Gárdahistóriák

A nagy példányszámú napilap fotóján ketten látszottak, az éppen tiltakozó frakcióvezető (pártelnök és gárdavezér), előtte pedig lehajtott fejjel hadügyeink ura. „Nem az én dolgom” – olvasható le az arcáról, ami így igaz, ámbár hírlik, hogy az új gárdauniformis sokzsebes nadrágjainak beszerzésében a military shopok mellett bizonyos egyenruházati cégek is közreműködtek. De végül is ennek nincs különösebb jelentősége, a kígyót sem érdekelte, mi lesz a sorsa az almának vagy a levedlett bőrének. Az mindenesetre érdekes, hogy ha zubbonyt és sapkát is húznak majd, a gárdisták alig fognak különbözni a gyakorlóruhás katonáktól.

A pesti bonmot szerint az új miniszter – akinek lehetett része éppenséggel Vona úrnak az egyik polgári körbe való szervezésében – „Hände hoch!”-hal mutatkozott be a vezérkarnál. Ezzel kezdődött a nagy nyári csillaghullás, amely a mélyértelmű HM–BM-össze- és -szétzsuppolások közepette is folytatódott. Az ország lakóit viszont mindebből csupán az érdekli: a tekintélyük és jogkörük is nagyobb lesz-e új rendőreinknek, vagy csak tányérsapkájuk?

Volt eközben a gárdánál is jó pár állásváltoztatás. Rengett a helyi nómenklatúra. Parancsnokok igazoltak át – teljes tagságukkal – különféle hagyományőrző egyesületekbe, lövészkörökbe. Kiss Róbert főkapitány még biztonsági céget is alapított, ami ügyes húzás, hiszen még legális fegyvertartással is járhat. A sejtelmes logókat most a tetkók viselik „rangrejtve”. Nyilván akkor is felbizsergette bőrüket, amikor a vezér – máig is számonkéretlenül, mellényre vetkőzve – képviselői esküjét tette.

Nácik, nyilasok

Hogy is van ez? Felejtenénk netán, hogy totális hatalmát sugallva hajdan a hitleri gárda, öt évvel később, 1939-ben pedig a nyilasok is egyenruháik és jelvényeik fitogtatásával léptek be törvényhozásuk üléstermébe? Szép szó egyébként a gárda. Olykor operettlibrettókban is elhangzik. Van, ahol „meg nem adja magát”, másutt, például egy Chopin-melódia dalszövegében pedig táncba hív. Nem éppen rendőrök megtáncoltatására. Kérdés: lesz-e új táncrend?

Nézzük addig is a gárdák reguláris és szótani eredetét.

A latin eredetű szót elsőként az angol, majd az orosz katonai nyelvezet tette magáévá, elitalakulataik elnevezésére. (II. Erzsébet mindmáig a királyi testőrgárda ezredese.) A Vatikánban a pápa előtt tett hűségesküt a parádés őrző-védő Svájci Gárda. Aztán még jó időnek kellett eltelnie, amíg feudális előjogaikból a „bandériumok” köznapi rendeltetéshez jutottak. Tévednek hát azok a leegyszerűsítő magyarázók, akik csak „testőr”-nek értelmezik a szót. Még akkor is, ha ebből eredeztetik a szelíd gardedámok fogalmát vagy a pástszéli elegáns bírók „en garde!”-jait. A gárdák sokrétűbbek, tudatja példatárunk is.

Őriz emlékezetünk Vörös, Rongyos és Ifjú Gárdát, katolikus Szív, nyilas Rendfenntartó, kommunista R és szocdem Stromfeld előnevűeket is, hogy az iszlám Forradalmi Gárdáról se feledkezzünk meg. 1957-ben a munkásgárda és népőrség fogalmak összegyúrásából szerveződött a munkásőrség is. De tartósabban dacolnak az idővel azok a gárdák, amelyek nemzeti nyelvükön őrséget jelentenek. Spanyolországban a Guardia Civil, az angol nyelvűeknél a partvédő Coast Guardok. De talán emlékezetes a brit Honi Őrség Home Guardja is, amelyet Churchill hívott életre a németinvázió-veszély idején.

Mifelénk azonban – mint minden volt szocialista országban – a rendszerváltó és megszilárdult új hatalmi struktúrák átadták már mindezt a történelemnek. Így van ez az 1848–49-es nemzetőrséggel is. Ennek szép csengésű nevét felkapta még az 1944 végi Beregfy-féle fegyveres erő, de nem nagy örömét lelte benne, midőn Kiskává lett, megannyi ellenállási góc formájában. Ötvenhaté pedig egyesületté zsugorodott.

Csapások

Az a felismerés egyébként nem új keletű, hogy a legrendezettebb viszonyok között is megnyugtató az az állampolgári közérzet, amely tud egy bármilyen rendkívüli esemény kapcsán bevethető háttérerőről. Fokozzák ezt az érzetet a megszaporodott tűzesetek, különféle tömegkatasztrófák, nem is szólva az elemi csapásokról. Ha külső támadástól ez idő szerint nem kell is tartanunk, voltak évek, amikor a balkáni polgárháborúk olyan veszélyzónákká változtatták déli megyéinket, hogy az akkor még intakt határőrségből kellett nehézfegyverzetű „határvadász”-egységeket szervezni, amelyek féken tarthatták az „önkéntes” kóbor lovagokat és fegyvercsempészeket.

Amerikai minta

Mindennek szerencsére már az utórezgései is lecsengtek, manapság természeti csapások fojtogatják vidékeinket. A katasztrófavédelem s a mégoly sokoldalú polgármesteri fellépések ilyenkor kevésnek bizonyulnak – láthattuk a májusi zöldár idején is: több gumicsizmás szóvivőt mutattak a képernyők, mint okosan intézkedő szakembert. Nemigen láttuk viszont egyenruhában helytállásra felesküdött gárdákat az árral küzdve. Alighanem ezúttal komolyan vették csapatos megjelenési tilalmukat, vagy nem akartak zászló helyett lapátot fogni az esetleg roma zsákolók között. Partépítés helyett megmaradtak a pártépítésnél...

Éltet azonban a történelem egy minden nehézség esetén azonnal mozgósítható impozáns erőt: az USA Nemzeti Gárdáját. Az erre való átszerveződésre már 1989-ben felhívta a munkásőrség főparancsnokának figyelmét az Államok budapesti nagykövete. A hírek akkor nagy forgási sebességet értek el. Kiszivárgott e találka elsődlegesebb célja is. Az ugyanis, hogy garanciát kapjon Mark Palmer a milícia távol tartására a lázas utcai tüntetések során. E rendhagyó diplomáciai lépést megelőzte már a több pártrendezvényen is elhangzó reformer biztatás az „őrség” leépítéséről. Mindezeknek volt a következménye, hogy az utódszervezet nélküli felszámolást már a „Kádár-parlament” kimondta, okafogyottá téve a négyigenes referendumot.

Néhány esztendeje elhangzott már a T. Házban a fideszes (jelenleg KDNP-s) katonai szakértő javaslata egy területi elvekre építendő, tartalékos, kiképző nemzetőrszervezet kiépítésére. Akkor lekerült napirendről, de ha most újra felvetődne, és dr. Simicskót nem vezényelnék el polgármesternek – talán hasznát vehetnék keretes írásunknak.

1989. május 12-én Az Amerikai Nemzeti Gárdáról címmel jelent meg egy tanulmány, amelyet a kérdéskör szakértője, az Egyesült Államok szenátusánál dolgozó Veress Bulcsú jegyzett. Abból idézünk.

„Szövetségi szinten békeidőben a gárda a szövetségi hadsereg (U. S. Army) egyik tartalékos erejének számít. Azért az egyiknek, mert vannak kifejezetten szövetségi tartalékos erők is. A Nemzeti Gárda fenntartásának nagy részét a szövetségi költségvetés fedezi... Felszerelésük éppen olyan modern, mint a szövetségi hadseregé. A kiképzés feltételeit és mértékét, a katonai szervezeti felépítését a szövetségi kormány írja elő egységesen és kötelezően. A gárda tagjai mind a szövetségi kormánynak, mind saját államuk kormányának hűségesküt tesznek...

A gárda afféle tartalékos rendőrség vagy milícia, főleg nagyobb szükségállapotok idején. Többek közt az elmúlt évtizedekben a természeti katasztrófákon kívül főleg a polgárjogi mozgalommal és a négergettók zavargásaival kapcsolatban vetették be a Nemzeti Gárdát, például 1965-ben a Los Angeles-i Watts-negyed híres gettólázadásakor. 1968 áprilisában, a Martin Luther King polgárjogi vezető meggyilkolását követő országos négerzavargások idején mintegy kétszáz városban mozgósították a gárdát. Egy közelibb példa: két évvel ezelőtt [1987-ben] a Georgia állambeli Forsythe megyében egy békés polgárjogi felvonulást fenyegettek meg előzetesen, ezért a kormányzó kirendelte a Nemzeti Gárdát a felvonulók védelmére...

A Nemzeti Gárda „rendőri” funkciójában is mindig a demokratikusan választott alkotmányos (helyi vagy szövetségi) hatalomnak alárendelten látja el feladatát, a közrend helyreállítását, a bármely oldalról alkalmazott erőszak megszüntetését. Működésének így politikai pártokhoz és ideológiához semmi köze, nem demokraták vagy republikánusok, nem négerek vagy fajüldözők ellen lép fel, hanem a béke megbontói ellen, azok ellen, akik a társadalmi problémák megoldását nem a nyílt, alkotmányos úton-módon, hanem az erőszakban keresik...

Az Amerikai Nemzeti Gárda tehát nem pártrohamosztag... hanem a demokratikusan választott alkotmányos hatalom törvényeknek alárendelt eszköze. Jellemző és nagyon fontos, hogy említett belföldi bevetéseinek alkotmányosságát, törvényességét még azok sem vonták soha kétségbe, akik egyébként politikailag a zavargókkal, lázongókkal azonosultak.”