatna. De késő a választások előtt friss emberrel előállni. Őt is, mint egy terméket, be kell vezetni, s arra már nem lesz idő.

Ha a kormányzati kommunikáció elégséges, a Fideszé legalábbis jó. Egységesen, úton-útfélen válságot kiáltanak. Úgyhogy lassan már hiszünk is nekik.

A politikusoknak lételemük, hogy krízist generálnak. A kiút sokszor nem lényeges, gyakran nem állnak elő alternatív megoldásokkal. Az ellenzék mondhat és csinálhat bármit, a hibát mindig könnyebb megtalálni, mint kijavítani. De ha a sajtótájékoztatókon nap nap után azt jelentjük be, hogy válság van – az egy idő után már nem hír.

A baloldalnak is jól jönnek az utcai tüntetések, a kukákat gyújtogató szélsőségesek.

Persze, ezt a módszert mindkét oldal használja: a fenyegetettséget, a kockázatot szeretik túlhangsúlyozni. Ám ez visszaüthet. Az emberek egy idő után immunissá válnak nemcsak a Gyurcsány, de a szélsőjobb elleni tüntetésekre is. Ráadásul nem tudnak eligazodni, az újságok túlpolitizáltak, kevés hiteles viszonyulási pont van.

Egy biztos, mindenért a kormány a hibás. Ha elromlik egy Combino, ha kevés aranyat nyerünk az olimpián.

A bűnbakkeresés általános emberi tulajdonság. Az már inkább magyar jellegzetesség, hogy mindent az államtól várunk: vállalja a felelősséget, oldjon meg mindent, hiszen mi nem szeretünk kockáztatni. Ezért lehet létjogosultsága a „Gyurcsány a hibás” kampánynak. Kérdés, milyen hatása lesz.

Semmilyen, Gyurcsány nem mond le. Sőt: ismerői úgy vélik, épp konfliktushelyzetekben jó. Tizenkilencre lapot húz, és bejön neki.

Politikusfüggő, hogy ki szereti a konfrontációt, s ki az, aki inkább kerüli. A női politikusok például biztos, hogy másképp vitáznának.

Igen, másképp. A minap Dávid Ibolya egy parlamenti felszólalásában elismerte a kormány néhány erőfeszítését. Rögvest azzal kezdték vádolni, hogy összejátszik a szocikkal.

Patthelyzet. A kormánynak voltak és biztosan lesznek is jó javaslatai, amelyeket érdemes lenne megvalósítani, de a bizalmat már elvesztették. Ez a Concorde-effektus. Amikor a gépet kifejlesztették, nagyon sok hiba jelentkezett, de ha már annyi pénzt öltek bele, tovább csinálták. Maga a folyamat lett a fontos. A pártok egymás közötti viszonyára is ez igaz. Annyira elmérgesedett a hangulat, olyan általánossá lett a kommunikáció hiánya, hogy már nem látszik a megoldás. Csak az ellenségeskedés fokozódik. De azt szokták mondani, a krízis jó, mert kilendít a megszokásból. Egy komoly válság megtisztulást is jelent.

Írja: van olyan krízis, amely egy egész iparágat érint, s ilyenkor a versenytársak együttműködésre kényszerülnek az ágazat presztízsének megmentése érdekében. Bár a politikai ipar egyértelműen válságban van, a szereplők ugyanúgy dobálják egymásra a sarat.

Vakok. Nem fogják föl, hogy legközelebb ők lesznek ugyanabban a helyzetben, például nekik kell reformokkal előállniuk. Bár az is igaz, hogy a mostaninál hiányzott az előkészítő kommunikáció. Az emberek még mindig nem értik: ha csalnak, és nem fizetik be a tb-t, az nem sikk, hanem önmaguk becsapása.

A kormány a népszavazási kampányban ezt megpróbálta elmagyarázni.

Akkor már késő volt. Fontos, hogy ki tematizál, ki az első. A többi csak reagálni tud, védekező pozícióból. Ezekhez a döntésekhez társadalmi konszenzus kell, de ha minden átpolitizált, valamennyi véleménynek pártos felhangja lesz.

És hol a megtisztulás, mi a megoldás? Egy vállalatnál visszahívhatják a hibás terméket, kirúghatják a vezérigazgatót. De mi nem söpörhetünk ki 386 képviselőt.

A jobboldal és a lakosság jelentős része az előrehozott választást támogatja.

Azután is ugyanazok fognak a parlamenti patkóban ülni, legfeljebb más arányban.

Az emberek mégis inkább ebben bíznak, és nemcsak nálunk. A lengyeleknél is előrehozott választásra került sor, így jutott hatalomra Tusk. Nagy volt a várakozás, aztán amikor pár hónap múlva nem emelte meg sem a tanárok, sem az orvosok fizetését, elkezdődtek a tiltakozások, és az emberek rájöttek, ez se jobb. De a közvélemény szereti azt hinni, ha új kormány jön, minden megoldódik.

A mindenkori ellenzék pedig azt mondja: ha rendesen kormányoznának, nem kéne annyit kommunikálni.

’98 óta profi a kommunikáció mind a bal-, mind a jobboldalon. Végeztem egy kutatást arról, hogy a PR mikor, milyen kontextusban jelenik meg a magyar médiában. Amikor a Fidesz volt hatalmon, a PR-nek fontos szerep jutott, a jobboldali sajtó pozítív megközelítésben mutatta be, a baloldalon viszont mint ármányt kezelték. A kormányváltás után fordult a kocka. Bárkit, aki kommunikál, könnyű a propaganda vádjával illetni.

Azért a kommunikáció valóban sok energiát, időt és pénzt emészt fel. Erről is vívtak csörtét a pártok. A Fidesz azt mondta: 2002 óta a kormány 23 milliárdot költött kommunikációra. Mire a kormányszóvivői válasz az volt: az Országimázs Központra meg két év alatt ment el 13 milliárdnyi közpénz. Egy-egy.

A legnagyobb baj az, hogy a kommunikáció már nem eszköz, hanem cél.

Érdekes ezt egy kommunikációs szakembertől hallani. Inkább örülnie kellene.

De így a kormányzati, közigazgatási, a teljes politikai kommunikáció hitelét veszti. Nem tudják az emberek, hogy minek higgyenek, hiányzik a hiteles forrás. Magyarországon még a civil szervezetek sem elég erősek ahhoz, hogy hallgatni lehetne rájuk válsághelyzetben. Bár elmondják, hogy nem balosak, és nem jobbosak, előbb-utóbb minden polarizálódik. Ugyanez van a reklám- és PR-ügynökségeknél is. Angliában egy reklámcég megteheti, hogy egyszer a jobbnak, másszor a balnak csinál kampányt. Elég az ügyfél igényeit kielégíteni, nem kell a politikai előnyöket és hátrányokat figyelnie. Idehaza mindenki tudja, hogy a kártyalapok előre le vannak osztva: ha új kormány jön, a régi szakemberek mehetnek. Nehéz dolga van annak, aki tényleg semleges akar maradni.