Gombár: Nem mondom, hogy Gyurcsány nincs tudatánál, de a rajongók kicsit megbolondították

Érdekes kitételre bukkantam egyik régi nyilatkozatában. Ön nem tartja Istentől elrugaszkodott gondolatnak a „fontolva haladás” elvét. Azt mondja: nem lehet az emberek torkán erőszakkal legyömöszölni bizonyos dolgokat, még akkor sem, ha a politikai erők egyetértenek. Ráadásul az egyetértés finoman szólva hiányzott.

Nem változott a véleményem. A Magyarországon akkor elképzelt – és állítólag elgondolt – reformok „forradalmi” frazeológiában jelentkeztek. Tény, hogy mindig feltorlódik seregnyi tennivaló, rengeteg ügyet kell rendezni. De az ügyek rendezése helyett olyan vészterhes szólamok röpködtek a fejünk fölött, hogy „beköszöntött az új reformkor”, államreformot kell csinálni, sőt, „kultúraváltásra” van szükség. Mire? Mit is jelent ez? Ezeket egyszerre rázúdítani az országra nemcsak káros, hanem értelmetlen is. Kétségtelen, hogy én a „fontolva haladás” híve vagyok.

A reformmániákusok szemében ez egyet jelent a „nem haladással”. Majdhogynem a szabotázzsal.

Mindenesetre szimpatikusabb, mint a cezaromán magatartás.

Amellyel kimondatlanul azt sugalljuk: változz meg, szedd össze magad, civilizálatlan, félbalkáni cenk? Próbálj európai módon élni?

Így van. Pedig e reformer politikusok nem tartják magukat forradalmároknak, mégis a forradalmihoz hasonló hevület és észjárás fűtötte-fűti őket. A tervezett változások forradalmi léptékűek és jellegűek voltak. Nem lehetett reformként eladni őket. Megvalósítani pláne nem.

Így jutottunk a jelenlegi helyzetig? Rövid tévétudósítást láttam a minap: leszavazták a kormányt egy jelentéktelen interpellációs ügyben. Egy SZDSZ-es képviselő nem fogadta el a miniszteri választ. Ami magától értetődik. Rendelkezhet-e kellő tekintéllyel egy kormány, amely hétről hétre vesszőfutásnak lesz kitéve?

A tekintély nem most roggyant meg. Nem azon veszett el, hogy kisebbségben kell kormányozni. Jóval előbb, a nagyra vett lendületen, amiből nem is lehetett más, csak meglehetősen kis ugrás. És persze az őszödi beszéden. Ez a kormány két éve a folyamatos bizalomvesztés állapotában van. Fennmaradása nyűglődés.

Fel is adná? Dobják be a törülközőt?

Kérdés, mit értünk feladáson. Az előrehozott választásokat és az ellenzék hatalomra juttatását személy szerint nem kívánom. S nyilvánvaló, hogy nem akarhatja sem a kormány, sem a volt koalíciós pártok. Amiből nem következik, hogy ne lehetne megoldást találni.

Sejtjük, mire gondol. A gyakran emlegetett szakértői kormányra.

Nem elképzelhetetlen egy olyan kiegyensúlyozott, megbízható, a gazdaságban is járatos miniszterelnök csatasorba állítása, akinek van hazai és nemzetközi tekintélye. Egy ilyen ember irányíthat normális, azaz politikai kormányt is. Nem lehet kizárni, hogy a korábbi koalíció két pártja ne találjon ilyen utódot, ha megmaradt bennük a politikai életösztön.

Valaki úgy fogalmazott: célszerűbb, ha a „roncskormány” „minél tovább húzza a belét”, hogy a vészterhes vereséget elodázza. Konstruktívabb ötlete politikusnak nem volt.

Ez tévedés. A sok hektikus fordulat után egy kiegyensúlyozott, nyugodt stílusú kormányzat milliónyi feladatot oldhat meg. Még az egészségügy javításához se kell ennyi zavaros féloldalasság. A rendteremtés, a dolgok karbantartása néha többet ér, mint a lázas közfelfordulás. A blöffök és a fikciók már a könyökünkön jönnek ki.

Ön mondta: olyan embert szeretne már kormányon látni, akinek „nincsenek víziói”. Miért?

Mert a látomásos alkatot nem sorolom a politikai erények közé. Egyébként sem kedvelem a látomásos embereket, legfőképp kormányon nem. Egy se legyen belőlük. A hétköznapi beszédben a víziót gyakran összekeverik a képzelőerővel, a tervezőképességgel és a tetterővel. De a szavak zavaros használatának nagy az ára. S ahogy a vizionáló politikusoktól tartok, ellene vagyok a „karizmatikus” vezetőknek is. Sajna, minden kifejezés, ami a politika szótárába kerül, hamarosan szétmállik a rozsdától, aminek folytán értelmetlen és ellenkező tartalmakat szív fel. A karizma isteni felkentség. A karizmatikus vezető – mivel rajongók hada veszi körül, és túláradó szeretetet/gyűlöletet vált ki – a politikát „érzelmi térbe” helyezi. A karizmatikus vezető ennek az energiának a „túlhasználatával” néha nagy tettekre képes, de ez a varázs romboló is. Átlép mindenen, rombolja az intézményeket: a demokráciát, a racionális bürokráciát, s fittyet hány a gazdasági ésszerűségeknek. A karizmatikus vezető „be akar vonulni a történelembe”, rivalgó tábora élén. (És itt nem a közvetlen hívekre, netán talpnyalókra gondolok, hanem a tömegre.) A rajongás a józan ész halála.

Beszéltünk a vezetők felelősségéről. Térjünk át a népre. A népszavazás után születtek efféle rezignált értékelések: Magyarország nem tud élni a szabadsággal, egy euróért apját-anyját eladja, felhagyott a gondolkodás luxusával.

Demokratikus körülmények között roppant kínos, ha a néptől féltjük a demokráciát. Miért ne lehetne népszavazást tartani? Nem ettől kell a képviseleti rendszert félteni. Sokkal inkább a zagyva beszédtől, a demagógiától. A helyzetet a pártok, a kormány és az ellenzék makacs kötélhúzása állította elő. Amikor pedig a propagandagépezet beindul, nincs visszaút. Kiderül, hogy a nép nem akar háromszáz forintot fizetni, ami természetes, miután keresztülment azon a zűrös folyamaton, amelyik egészségügyi reform címén dúlt. Amikor a reformokról vitatkoztunk, azt vágták a szemembe: álmodozó vagyok. Hogy lehetne konszenzust teremteni, horribile dictu, szövetségeseket keresni, ha egyszer a reform érdeksérelmekkel jár? Persze tízmillióan vagyunk, egymásétól eltérő érdekekkel és ízlésekkel. Az viszont más dolog, hogy a politikai életben, különösen reformértékű változásokhoz szövetségesek kellenek. Jó politikusok időlegesen, célra orientáltan létre is hozhatnak szövetségeket, és konszenzust teremthetnek. Ez a politikai alkotás. A mű. Efféle törekvést sajnos nem tapasztaltam.

Amikor sikerült zátonyra kormányozni a koalíció hajóját, a felek állítólag beszűkült tudatállapotban cselekedtek. És míg a reformokban – más kontójára – elszántak és nagyralátóak voltak, a maguk sérelmeit annál kicsinyesebben kezelték. Világmegváltó tervekkel léptek színre, hogy hajba kapjanak egy széttaposott homoktortán.

Kezdettől maguk alatt vágták a fát. Hogy képesek-e ebből kikecmeregni? Szívem szerint nem zárnám ki. De túlzott reményeim nincsenek.

Amikor a miniszterelnök a Syma csarnokban a beszédét mondta, tudatában volt annak, mit tesz?

A miniszterelnök úr is vízióktól gyötört embernek látszik. Nem mondom, hogy nincs tudatánál, de a rajongók kicsit megbolondították. Ez az én impresszióm. Akár így van, akár úgy, az a beszéd sértő volt, miközben persze az SZDSZ is elképesztő hibákat követett el. De hát kinek az érdekét szolgálta a szétrobbantás, ha nem az ellenzékét? Megbuktak. De a legfőbb baj, hogy az ország dolgai mennek rosszul; az ország iránti bizalom roppant meg.

Mégis imponáló, ahogy a miniszterelnök így kitart.

Én az egészet nem kitartásnak nevezném, hanem kiábrándító makacsságnak.

Miben áll ez a makacsság?

Abban, hogy a helyén marad. És hogy ő maga – mint pártelnök – és a holdudvara nem talál utódot. Hogy körülötte engedelmesen játsszák a Fejbólintó János szerepét. Ez az ő kollektív felelősségük. Civilként nem tudok mást mondani. Elég volt.

Egyelőre olyasmit hámozhatunk ki a nyilatkozatokból, hogy a legrosszabb forgatókönyv a kétharmados ellenzéki győzelem.

A politikában sok minden megeshet. Mindig azzal biztatja magát az ember, hogy nem a legrosszabb jön. Mert amit a kormányzó pártról elmondtam, az ellenzékre is áll. A vezérkedést nem kellene tűrniük – de tűrik. Nincs bennem Fidesz-fóbia: elég meszsze áll tőlem ez a párt, de nem Fidesz-frásszal kelek-fekszem. És az is tűrhetetlen, hogy a szocialisták vezetőiben más se munkáljon, csak ez a mániákus félelem. Minden ostobaságot igazol a Fidesz-frász?

Sokak szerint Gyurcsány elkönyvelte a vereséget, csak arra játszik – Orbán példája nyomán –, hogy később is topon maradjon.

A miniszterelnök úr éles elméjű, ékesszóló ember, fordulatosan beszél. Sajnálatos, hogy ezzel a ragyogó képességgel élve majd’ mindent elmondott már. És mindennek az ellenkezőjét is.

Sokak szerint – habár a politika felelőssége kitüntetett – az úgynevezett reformértelmiség, a mániákus „reformsúgók” is vétkesek a bukásban.

Ezzel nem értek egyet. Nem lehet az értelmiségre vagy az újságírókra kenni, hogy „belekényszerítették” szegény koalíciót a céltalan rohanásba. Hogy miként, milyen határig kell-lehet megváltoztatni az országot, arról százötven év alatt sok mindent összeírtak. Ezt vagy ismeri egy politikus, vagy nem. Amikor felesküszik, sem lelkileg, sem fizikailag nincs lehetősége arra, hogy tanuljon. Ha felkészületlen, az nagy baj. És ha azt hiszi, hogy vízióval, karizmával minden pótolható, ha úgy gondolja, PR-menedzserek hadára kell támaszkodnia, megette a fene az egészet.