Tóth Ákos: Ferenczi Krisztina hiánya
Ferenczi Krisztina emlékére péntek délelőtt emléktáblát avatott a XIII. kerületi önkormányzat az újságíró egykori otthona, a Pannónia utca 15. előtt. A család a 168 Óra főszerkesztőjét kérte föl a megemlékezésre. Tóth Ákos beszéde.
„Több mint két éve, hogy Ferenczi Krisztina, Magyarország egyik legnagyszerűbb újságírója magunkra hagyott bennünket, de alakja nap mint nap fölsejlik a keresztfiú, Mészáros Lőrinc rejtélyes gazdagodásáról szóló hírek mögött, ott rejlik valamennyi, az Orbán-család újabb üzelmét föltáró cikk hátterében. Mindannak alapját, amit ma erről tudunk, ő teremtette meg azzal a csak rá jellemző makacssággal, szívóssággal, azzal a végül a saját testét is fölőrlő mindennapi küzdelemmel, amit a hatalommal, az egyre nehezülő körülményekkel és önmagával, valamint végtelen szakmai magányával folytatott.
Ferenczi Krisztina rendszert alkotott. Éjszakánként tulajdonlapok és térképszelvények fölött görnyedt, már-már mániákusan keresve az összefüggő pontokat, a kapcsolódásokat, hogy aztán egy lényegtelen tűnő, akár korábban már elvetett információmorzsa helyreillesszen mindent, s a maga valójában bontakozzon ki előtte a mindent fölfalni vágyó hatalom természete, amely elsöpör bármit saját telhetetlenségében, s nincs előtte akadály, ha meg kell szerezni egy újabb darab földet, egy házat, nincs, ha erdőt kell is kiirtani azért, hogy uralmuk alatt egyesüljön újra a monarchia főhercegi birtoka vagy talán egy már annál is nagyobb, immáron az ő fennhatóságuk, az ő uralmuk alatt, kerüljön bármibe is.
Ferenczi KrisztinaTönkretett életekbe akár. Ilyen volt Váradi Andrásé, a juhászé, a legnemesebb emberek egyikéé, aki társra talált Ferenczi Krisztinában, mert megbízott benne az első pillanattól kezdve, mintha csak kifinomult ösztöneivel ráismert volna, hogy ugyanaz a sorsuk nekik, kettőjüknek: soha meg nem adni magukat. Nem adni meg magukat annak az erőnek, amely épp abban leli örömét, ha megadásra késztetheti a kiszolgáltatottnak véltet, mert azt hiszi, neki nemcsak a másik tulajdona jár, hanem a lelke is. De az ilyen kevesek lelke túlontúl tiszta ahhoz, hogy csak úgy adni-venni lehessen.
Ferenczi Krisztina, híven eredeti szakmájához, a színészethez, elsajátított egy újságírómintát, egy idealizáltét, olyat, amilyen a valóságban talán nem is létezik, mert túl szép, túl heroikus, még ha itt, mindannyian, szeretnénk is hinni abban, hogy ez nem így van. Ő azonban addig-addig alakítgatta karakterét ehhez a szerephez, hogy végül már eggyé vált vele, s a maga számára írt forgatókönyvet, egyedit, nem utánozhatót, amely nem is végződhetett másként, mint a két, mindent lezáró, a hatalom természetrajzát föltáró búcsúkötettel – s Ferenczi Krisztina halálával. Az eszelős küzdelem fölemésztette testét.
Ferenczi Krisztina Magyarország legnagyszerűbb újságíróinak egyike volt. Teljes életet élt, mert azzal a biztos tudattal ment el, hogy dolga, mi volt, megcselekedte. Hiánya fölerősíti az egyre kínzóbb kérdést: vajon megcselekedjük-e mindannyian?"
