Fogy a levegő

– Mindkét egységhez, átadás-átvételhez, oszolj! – hangzik a parancs reggel fél hétkor, műszakváltás idején a józsefvárosi tűzőrségen.
A friss csapat indul a garázsba – hivatalos nevén a szertárba –, átnézi az eszközöket. Lámpák, rádiók feltöltve, elegendő levegő a légzőkészülékben, minden tömlő, utcai bója, az utolsó szablyafűrész is a helyén.

– Vigyázzatok, jönnek, mint a meteor! – szól ránk Laki Péter, az egyik fecskendő (értsd: tűzoltóautó) mellől.
Felgördülnek a kapuk, a gázba taposnak a sofőrök. Fékpróba. Aztán komótosan visszatolatnak a fecskendők, a darus autó, a generátoros, a húszéves poroltós IFA és a többi. A kocsik mellé kerülnek az acélbetétes lángálló csizmák, szárukra letolva a szintén tűzálló nadrágok. Így a legkönnyebb beleugrani, hiszen a riasztástól számított százhúsz másodpercen belül indulni kell. A fogasokon kabát, sisak, némelyik igen harcedzett, barna a lángcsóváktól. De senki nem cseréli le, hozzánő az a tűzoltóhoz.

Péteré tizennégy éves. A férfi három évig volt beosztott tűzoltó, aztán sofőr, majd szerkezelő lett, ma már akár a szertár végében álló harminctonnás darut is vezetheti. Szolgálatparancsnok-helyettesként nettó száznegyvenezret keres.

– A tűzoltók átlagkeresetét a tisztek fizetése húzza fel százötvenezer körülire. De egy vonulós tűzoltó, aki naponta az életét kockáztatja, még a pótlékokkal együtt sem kap többet nyolcvan-százezernél. Miközben huszonnégyórázik, ünnepnapok sincsenek. És egyre több a hajcihő, a túlóraperek, a papírmunka.
Ha valami történik, háromféle adatlapot kell kézzel kitölteni, egyet pedig számítógépen.

– Napi három-négy káresetnél beledöglünk a papírmunkába.
És akkor ott van még az ugyancsak kötelezően vezetendő „munkavédelmi őrnapló”, a „munkavédelmi oktatási napló”, az „oktatási napló”, az „alkoholszondás napló”, az „új felvételisek munkavédelmi naplója” meg azok, amelyeknek a nevét már nem tudtuk lejegyzetelni.

De legalább a körlet újszerű. Nemrég az önkormányzattól kaptak pénzt, abból futotta festésre, burkolásra, konyhafelújításra. Az anyagokat megvették, a munkát a tűzoltók végezték. Akad köztük képzett ács, villanyszerelő, asztalos, megoldották. Festés, riasztás, burkolás, riasztás. A hálókban makulátlan tisztaság, légkondi a falon. Az közbeszerzés volt: nyárra kérték, télre meglett. A vécét, mosdót pár éve állami pénzből újították fel, a plafon penészes, a törött cserepeket az ablakpárkányon gyűjtik a fiúk.

Macska a szellőzőben

„Nettó nyolcvannyolcezer.” „Százhétezer.” „Százháromezer”. Ki indulatos, ki lemondó.

– Olyan sokat akarok, ha évente kétszer elvinném a gyerekeket két-három napra belföldre úgy, hogy egy étterem is beleférjen? Ötkor kelek, holnap estére érek haza, aztán megyek a másodállásba.
A férfi elvált, miképp a tűzoltók kétharmada. Ő nem tüntetett, dolgozott épp. Aki demonstrált, az is visszafogott.

– Még mindig van mit veszteni.
Krisztián viszont dühös.

– A túlórapert többszörösen megnyertük, mégse fizetik ki a pénzünket. Mérgesek vagyunk, mert rendre átvernek bennünket, a média pedig ellenünk hangolja az embereket. A Hír TV pár éve hetente itt forgatott, még azt is lekamerázták, hogy nincs papír a vécében. Most meg annyit mondanak, hogy néhány tűzoltó tüntet. És nem igaz, hogy harmincöt évesen akarunk nyugdíjba menni. Közülünk ötven alatt senki nem mehet el, sőt. De azon túl nem is nagyon lehet bírni.
György bólogat.

– Nyolcvanhét kiló vagyok, de felszereléssel együtt százhúsz kilóval megyünk föl a tizedikre. És folyamatos készenlétben vagy. Mindegy, hogy épp vécén ülsz, netán hajat mosol, a két perc, két perc. Télen a hátadra fagy a ruha, a palack, elölről meg jön a több száz fok. És amit átélsz, azt sem tudod műszak végén letenni.
A Szabadság hídon előttem gyújtotta fel magát az ember. A Műegyetemnél másokkal együtt én hoztam ki az egyik halott kollégát. Mindenki tudja, hogy aki az ötvenes éveiben innen nyugdíjba megy, annak nemsokára pacsker.

A három szolgálati csoport egyenként elvileg huszonöt fős. Ritkán sikerül teljesen feltölteni. A B csapat, Péteréké most huszonegy fős. Aki teheti, új munka után néz. Aki itt van, naponta elgondolkodik, hogy miért. Néhányan azt mondják, mert riasztáskor még mindig megdobban a szív, vagy mert jó a társaság.

Percek alatt dőlnek a sztorik. „Rádagadt a gyűrű az ujjamra”, „beszorult a macska a szellőzőbe”, „mókus az ágvillába”.

– Kimentünk, csakhogy a kolléga félt a lónál kisebb állatoktól. A harmincméteres létra tetején megharapta a mókus, ő megijedt, lerázta. Állítólag próbált lábbal tompítani az állat...

Létrák és zsákutcák

Ha nincs riasztás, a délelőtt a rutiné. Rádiópróba, aztán különféle gyakorlatok, elméleti oktatás, hétfőnként „szerkarbantartás”. Most indulás légzőgyakorlatra az újpesti tűzőrség pincéjébe.

Ott az udvaron eligazítás: a pincében feltételezett tűz, sérült. A füsthatárt kék zászló jelzi.

– És a tüzet?
– Piros izzók.
– Csak azért, nehogy elmenjünk mellette – poénkodik Attila.
Ő orvosként kezdte, 2004-ben lett tűzoltó, de emellett hetente tizenkét órát dolgozik a Honvéd Kórház sürgősségi osztályán, és kétszer tizenkettőt mentőzik is.

A tűzoltók a gyakorlathoz homályosított légzőmaszkot kapnak, az orrukig sem látnak odalent.

A pincét betölti a légzőkészülékes szuszogás, a bakancsok döngése. Egy sisak a falon koppan, kesztyűk tapogatóznak, zseblámpafény pásztáz. A földön tömlő tekereg, odébb mentőkötél. Alapszabály: a tömlőt mindig a füsthatáron kívül kell felszerelni, és annak mentén közlekedni. Ha valaki odébb akar menni, kötelet visz magával – ez a kettő Ariadné fonala. A kiút.

Az akciót a fővárosi tűzoltóság videósai is dokumentálják. Lelkesedésünket látva elvisznek minket az angyalföldi „pszichikai pályára”.

Ez a gyakorlat kiképzésen alap,de ötévente még a legjobb tűzoltóknak is kötelező.

Az épület egy elszigetelt részében többszintes ketreclabirintus. Benne létrák, akadályok, zsákutcák, a tér néhol alig egy méterre szűkül. Ez persze most nem látszik. Újonc tűzoltók kiképzése zajlik. Maszkot kapunk, a falhoz lapulva figyelünk a sötét, diszkófüstös térben. Az útvesztőben teljes felszerelésben két tanonc. „Erre!” „Nem, jobbra, erről jöttünk!” „Mennyi a levegőd?” „150 bar.” Hallgatózunk, nyeljük a füstöt.

A kiképző árnya csóválja a fejét. Ő már tudja, hogy a fiúk körbe-körbe járkálnak. „Levegő?” „70 bar.” „Akkor vissza, ennyi nem lesz elég.” Bár a tüzet megtalálták, a bajbajutottat jelképező bábut nem.

A zihálás gyorsul, a koppanások feszültek. Vijjogó hang hasít a füstbe, a vésztartalékjelző. Alig ötpercnyi levegő maradt. „Nem bírom tovább!” – kiáltja az egyik. Ketrec kinyit, szemvillanás alatt hozzák ki a fiúkat, orvos ellenőrzi a pupillát.

– Akar maga tűzoltó lenni? – kérdezi a kiképző.
– Igen – mondja a maszatos, vörös arc.
– Nem javaslom. Ha megtalálja a kötelét, miért nem fordul vissza? Nem tud döntést hozni, felelősséget vállalni! Nemcsak a társáért, a harmadikért is! Nem volt éles helyzet, de bepánikolt. Megbuktak, de legalább életben vannak.
Kobolák József tizenhárom éve vezet kiképzést.

A ketrec a légzőkészülékes gyakorlatok közül az utolsó. Akad, aki már attól klausztrofóbiás lesz, ha világosban ráadnak egy maszkot. Más a következő lépcsőnél, a gombapincékben tartott gyakorlaton sokall be, pedig ott nem szűkül a tér. Százból hatvan jelentkező pszichikailag nem alkalmas tűzoltónak.

– Volt olyan újonc, aki miután társának fogytán volt a levegője, még a bábut is rábízta, hozza csak ő. Amikor meg elfogyott a levegő, leszidta, siessen, ő még kiérhet. A földbe döngöltem, hogy örök életre megtanulja: ez csapatmunka.
A videós csapat közben riasztást kap, bozóttűz az Ázsia Centernél. Sziréna, gáz. Kiderül, csupán néhány hajléktalan lomja füstöl. Tovább egy balesethez, taxi fekszik oldalán a Fogarasi úton. Murai László és Schultz László rutinosak. Az elmúlt évek összes komoly eseténél ott voltak. Az Árpád hídnál, amikor három buliba készülő lány karambolozott, s egyikük lábait levágta az autóroncs – ő később megköszönte a segítséget. Vagy annál a XVII. kerületi esetnél, amikor az öngyilkossági kísérletet elkövető férfi a fél házat felrobbantotta, de ő túlélte. És a műegyetemi tűznél, ahol rádión hallották társaikat, hogy egyre fogy a levegő.

Segélymunkás szakkör

Mire visszaérünk, a józsefvárosiak már túl vannak egy helyettesítésen, a sokadik kávén. Egyikük automatás madártejre invitál, az a sláger. Ő ’96-ban szerelt fel.

– Akkor nagy fegyelem volt, de emberségesebben is bántak velünk. Ma a tűzoltóság a társadalom segélymunkás szakköre. Mi dolgoztunk Kolontáron, a gátakon is. Az emberek mégsem szolidárisak velünk. Múltkor felszerelésben bementem egy boltba, vettem egy zacskó szotyit. A boltos meg utánamszólt, hogy az ő adóforintjaiból mit szotyolázok. Persze aki túl van egy lakástűzön, vagy kivágtuk az égő autójából, máshogy néz ránk.
Amíg van kire.