FILM » Én és Kaminski

Vak volt-e a festő? És volt-e egyáltalán? Az idős és elfeledett piktorról kötetet akar írni egy újságíró, ezért beférkőzne a bizalmába, hogy megírhassa a posztumusz napokat és a halál után majd elindítson egy őt is megdicsőítő Kaminski-cunamit. Ez a kissé sakáltermészetű zsurnálkritikus a címben az Én, azaz ő a mesélő. Manuel Kaminski meg a vak piktor, Matisse pártfogoltja (?), Picasso barátja (?), Magritte, Chirico kortársa, nem létező fejezet a 20. század művészettörténetében.

A sosem volt hős mitológiája körül olyan szatirikus erőteret, olyan hősöket teremthet az alkotó, amilyenre csak kedve szottyan. A svájci hegyi ház vendégei Dürrenmatt bizarr hőseit idézik a maguk abszurditásában. De nem sokkal „normálisabb” a művészvilág sem. A hullarablásra készülő kritikus egyszerre él benne a naturális történetben és erőszakos vágyai álomvilágában. A matuzsálemi korú festőt egy régi szerelem emléke végül megmozdítja, és hőseink nekivágnak Franciaországnak és a múltnak.

Ennek az utazásnak a mélyén azonban a semmi van. A szürkeség. Az öregség. A feledés. A megalkuvásokból kinyert nyugalom. Tán boldogság? A hajdani szerelmeseknek nincs közük egymáshoz, a foltos memóriájú Therese nem is nagyon emlékszik. Új élettársa pedig nem ért semmit az egészből. Ez a tíz perc a film mesterdarabja. A reménytelen tragédia és jóvátehetetlen belenyugvás katartikus képsora. Maga az öregség.

Nem a szórakoztató filmek kategóriájában fogják az Én és Kaminskit számon tartani, hanem olyanként, ahol a rendező szuverén módon kezelte a történetet és ennek révén egészen különleges helyzeteket tudott előállítani. Emlékezeteseket. Aki hajlandó a gengszterfilmeken és a romkomokon kívül egyebet is befogadni, képes túlnézni a sztorin, hajlandó intelligensen együtt élvezni az alkotókkal, annak bátran ajánlom.

(Rendezte: Wolfgang Becker.)

Bölcs István