Filmrendező a kultúrpiacon

Amikor a szemle záróünnepségén a fődíjért szólították, a színpadon végül elfelejtette átvenni az Arany Orsót. Úgy kellett visszahívni érte. Freud bizonyára úgy elemezné: talán nem is akart igazán győzni.

– Csak zavarban voltam. Nagyon is szerettem volna ezt a díjat. Huszonötmillió forint jár vele. De lámpalázas alkat vagyok. Érettségi előtt annyira izgultam, hogy kórházba kerültem. Később színészkedtem, ami segített, hogy lelkileg is edződjek. Rendezőként aztán rájöttem: ez még stresszesebb munka. A színész „kijátssza” magából a feszültségeit, a filmrendező évekig készül egy produkcióra, amelyen már nem lehet javítani a bemutató után.

Nem fejezte be a filmrendező szakot, nem szerzett diplomát. Miként fogadja a szakma, hogy mégis önre hull a díjeső?

– Szerintem ez senkit nem érdekel. A rendezés nem oklevéltől függ. Dyga Zsombornak sincs diplomája, Fliegauf Benedeket föl sem vették a főiskolára, mégis jelentős filmjeik vannak. Én két esztendő után, 1997-ben éreztem úgy: ennyi elég volt, fölösleges öt évig ott csücsülni. Ma is így gondolom. Pedig a legendás Simó Sándor-osztályba jártam, s osztályfőnökünknek határozott oktatási koncepciója volt.

Mégpedig?

– Csakis szakmai szempontokat vett figyelembe már a felvételin is. Hiába kérte akár a legjobb barátja, hogy a gyerekét vegye föl. Simó nemet mondott, ha úgy látta: van tehetségesebb. Izgalmas tanrendet alakított ki. Összejártunk más művészeti ágak fiataljaival, bölcsészekkel. Velünk párhuzamosan vágó, operatőr, gyártásvezető, hangmérnök szak is indult a főiskolán, komplett stábok szerveződtek. Intenzív, jó időszak volt. Aztán hirtelen föllazult az egész. Simó forgatni kezdett, már kevesebb időt szánt ránk. Én pedig azt gondoltam: ideje elkészítenem az első játékfilmemet.

Pénz és támogatók nélkül?

– A filmkészítés hit és elszántság kérdése. Ha valakit komoly belső vágy hajt, hogy elmeséljen egy történetet, akkor azt meg is fogja valósítani. Lesz hozzá pénz és munkatárs is. Simó Sándor eleinte próbált lebeszélni, hogy otthagyjam a főiskolát, de végül mindenben mellém állt. Akkoriban a Hunnia Stúdiót vezette, nála készíthettem el első játékfilmemet, a Macerás ügyeket.

Amelyre a legjobb első filmes rendezőnek járó díjat kapta 2001-ben a filmszemlén. Öt évvel később pedig tarolt a Fehér tenyérrel. Az életrajzi film tornász öccséről szól. Műve nagy nemzetközi visszhangot kapott, a The New York Times azt írta róla: „Gyönyörű, drámai alkotás.” Ekkora siker után – gondolom – kinyílt minden ajtó és pénztárca ön előtt.

– Igazából semmi nem változott. A Fehér tenyérrel körbeutaztuk a világot, Franciaországtól Amerikáig, Kínától Kazahsztánig. Mindenütt sokat beszélgettem a közönséggel, a filmesekkel. Úgy tapasztaltam, bármilyen nehéz is itthon, máshol sem könnyebb. De tény: alapvetően minden filmemet a nulláról kezdtem. Ami nem baj, mert a siker megzavarhatja, nehezítheti a lelki készülődést a következő alkotásra. A Fehér tenyér után szándékosan kisebb produkciót, az Off Hollywoodot rendeztem, mert azt akartam, hogy lecsendesedjenek körülöttem a dolgok. Bár a túl hosszú várakozásnak is megvan a veszélye. A filmezés olyan, mint a sport: ha valaki kiesik a gyakorlatból, nehéz „visszaedződni”. Másrészt a film művészi formája is hihetetlenül gyorsan változik: más lesz a technika, a tempó. Ha valaki sokáig „tartogat” egy témát, avíttas lesz az egész, mire megcsinálja.

Új filmje – akárcsak a Fehér tenyér – az erőszakról és a kiszolgáltatottságról szól. Csak még komorabban. A Bibliothe`que Pascal egy értelmiségi mulató Liverpoolban. Szép, nagy könyvtára van, pincéjében viszont irodalmi hősöknek beöltöztetett prostituáltakkal kéjelegnek. A kultúra csupán „ajzószer” egy kiüresedett, megcsömörlött világban?

– A forgatás előtt hívószavakat írtam a filmhez. Az egyik az inflálódás volt, a kultúra értékvesztése. A művészet is árucikk, amely a reklámtól az olcsó szórakoztatásig bármire felhasználható. Az elit számára az irodalom, a képzőművészet sokszor csak a sznob felszínesség kelléke. A hivalkodó álműveltség, a jól tájékozottság látszata társadalmi presztízst teremthet. Az internet is ezt erősítheti. Almási Tamás rendező mondta egyszer, hogy ha valaki megnézi a neten – mondjuk – Michelangelo Dávid-szobrát, azt hiheti: megismerte a művet. Pedig ahhoz el kell utaznia Firenzébe. A műveltségi börzén ma a begyűjtött információk mennyisége számít, nem az elmélyültség. Pedig elég lenne elolvasni tíz könyvet, Dosztojevszkijtől Tolsztojig, mert azokba szinte minden fontos tudás bele van sűrítve. Én a Háború és békét kétévente újraolvasom, s mindig új rétegét fedezem fel. Közben saját tapasztalatokat próbálok gyűjteni, és nem könyvek, filmek alapján élek.

Különös, ha egy rendező le akar beszélni a filmnézésről.

– Nem erről van szó. De téved, aki azt hiszi: a kultúrpiacon szerzett élmények azonosak az élettel. Ha leülök valakivel beszélgetni, néhány mondat után kiderül, mivel tölti az idejét az illető. A fiatalok főleg a világhálóról szerzik tapasztalataikat, az idősebbeknek a tévé a legfőbb élményforrásuk: órákig taglalják, mi történt a Mónika-show-ban meg a sorozatokban. Én azt mondom: mindenki éljen intenzíven, és csak akkor menjen moziba, amikor már tényleg nagyon ki van éhezve rá. A kultúra nem öncélú, sosem pótcselekvés.

A múlt évben készült magyar játékfilmek közül most egyedül az önét válogatták be a berlini filmfesztiválra. Az is csak egy filmes „húspiac”?

– Tartok ettől, bár még sosem voltam ott. Az ilyen nagyszabású rendezvények általában a reprezentációról, a felhajtásról, a sztárokról szólnak. Apró pontocska leszek ebben. Noha akadtak, akik itthon azzal vádoltak: filmemmel a divatos európai trendeket akarom kiszolgálni. Épp ellenkezőleg! A fogyasztói kultúra kritikáját szerettem volna megfogalmazni. Az embernek el kell döntenie: a sznobériát erősíti-e, vagy próbál ellenállni neki. A Fehér tenyér után számos külföldi ajánlatot kaptam reklámoktól játékfilmig. Amerikába is hívtak. Sok pénzzel járt volna. De végiggondoltam: harmincnyolc éves vagyok, az életemben már a „B oldal” forog. Legjobb esetben nagyjából húsz aktív évem van hátra, nem mindegy, mivel akarom eltölteni. Ha az ember eladja magát, lassan elkezd hinni abban, amiről pontosan tudja, hogy ostobaság. Eltorzul, deformálódik a személyisége, és ez nehezen visszafordítható. Szeretném megvédeni magamat ettől. Nekem a belső szabadságom a legfontosabb. Különben nem tudnék többé hiteles filmeket csinálni.