„Futás közben sok mindent láttam...”

– Válogatott pályafutását egy elbukott Eb-selejtezővel zárta. Az a moszkvai nulla-három, amivel nem jutottunk ki Olaszországba, szokás szerint „mindenkit sokkolt”. Mégiscsak kétgólos előnnyel utaztunk a visszavágóra, a nagy ellenfélhez és null-három kellett a kieséshez. Ami önbeteljesítő jóslatként összejött.

– Ez 1968 májusában történt, úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna. Akkor már kifelé mentem én is, jöttek a fiatalok. Bennünket a hetvenes évek elejére sorban lecseréltek.

– És következett a nagy zuhanás.

– Szeretjük egyszerűsítve látni, mindent a marseille-i kudarc tükrében vizsgálni. Én erre utólag azt mondom: az akkoriak legalább a vb kapujáig eljutottak. És Münchenben olimpiai döntőt vívtunk. A ’72-es Európa-bajnokságon negyedikek voltunk. Lehet, hogy ma már elfogadnánk?

– Mert akkor kicsit fumigáltuk. Az ön egyetlen Eb-döntős szereplése a ’64-es spanyolországi Nemzetek Kupája lehetett volna. De a madridi elődöntőről lemaradt.

– A csoportselejtezőkön játszottam, gólt is rúgtam. De Madridba nem jutottam el a vakbélműtétem miatt. Ennyit tesz az életben a szerencse. Egy bronzéremmel kevesebb.

– Azt a bronzot is fanyalgás fogadta. Harmadik hely egy Európa-bajnokságon? Egy másodrangú versenyen? Az Eb-nek a hatvanas évek elején nem volt a maihoz hasonlítható rangja. Miért?

– Négy csapat játszotta a döntőket. Ez akkoriban kis tornának számított. Kevesebb volt benne a pénz, a tévés jogdíj, a hirdetés. Más világ volt.

– A ’68-as magyar–szovjet Eb-párharcra visszatérve, a pesti meccs utáni napon volt egy vasárnapi matinéműsor a rádióban. Talán Szűcs Lajos mondta: „Ez az eredmény csattanós válasz azoknak, akik kételkedtek győzni akarásunkban.” Egy mai fiatal ezt nem is érti.

– Évtizedekig az volt a szurkolók mániája, hogy „le kellett feküdni az oroszoknak”.

– Ami Moszkva előtt komoly lelki tehertétel lehetett.

– Mindig az volt. Pláne, hogy – utólag talán elhiszi – igaz sem volt.

– De cáfolni sem lehetett, mert ilyesmiről senki sem beszélhetett.

– Hát nem. Pedig a negyeddöntő körül (a ’66-os vb-kiesés után) nagy volt a feszültség. Albert megsérült, nem játszhatott Budapesten. Mi meg annyira megijedtünk, hogy ijedtünkben kettő-nullra nyertünk.

– A reményt adó másodikat Göröcs Titi rúgta a 84. percben, szinte a semmiből. A visszavágón ugyanez a Göröcs kimaradt a csapatból. Kádár is Moszkvában járt. Szóval „volt hangulat”.

– Sok mindent nem értettünk. Megváltozott az összeállítás. A Flóri játékra jelentkezett, őt akkor nem lehetett kihagyni. Esett az eső, a kapitány azzal állt elő, hogy Titi kimarad, „nem fekszik neki a talaj”. Hát kinek feküdt volna, ha nem neki? Komora Imre került be. Ő izgult, éjjel fel-alá járkált, nem tudott elaludni. Mondom neki: feküdj le, meccs lesz. De mi lesz, ha nem megy a játék? Neki ez az utolsó sansza. Így volt. Csak azt nem tudtam, hogy nekem is. Indulásként öngólt lőttünk, arra potyát kaptunk. Minden felborult.

– Eső, nem alvás, összeállítás, balszerencse, mintha a berni döntő ismétlődne kicsiben. A Lenin stadion nem nyomasztotta önöket?

– Ilyesmi sosem zavart minket. Egyszer Berlinben játszottunk az NDK ellen. Tankokkal volt körülvéve a stadion. Mégis nyertünk.

– Pályája csúcsán olyan ellenfelekkel játszott (a „nagy” Inter, a Manchester United, a Juventus, a Leeds United), amelyek ellen kevés volt a pengés játék. Fizikailag kellett helytállni.

– A hatvanas évek Fradija (ahogy a többi magyar élcsapat is) a közhittel ellentétben strapabíró gárda volt. A VVK-győztes Ferencváros ’65-ben azt is elviselte, hogy a döntő előtt lemondtunk a pályaválasztói jogról. A Juventus otthonában dőlt el minden. Kénytelenek voltunk idegenben nyerni.

– Ezt a sztorit máig nem értem. Hogy jött ez össze?

– Anyagi okokból. Kétszer hazai pályán játszhattuk le a továbbjutást eldöntő harmadik meccset. Még nem volt idegenben lőtt gól, hosszabbítás, tizenegyes. A pénzfeldobás nekünk kedvezett. A pluszmeccsek valutát emésztettek fel, ezért a sporthivatal lemondott a visszavágó jogáról.

– Mármint az önök jogáról...

– De mi nem zavartattuk magunkat. Kis keleti csapatként utaztunk Torinóba. Azt mondtuk, nincs vesztenivalónk. Lehet, hogy szegények vagyunk, de focizni tudunk.

– Mert a kor viszonyai között szegények voltak?

– Nem akarom ezt a pénzdolgot forszírozni. Ma már mi értelme lenne? Az olaszok, ha nyernek, fejenként ezer dollárt kaptak volna. Mi hatezer-kétszáz forint prémiumot. Azt is csak azok, akik játszottak. Dalnoki Jenő sérült volt. Mi dobtuk össze neki a pénzt, nehogy megsértődjön.

– Ha már Dalnokit említette, kutakodni kellett a listán a régi nevek után.

– Ne rontsa el a kedvemet, mert ez az egyetlen, ami fáj. Sokan elmentek. És elment Flóri, akivel együtt kezdtünk. Három évvel volt fiatalabb nálam.

– Nem akarom szomorítani. Látta-e a jelét pályája végén, hogy a következő évtizedekben ilyen mélyre süllyedünk? Hogy negyvennégy éven át az Eb-nek a közelébe sem kerülünk?

– Voltak furcsa dolgok. Marseille után kapkodni kezdtünk. A távozó és az új nemzedék között nagyra nőtt a szakadék. Amikor én a nagy csapatnál kezdtem, együtt öltözhettem az idősebbekkel. Sok jó dologra kiokosítottak. Persze rosszaságokra is. Ez az átmenet máig hiányzik. Ha egy mai srác háromszor eltalálja a labdát, viszik is külföldre.

– Baróti tudott valamit?

– Ő volt az utolsó nagy formátumú kapitány, aki távlatokban gondolkodott. Tudta, kit miért játszat, még akkor is, ha formán kívül van. Erre mondták, hogy bérelt helyek vannak. De az a Sándor–Göröcs–Albert–Tichy–Fenyvesi-ötös működött. Büszke lehetek rá, hogy befogadtak hatodiknak.

– Ön volt a futóember?

– Mindig sokat futottam. De futás közben sok mindent láttam. Nem sütött rám úgy a nap, mint a többiekre, Albertre, Varga Zolira, Bene Ferire, de rám is hullott valami fény.

– Albert élvezte is a kiszolgálást. Gürcölni ő sem szeretett.

– Nem bántanám ezzel a Flórit. Abban az időben egy igazi centerről elképzelhetetlen volt, hogy aktívan kivegye a részét a védekezésből.

– Visszatérő szemrehányás ön ellen, hogy Angliában egy-kettőnél kihagyta azt a ziccert.

– Egy életen át magyarázom.

– És mivel magyarázza?

– Bene Feri elfutott a szélen, én bal oldalon követtem, de a lendület továbbvitt. Ferike az alapvonalról beívelte, kicsivel mögém jött a labda. Visszanyúltam, hogy bepasszoljam, de elment a lábam alatt. Utánamentem, beadtam (erre nem emlékszik senki), Mészöly érkezett, de nem fejelte, csak mellre vette. Jasin résen volt és rávetődött.

– Még mindig eszi magát miatta?

– Így történt. De van egyszerűbb magyarázat is. Kínomban szoktam mondani: megegyeztünk az oroszokkal, hogy nyernek. Cserébe huszonöt év múlva kimennek.

– Pedig a moszkvai meccs előtt komoly pénz volt feldobva.

A legkomolyabb. Harmincezer. Akkor nagy pénznek számított.

– Milyen eséllyel indulunk Franciaországban?

A hozzáállás elfogadható. Ha legalább átlagos vagy annál kicsit jobb játékkal is párosul, a csoportkörből továbbjuthatunk.

– Bejáratos az arénába?

– Ott mi már vendégek vagyunk. A bázisunk a Népliget. Oda járunk. Ha az NB III-asok játszanak, őket nézegetjük. Lajossal, Szűcs Lajossal van egy kis irodánk. Csak Flóri nem jár be már közénk. Ő hiányzik, nagyon hiányzik.