Fura figurák, különös sorsok

Kilenc nappal a világosi fegyverletétel után, elsőként a főtisztek közül végezték ki Ormai (Auffenberg) Norbertet, a szabadságharc csehországi születésű, német nemesi családból származó, 36 éves ezredesét Aradon augusztus 22-én. (Vécsey tábornok csak 21-én tette le a fegyvert, Kazinczy Lajos (al)ezredes pedig 25-én adta meg magát, Munkács várát 26-án engedték át védői az oroszoknak.)

Egyetlen szűk napba belefért a bosszúhadjárat első kiemelt pere, az ítélethirdetés, annak megerősítése, a lelki vigasz megadása, és maga a kötél általi kivégzés. Első szenvedő alanya volt Ormai annak, hogy teljes valójában indult be a megtorlás őrült gépezete — illeszthető össze mozaikokként Kedves Gyula alezredes kutatásaiból. Vajon miért vált épp ő felségárulás vádjával ennek első céltáblájává, szimbolikus, legendákkal és mendemondákkal is övezett alakjává? — tudakoltam a Hadtörténeti Múzeum igazgatóhelyettesétől, egy elfeledett sorsról faggatva.

Nemzetközi forradalmár, vagy elvetemült bajkeverő?

„Ezzel a kivégzéssel demonstrálta Haynau: nem kukoricázik, s nem a levegőbe beszélt, amikor a hadjárata megindulásakor azt írta Radetzky tábornagynak, gyökerestől fogja kiirtani a gazt. Terve az volt, hogy minden olyan honvédtisztet, aki korábban a cs. kir. hadseregben szolgált, rögtönítélő eljárással fog kivégeztetni. És ezt komolyan is gondolta, egészen addig, mígnem az osztrák minisztertanács augusztus 20-án arról rendelkezett, ne vadállat módjára vagdalkozzanak össze-vissza, csak a főbűnösöket adják hóhérkézre. Ugyanis az osztrák diplomáciának addigra már — a példát statuálni hivatott pozsonyi vérengzések, s kivégzések miatt — az európai közutálattal kellett szembe néznie, s legalább azt akarták demonstrálni, törvényesen járnak el, hivatalos bírósági eljárások alapján ítélkeznek.

Épp az utasítások kézhezvételének napján, augusztus 25-én érkeznek meg Haynau aradi főhadiszállására az oroszok által végül is kiadott magyar hadifogoly tisztek, maguk a ’főkolomposok’. Nem véletlenül panaszkodott Haynau példaképének, Radetzkynek előző napi dicsekvése — a dolog elkezdődött, épp tegnap előtt akasztattam fel egy felkelő vezért – után: ha 24 órát késik a futár, lógva találja már valamennyi lázadó vezért” — enged betekintést a múlt kulisszatitkaiba a hadtörténész.

Furcsa sors, furcsa szerzet. Miként és miért keveredett vajon a magyar függetlenségi mozgalomba, amelynek — talán akaratán kívül — mártírjává vált? — firtatom a szakértőtől.

A fekete bárány

„Egy egészen különleges személyiséget tisztelhetünk benne. Ha nem vezérelte volna az a szándéka Haynaut, hogy akit sikerül kézre keríteni, azt rögtönítélő eljárással végezteti ki, akkor is veszélyben lett volna Ormai, mert erősen kötődött Kossuthhoz. Ebből az aspektusból nézve volt mitől tartania. Kérdéses, vajon mennyit tudtak erről az osztrák hatóságok, s mennyiben lettek volna képesek rábizonyítani. De kétségtelen, abba a sablonba illeszkedő figura volt, amely fixa ideájává vált a birodalmi vezetésnek, s főleg Haynaunak: alapvetően nem Magyarországgal van probléma, nem az uralkodójához egyébként hű, őt szerető magyar köznép a hibás, hanem az a néhány sarlatán, aki fellázította a Habsburg-házzal szemben őket.

Úgy vélték, egyedül bizonyára kevesen lettek volna ehhez Kossuthék, hanem a nemzetközi csürhe (lengyelek, olaszok, franciák, földönfutó demokraták) volt az, amely kicsavarta az uralkodóját szerető magyar nép gondolkodásmódját. Ebbe pontosan beleillett Ormai, aki egy galíciai német, komoly udvari szolgálatot betöltő család sarja. (Eme família tagja a ’70-80-as években birodalmi hadügyminiszterré előrukkoló Auffenberg.) Tehát ő inkább ennek az alapjaiban udvarhű dinasztia fekete bárányának számít.

Az 1840-as évek elején belekeveredik egy galíciai lengyel függetlenségi mozgalomba: letartóztatják, éveken át vizsgálati fogságban tartják, végül majd 14 év vasban letöltendő várfogságra ítélik, s Munkácson raboskodik. A forradalom szabadítja ki ’48 májusában; a magyar kormány előterjesztésére kap kegyelmet, s engedik ki a várfogságból. Egy igazi nemzetközi forradalmár, osztrák szemmel nézve pedig elvetemült bajkeverő. Nem véletlen, mindjárt Kossuthhoz csapódik; aki felkarolja az ősz folyamán.

Tehetséges szervezőnek bizonyul, de igazság szerint, ha csak erre a készségére lett volna utalva, aligha válik belőle honvéd ezredes, s a vadászezredek főfelügyelője. Kár véka alá rejteni, egyfajta nepotizmusnak köszönheti a honvéd seregben előmenetelét, érvényesülését: Meszlény Terézia, Kossuth felesége veszi védőszárnyai alá, s nem egyszer jár közben — családon belül — az érdekében, válik karrierje egyengetőjévé. Talán amiatt, mert az Ormai által toborzott vadászokból választják ki Kossuth személyes biztonságára ügyelő „testőrséget”. Az viszont tévedés, hogy Ormai lett volna a „testőrség” parancsnoka.

Egy ideig részese a hadműveleteknek az első vadászalakulatok szervezése idején ’48 legvégén, de katonai parancsnoki szerepet nem játszik. Ez azonban nem jelenti, hogy méltatlan a magasabb rendfokozatra, hiszen egy komoly, reguláris haderő szervezésénél sok feladat adódik, amely legalább olyan értékű, mint a hadvezéri tevékenység. És ez egész (szak)embert kíván. Példát is említ Kedves Gyula: nem lett volna jól működő lovasságunk a méltatlanul elfeledett Répássy Mihály honvéd tábornok nélkül, akire a szervezést bízták; és amikor a tábornoki rangra emelik, s elküldik a működő seregtől 1848. novemberében, hogy a „háttérben” irányítson, Kossuth szóvá is teszi: ennyire jól állunk huszártisztekkel, hogy Répássyt el lehet engedni a harctérről?

Görgei világosan megírja, egy jó organizátor sokkal többet ér, mint egy hadvezér, mert most épp nem csatázunk, de hihetetlen fontosságú, hogy a hadsereg ellátását, szervezését, reguláris alapokra helyezését szakember irányítsa. Az már más kérdés, vélekedik Kedves Gyula, hogy egy egyszerű hadnagyból, aki élete megelőző, utolsó nyolc évét börtönben töltötte, és nem volt különösebb katonai nevelői tapasztalata, miként lesz egyre-másra ezredes, mert ehhez csatatűzzel terhelt harctéri tevékenységet is fel kellett volna mutatni, önmagában nem biztos, hogy megmagyaráznák ezt a szervezési eredmények. Nem csoda, hogy sokan sérelmezték ezt a harcmezőkön vérüket hullajtó katonatisztek közül...

Kilóg a lóláb?

Kossuth azzal magyarázta Ormai előléptetését, hogy ez egy a magyar ügyhöz hű ember: amikor még nem is hallottak forradalomról Magyarországon, már akkor hitet tett a demokrácia mellett, szenvedett ezért az eszméért, ezért „kárpótlás” jár neki — világít rá a háttér mozgatórugóira a hadtörténész. Vagyis a börtönben töltött szenvedéseit ismerték el az előléptetéssel, mert őrnagyként, törzstisztként, alezredesként bebizonyította, kitűnő szervező, lám már 5000 vadászt szerelt föl, állított ki, ezért jutalmazták ezredesi ranggal.

De nagyjából mindenki érezte, kilóg a lóláb, ez inkább csak sovány magyarázkodás, kevés ahhoz, hogy megtudják, miért halad oly gyorsan a ranglétrán. Másrészt híre járt, s ez nem csak légből kapott volt, nagy pénzek folynak el a alakulatok szervezése közben. Hogy ezt valóban elsikkasztották-e, vagy egyszerűen csak gondatlanul bántak a pénzzel, és esetleg a beosztottak kezén tűnt el az illőnél nagyobb mennyiségű összeg, nehéz utólag kideríteni. Az bizonyos, a lelkére vette, amikor megvádolták, hogy nem tud elszámolni a kezére bízott pénzekkel, s ez a magyarázata, miért nem menekült, mikor már lát(hat)ta, mindennek vége.

Családi ügyei miatt vált meg a seregtől ’49 derekán. Nem kereste a vesztét, s nem ölbe tett kézzel várta Pankotán, hogy elfogják. Be akarta bizonyítani, hogy nem sikkasztott. De az elszámolással kapcsolatos nehézségei rabolták el idejét. Ezért nem menekült el idejében, s fogták el a cs. kir. csapatok.

Kedves Gyula szerint megkerülhetetlen személye a vadászalakulatok szervezését kutatva. Ám erről viszonylag keveset tud a közvélemény, s legjobban személyiségével lehet demonstrálni azt a vak dühöt, amellyel órák alatt megpecsételték sorsát. Ez lett volna a büntetése Julius von Haynau elképzelése szerint minden honvédtisztnek, aki előzőleg a cs. kir. hadseregben szolgált...