Gyalog a csatatéren

A Kossuth teret most hagyjuk. Az a fényes újraavatásig a halandó számára zárva van. De a Keleti pályaudvar előtt a nép szeme láttára készül a lejáró és a metróállomás, a Kossuth és Petőfi utca kereszteződésében pedig már be is tömték a Kádár-kori aluljárót, és sétálótereket köveznek. A felfordulás persze nagy. Jönnek a fanyalgók. Hogy az ember a lábát töri a kábeldobok között, nem találja a metró lépcsőjét, a szűkített úttesten kibírhatatlan a forgalom, és hasonlók. Ezek az emberek majd nagyon csöndben lesznek később, ha beérik a munka gyümölcse. De minket most nem is ők érdekelnek, nekünk a tények a fontosak. Az építkezés lábbal lejárható valósága.

Az első feladat egyszerű: el kell jutnunk a Rottenbiller utcából a baleseti klinikáig. Ez tényleg egyszerű, mert elvben elég átkelni egy zebrán, gyalogolni pár száz métert, és annyi. Mi azonban nehezítünk: egy hajtűkanyar szédítő vonalán tesszük meg ezt az utat, mert látni akarjuk a felszíni metró- és útépítés szépségeit és gyötrelmeit. Tehát úgy tervezzük, hogy a Rottenbillertől felhatolunk a Keleti pályaudvarig, majd a másik oldalon, a Bethlen és a Festetics utca ásító torkolatai mellett elhaladunk a felüljáróig, hogy aztán balra térjünk a vágyott cél felé, már akinek a baleseti klinika az.

Már a megtekintés első fázisában odaint két ember, hogy mi a fenét fotózunk. Balra tőlük cipőbolt és zálogház, mögöttük egy ruházati shop előtt a szemetes utcán rémült kirakatbabák. Galambok tétováznak a levegőben, a Baross tér felől száll a por. Kocsma itt nincs, az emberek azonban természetesen söröznek, mert miért is függne össze ez a két dolog.

– A haverja lefényképezett – mondja az öregebb, némileg feddőn.

– Tudja, riport ez, vagy mi. Arról, hogy az emberek hogy viselik az építkezést. Meg hogy örülnek-e, hogy a hely szép lesz, ha kész lesz.
– Ez? – az öreg felhorkan. – Nyolc éve matat itt az egyik Tarlós a másik Demszky után, de csak a kosz van, meg a káosz. Én már úgy halok meg, hogy utoljára egy betonkeverő képét látom az ablakból.

Társának, egy barna bőrű fiatalembernek az arcán büszkeség terül el. Junesz a neve, Marokkóból jött, de hogy mikor, isten tudja. Úgy beszél magyarul, mint mi. Közli, hogy ennyi idő alatt Casablancában nyolc nagymecsetet építtetett volna fel a király. De hát itt király nincs, és tán épp ez a baj.

– Aztán melyik laptól? – ébred fel dühéből a másik.

Megmondom. Nevet és bólogat.

– Riport arról, hogy örülnek-e az emberek a szépülő városnak, mi? Csak semmi politika, mi? Hát az én képemet maguk ne hozzák le. Nem akarok ilyen mocskos lapban benne lenni.

– Maga szidta a Tarlóst. Én már épp védeni akartam.

Barátságosan megrázza a mutatóujját, és elfordul. Junesz, az arab csak mosolyog, és betermeli a maradék sörét.

Innen már nem könnyű, tényleg. Az aszfalt megszűnik, a terelőrácsok között egyenetlen, feltört betonút, amelyről az árkádok alá kényszerül a tömeg. Egy boltban árzuhanás van, a csirke far-hát kilója 235 forint helyett csak 199. Egy piros ruhás kislány jön, hogy fényképezzük le az újságba. A fotós kolléga megtagadja, holmi szülői engedélyt emleget. A lány eltűnik, majd egy perc múlva utolér minket azzal, hogy a mamája megengedte a világhírnevet. Szétnézek. Anyaszerű jelenség nincs a láthatáron. A gép megadóan kattog.

Átkelünk az úton a Keletihez. Nem dráma, de sorban zúdulnak előttünk a 7E, EA, 178-as jelzésű buszok, azokat ki kell várni, aztán ott a pályaudvar. Előtte a betonfalansztert úgy-ahogy takaró pozdorjafalak, balra daru, keverők meg egy zöld-fehér teherkocsi, oldalán Dako-pumpa felirattal. Reng a tér a monoton, erőszakos zajtól. Itt már csak aluljárón lehetne átmenni a másik oldalra, de érdekes módon a járókelők legalább fele inkább az autók közötti átpánikolást választja az úttesten. Mi is. Aztán szabad az út a megszokott, lepusztult házak és foghíjak között egészen a Rákóczi útig, amelyen az üres, lehúzott redőnyű, romos üzletek olyanok, mint ha hullafoltok lennének egy kiaszott testen. Elég is ebből a vidékből.

Jöjjön a fényes Belváros. Az Erzsébet híddal szemben állok, amikor odajön hozzám egy hölgy.
– Maga mérnök?
– Bár az lennék, csókolom.
– Akkor mit irkál itt? És hova tették a hetes megállóját?

Olyan számon kérő, hogy már majdnem mentegetőzni kezdek: nem én dugtam el. Bizonytalanul magam mögé intek, a Kossuth Lajos utca egy távolabbi pontjára. Egyébként azt irkálom éppen, hogy a híd felől érkezve ugyan blokkolja az embereket egy rács, mögötte parkoló autókkal a buszmegálló helyén, de onnan át lehet járni a Váci utca felé, vagy erre, a Petőfi utca elejére, ahol most vagyok. Igaz, ez már nem tűsarkú női szakasz, műanyag csövek és kőlapok között kell botorkálni. A Petőfi is félkarú óriás, csak az egyik oldalon járható, cserébe a szürke rácskapuk szép, kanyargós túraúton irányítanak el a boldog, mert érintetlen Vörösmarty tér felé. Az utca szájában, a betömött aluljáró tetején szintén zárt terület van, kövezik az eljövendő sétautat.

A nő, aki az előbb megszólított, nem tágít mellőlem, kiderül, hogy ő Irénke, nyolcvanéves, és sokáig lakott a közeli Semmelweis utcában. De most elvesztette a 7-es buszt. Hálás vagyok neki, az imént én szólítottam le egy másik asszonyt azzal, hogy mi a véleménye az átépítésekről, és még őrzöm dermedt tekintetét. Régen csináltam utcai interjúkat, elfelejtettem már, hogy az első húsz másodperc, amíg megértik, mit akarok, drámai. Csoda, hogy nem ütött le, vagy nem vett tőlem valamit. Mondjuk egy iPadet, amit a dettó feldúlt Ferenciek terén árult egy ember. Megőrült maga, kérdeztem, ki vesz az utcán lopott holmit, már úgy értem, olyan lopottat, amelyre nincs garancia? Vállat vont. Miért ne, ha olcsó? Mármost Irénkével nem kellett kikezdeni, ő szólított meg, és nem félt tőlem, ahogy én sem féltem tőle. Nagy dolog. Amúgy azt gondolja, hogy jobb, ha köveznek itt az emberek, mint ha köveket hajigálnának. Mert nagy a szegénység, és ugyan az egész építkezésnek szerinte semmi értelme, viszont legalább munkát ad. Addig se tüntetnek, mondja borúsan és távozóban, de majd fognak, higgyem el. Déva várát kellene itt felhúzni, tudja, épül, leomlik, megint épül, amíg a kassza tart.

Addig nincs baj.

Majd megírom a kerületnek, kiáltom utána.