Ez elfogadhatatlan és igazságtalan!

– Mióta lehet biztosan tudni, hogy forintra kell váltani a devizaadósságokat?

– Ez régóta tudható. Az erre vonatkozó első javaslatot kollégáimmal csaknem négy éve elkészítettük. Tervünket akkor a jegybank vezetése részben a devizatartalék hiányára hivatkozva elutasította, a kereskedelmi bankok pedig akkor még azt hitték, hogy az egészet olcsóbban is megúszhatják. Ezért aztán a politikusok széttárták karjukat, és nem is sürgették a forintosítást.

– Pedig közvetlenül a választások után az euró 265, a svájci frank pedig 180 forint volt, a mostani 309, illetve 259 forinttal szemben. Vagyis ma már látjuk, hogy mindenki jól járt volna. Akkor ezt nem érzékelték?

– A jelek szerint még a szakma sem. Bár hozzá kell tenni, hogy a javaslatunk kidolgozásakor már jelentősen romlott a forint, de a mai árfolyamnál még sokkal erősebb volt.

– Persze, mert a javaslatuk azután született, hogy a Fidesz 2010-es győzelmi mámorában Kósa Lajos államcsődről beszélt, aminek hatására a forint azonnal megrogyott.

– Ha a forintosítást 2011 első felében javaslataink szerint hajtják végre, akkor 35-40 százalékkal csökkenhetett volna minden törlesztőrészlet – 210 forintos frankárfolyam mellett –, vagyis nagyjából annyi maradt volna fizetnivaló, amennyi a hitelek felvételekor volt. A bankrendszer kamatcsökkentéssel és a hitelek futamidejének meghosszabbításával segítette volna az adósmentést. A veszteség akkor is 400-450 milliárd forint körüli lett volna, de a mi javaslatunk szerint az állam sem maradhatott volna ki az akcióból: kamattámogatással, illetve forinthitelnyújtással segítenie kellett volna a folyamatot. A forintosítás ma tervezett változata ehhez képest már háromszoros terhet jelent, ugyanis a bankok azonnali kiadása legalább 7-800 milliárdra nő, ami évente kiegészül 80-100 milliárdos további veszteséggel. Az adósok terhe pedig – a jelenlegi 256 forintos frankárfolyam mellett – jövőre csak 25-30 százalékkal csökken. „Ingyen ebéd” tehát akkor sem lett volna.

– Közben persze a ’98-as válság után majdnem duplájára emelkedtek a törlesztőrészletek, ennek fényében szolidnak tetszik a 25-30 százalékos csökkenésük. Valósak ezek a számok?

– Igen, a törlesztőrészletek az elmúlt években valóban kétszeresére nőttek. Ebből adódóan, ha jövőre tényleg csak 25-30 százalékkal kisebb a törlesztés, az még mindig felével több, mint a hitelfelvétel időpontjában. Úgy gondolom, emiatt sokan csalódottak és elégedetlenek lesznek.

– Talán alacsonyabbak is lehetnének a részletek, ha a kormány jövőre a piaci árfolyam alatt váltaná forintra az euró- vagy frankhiteleket, ahogy erről szó is volt. Ezt indokoltnak tartotta volna?

– Nyilvánvalóan. A mi egy éve felfrissített javaslatunk ezzel egészült ki. A 2010–2013 között bekövetkezett forintleértékelődés hatásaként ugyanis a Magyar Nemzeti Bank mérlegében jelentős árfolyamnyereség képződött. A jegybank ugyanis az euróhoz 285 forintos áron jutott hozzá, ha ezt 309 forinton adja el, akkor minden egyes eurón 24 forintos nyereséget realizál. Abszurd lenne, ha ez a nyereség, a mintegy 180-200 milliárd forint nem a devizaadósok terheit, esetleg az államadósságot mérsékelné, hanem az MNB nyereségét hizlalná.

– A forintosítást ugyan halogatták, de voltak próbálkozások a devizahitelek kivezetésére. Lehetett sejteni, hogy az árfolyamgát, illetve a végtörlesztés tévútnak bizonyul?

– Az árfolyamgát nem oldotta meg, csupán ideiglenesen tompította a feszültséget. A végtörlesztésről viszont első pillanatban lehetett tudni, hogy úgy rossz, ahogy van. Az árfolyamgát első változatát 2011 nyarán alig választotta valaki. Erre jött „megoldásként” a végtörlesztés, ami csak a legtehetősebb, ezért a legkevésbé szorult helyzetben lévő ügyfelek zsebébe áramoltatott 350 milliárd forintot. Miközben a bankoknak mintegy 290 milliárd forint egyszeri veszteséget és további csaknem tízmilliárd évi bevételkiesést okozott a végtörlesztés. Eközben a legrászorultabb, legkiszolgáltatottabb százezer fizetésképtelen adósról teljesen elfeledkeztek. Ez elfogadhatatlan, igazságtalan!

– Tehát négy év kudarc után végül jön a forintosítás. De ilyen magas devizaárfolyamon van ennek még értelme?

– A halasztás mulasztássá vált Magyarországon! – a helyzet jellemzésére találónak érzem Kornai János szavait. Az előzmények megértéséhez tudni kell, hogy a svájci frank megerősödése – az euróhoz képest – előre nem látható, drámai mélységű és jelenleg is érezhető gazdasági válság következménye. A megroppant nemzetközi pénzügyi rendszerben a frank menekülő valutává vált, példátlanul felértékelődött. Ez mutatkozott meg drámaian a magyar adósok törlesztőrészletein. De a forint még ebben a keretben is szerepelhetett volna jobban, ha 2008-ig a jegybank nem akarja tudatosan, de ésszerűtlenül erősíteni a forintot. Ehhez adódott hozzá az a hiba, hogy az ország külső adósságához képest a szükségesnél jóval kevesebb devizatartalékot képeztek, és főként ezért kellett az elsők között hitelért rohannunk 2008 őszén az IMF-hez és az Európai Unióhoz. Amikor a külső segítség végre megjött, és az MNB (helyesen) duplájára emelte a devizatartalékot, elfelejtette figyelembe venni az adósság devizaszerkezetét. Így ahelyett, hogy a hitelt jórészt svájci frankban hívta volna le, euróban növelte a készleteit. Ha a tartalékok meghatározó része frankban lett volna, akkor a jegybank mára legalább 600-700 milliárd nyereséget halmoz fel. Ebből már nagyon jelentős mértékben lehetne csökkenteni a devizaadósok terheit. A mai helyzetben persze a korábban említett 180-200 milliárd forintot, illetve az MNB-nél képződött további 240 milliárdot is lehetne a tőketartozás mérséklésére, ha tetszik, az árfolyam letörésére fordítani. Ma azonban, akik a piacinál alacsonyabb árfolyamot szeretnének, ismét a bankok terhére próbálják azt megvalósítani. Ám ez nonszensz, hiszen a bankok már ötödik éve súlyosan veszteségesek, jó néhány már rég elvesztette az összes befektetett tőkéjét.

– Igen, de a mai bankellenes hangulatban bármi realitás lehet...

– Kétségtelen. Bár a mai helyzet előállításában valóban komoly szerepük volt a kereskedelmi bankoknak, s emiatt a helyzet rendezésében is fontos feladatokat kell vállalniuk. De legalább ilyen mértékben felelős minden 2001-től hatalmon lévő kormány, a jegybank és a felügyelet. Emlékszünk, a devizahitelezésnek 2001 nyarán a jegybank javaslatára, a kormány előterjesztésében, a parlament teljes támogatásával nyitottak utat. A 2001-től 2007-ig kialakult óriási költségvetési hiány, az MNB téves monetáris politikája, a felügyelet tétlensége és az adósok meggondolatlan hitelfelvétele együtt járult hozzá a kritikus helyzet kialakulásához. Mindezek után képtelenség, hogy a terheket csak az adósok és a bankok tulajdonosai között osszák meg. Miközben a jelenlegi helyzetben az állam még nyertese is lenne az adósmentésnek!

– Mi az egyértelmű válasza a hitelek magas árfolyamon történő forintosítására?

– A forintosítást most már mindenképp ezen az árfolyamon kell megcsinálni. Ma inkább az a kulcskérdés, hogy a jegybankban keletkező csaknem kétszázmilliárd forintos nyereség kit illet.

– Kit?

– Etikai és szakmai értelemben is ez a pénz az adósoknak jár, hozzájuk kéne visszacsorgatni. De nemcsak a mostani átváltással keletkező hasznot, hanem azt a kétszáznegyvenmilliárdot is, amit tavasszal az MNB vezetése mindenféle vitatható dolgokra elköltött. Az a pénz ugyanis nem a jegybank, hanem a magyar adófizetők tulajdona. Azoké az embereké, akik nem tehetnek arról, hogy a magyar gazdaságpolitika hullámzása következtében a forint árfolyama a korábbi 228 helyett ma 310 forint. Korrekt megoldás lehet még, hogy az államadósság törlesztésére fordíthatják az összes pénzt, ami az átváltásból keletkezett a nemzeti bank mérlegében, az államadósság harmada ugyanis devizában van, ám a forint gyengülésével ennek az ára folyamatosan nő.

– Csak technikai kérdés, hogy a kormány már korábban rögzítette az átváltási árfolyamot, ennek értelmében az eurót 309, a frankot 256 forintért váltják majd jövőre, miközben a forint közben erősödésnek indult?

– A mai gyakorlat lényegében szerencsejáték. Előre ugyanis nem lehet tudni, hogy az adósok jól vagy rosszul járnak. Ha a forintosítás napján az árfolyam erősebb lesz a kormány által megjelöltnél, tehát 309 helyett mondjuk 290 lesz, akkor az adósok sokat veszíthetnek. Ha viszont a forint gyengélkedne, az adósok nyernek.

– Tartható az a kormányzati szándék, hogy a forintkölcsön kamata ne legyen magasabb, mint korábban a devizahiteleké volt?

– Erre magam is nagyon kíváncsi vagyok. Természetesen a piaci folyamatokat nehéz előre megjósolni. Ha ugyanis az infláció és a kamatok a közeljövőben nőnek, akkor nem lehet kizárni, hogy mégis a hitelfelvételi szint felé emelkedik a törlesztés. Ebben az esetben megint csak adminisztratív, piacellenes módon lehet biztosítani, hogy a kamatok a piachoz igazodjanak. Ha ez bekövetkezik, akkor új adósságválság is kialakulhat Magyarországon. Ezt meg lehet ugyan akadályozni a kamatplafonnal, de akkor újra a bankokra hárul minden teher. Ha viszont engednek a piac normális működésének, és a kamatok emelkednek, akkor az újra adósságválsághoz vezethet. Ezért is fontos lenne, ha az MNB – a javaslatunk szerint – hosszú lejáratú hitelt adna a forintosításhoz, és a bankok kamatkockázatát lefedeznék, így nem a saját, rövid lejáratú hitelekből fedeznék a hosszú lejáratú hiteleket.

– A kormány csak a bankokkal tárgyalt a forintosításról, a banki károsultakat, az ügyfeleket kihagyta ebből. Nem is lett volna rá szükség?

– A tárgyalásnak mindig van értelme. Ha másért nem, akkor az ellentétes álláspontok és érvek kölcsönös megismerése végett szükséges. Még akkor is, ha nem születik megállapodás, de legalább az esetleges illúziókat is el tudják oszlatni, hisz az adós és a hitelező között nyilvánvalóan súlyosak az érdekellentétek. Az ilyen tárgyalásokhoz persze az államnak be kéne ismernie, hogy neki is van felelőssége a helyzet kialakításában, ebből következően kötelezettsége is van a helyzet rendezésében, vagyis valamilyen terhet az államnak is vállalnia kéne.

– Arra gondol, hogy segíteni kéne annak a ma már százhúszezer adósnak, aki képtelen fizetni a részleteket is? Lehet még rajtuk segíteni?

– Kötelességünk segíteni rajtuk! Egy tízmilliós országban nem kerülhet az utcára százhúszezer család. Nemcsak azért, mert szociális okokból elfogadhatatlan vagy humanitárius okok miatt elképzelhetetlen, hogy félmillió ember feje felől eltűnjön a fedél, hanem gazdaságilag is teljesen irracionális. Ez ugyanis olyan mértékben letörné, aláásná, összeroppantaná az ingatlanpiac piaci árait – hiszen egyszerre olyan nagy kínálat jelenne meg –, hogy az összes többi lakáshitelezéssel kapcsolatos intézményt ellehetetlenítené. Ezért elképzelhetetlen az is, hogy ez a helyzet úgy fagyjon be, ahogy most van, mert állandósulhat a „zombi” bankrendszer, amelynek horribilis a kintlévősége, elvben tehát fedezet van mögötte, de soha nem tud hozzájutni.

– Mit tehetne az állam a jegybankban keletkezett nyereségével?

– Eddig érdemben kevés történt a nem fizetők, a legnagyobb bajban lévők érdekében. Fájó a mindenoldalú közömbösség, a szolidaritás hiánya. Pedig szerintem a nem fizetők esetében is végre kellene hajtani a tőke és a törlesztőrészletek csökkentését. Őket is megilleti ugyanaz az elbánás, mint a fizető adósokat. Ezt követően az állami eszközkezelőnek az MNB által finanszírozott hitelből ki kellene vásárolnia ezeket a tartozásokat a bankoktól, de nem az eredeti értéken, hanem a banki céltartalékkal csökkentett áron. Ezután újra lehetne indítani a hiteleket, például 20-25 éves futamidővel, kedvezményes kamattal. A törlesztés így átlagosan 20-25 ezer forinttal csökkenhetne. Nyilván azoknak kell ebbe a kategóriába kerülniük, akik több gyereket tartanak el, alacsony keresetűek. Aki azonban még ezt az összeget sem tudja fizetni, ott be kell lépni a szociálpolitikának. Az biztos, hogy ha ezt a helyzetet – ami nem egyszerű gazdasági probléma – nem sikerül megfelelően kezelni, akkor olyan szociális válság alakulhat ki, amelynek következményei ma még beláthatatlanok.