Európa nyitva is, zárva is – A liberalizmus feledékenységéről

– Érthető módon többet beszélünk a menekültek problémáiról és sérelmeiről, de Scheffer arra figyelmeztet: az európai  őslakosok érzelmeire, félelmeire is figyelni kell, és nagyon rosszízű vagdalkozás, amikor minden szíre-szóra lerasszistázzák vagy iszlámellenesnek bélyegzik őket. Szerinte az ilyesmi sokat ront a helyzeten, és igazságtalan is. Egyetért?

– Annyira, hogy az Osiris Kiadót én beszéltem rá a könyv megjelentetésére, részben az ön által is említett okból. Scheffer világossá teszi, hogy két egyenrangú oldalról beszélünk: a távozás veszteségét és a beilleszkedés gyötrelmeit átélő menekültekről és azokról, akiknek a sorsába ezek az emberek beléptek, sőt esetleg már többségbe is kerültek egy városban vagy városrészben. Ez nyilván felforgatta sokak életét, de a jobb módú negyedekben élők számára, akik nem találkoztak a menekültekkel, mindez sokáig nem létező kérdés volt. Ők az elkerülés politikáját választották, úgy vélték, egy külön, érintetlen világban maradhatnak, ami egy darabig ment is, mert az idegenek igyekeztek láthatatlanná válni. Hazai viszonyokra lefordítva: a rózsadombi értelmiségi elit szokott szép szavakkal, tét nélkül beszélni a világ dolgairól, miközben Kőbányán, térdig a valóságban, tudják, hogy minden másképp van.

– Scheffer szerint a nyugati középosztályt nem agresszív, rasszista viszonyulás jellemzi, hanem a passzív előítélet és a passzív tolerancia vegyüléke. A hangsúly ugyebár a passzív szón van. Ez egyszerűen nem cselekvést jelent?

– Inkább egy illúziókkal és naivitással leírható cselekvést. A bevándorlókat beilleszteni akaró holland politika például az ország történelmét arabul tanítja a marokkóiaknak, nem hollandul, mert a sokszínűség liberális eszméjét vallja – helyesen. De ez így mégis félreértés, nyelvi karanténba zár, a gyerek az iskolában egyszer csak rádöbben, hogy a szókincse, a beszédkészsége milyen gyenge, mennyire nem tartozik tehát a többiekhez. Egy jóindulatú, de kényelmes megoldás áldozatai lesznek.

Fotó: Bazánth Ivola

– Nem baj ez, mondták korábban politikusok is, mindenki megmarad a saját világában, mindenki boldog lesz. A sokszínűségnek, a különféle etnikai csoportok érinthetetlen belső világainak ezt az együttélését nevezzük multikulturalizmusnak, másképpen a párhuzamos társadalmak világának. A szavaiból az következik, hogy ez az eszme megbukott?

– Biztosan nem lehet kijelenteni, hogy a kísérlet nem sikerült, de az ellenkezőjét sem. A békés egymás mellett élésre millió jó példa van, de spontán módon ebből sok helyen szegregáció lett, mert a kívülről érkezők integrációjához a sima békén hagyás kevés volt, segítségre lett volna szükségük. Hiszen ha csupán a saját országuk nagyvárosaiba vándoroltak volna vidékről, akkor is beilleszkedési problémáik lettek volna. Egy másik kulturális közegben meg egyszerre két akadályt kell átugorniuk.

– Scheffer említ egy bizarr helyzetet: a szigorú rendőrállamokból jövő gyerekek kinevetik a barátságos holland rendőrt és lenézik a bírót, aki kisebb rablásokért csak közmunkára ítéli őket. A liberális demokrácia számukra nem toleranciát jelent, hanem gyengeséget. Elég nagy baj, ha csak a diktatúrának van előttük respektje.

– Ráadásul a gyenge rendőr mellett gyenge apát is lát a gyerek. A régi ha­­zá­­ban olyannyira erős, a családot kemény kézzel vezető apa addig megkérdőjelezhetetlen tekintélye az új világban összeomlik, mert kiderül, hogy a család hőse tehetetlen, tétova, döntésképtelen. A család tehát szétesik, védelmező ugyan, de nem igazít el többé. Bizonytalan lesz minden, ez pedig kiábrándulást és sokszor agressziót hoz magával.

Bérczes Tibor beszélte rá a kiadót a könyv megjelentetésére

– Íme, a liberalizmus csődje, mondja erre boldogan a tekintélyelvű rezsim elkötelezettje.

– Nem a csődjéről, hanem a feledékenységéről van szó: a liberalizmus nem húzta meg a határokat, ennélfogva a bevándorló sokszor panaszkodik, hogy nincs mihez idomulni, nincsenek kézzelfogható szabályok. Scheffer úgy véli, ez azt jelenti, hogy maga az őslakos társadalom sincs tisztában önmagával, a saját határait elkeni, ettől minden egy kicsit lóg a levegőben. Pedig világossá kell tenni, hogy mit szabad és mit nem, milyen tilalom védi a szabadságot, és melyik árt neki.

– Bizonyos dolgok valóban összezavarhatják a betelepülőket. Egy szigorúbb társadalomból jövő képtelenségnek tarthatja például a holland gedoogbeleid fogalmát, ami egyfajta finom egyensúlyozás a törvényesség határán.

– A magyarra valószínűleg lefordíthatatlan kifejezés mögött az áll, hogy a törvények betartása néha csak rabolja az időt, fölösleges kerülőkre kényszerít, józan paraszti ésszel könnyebben elintézhetők bizonyos dolgok. A törvény értelmes, hétköznapi felülbírálata ez, de a kívülállónak persze felhívás jogtiprásra. Csak egy példa a bevándorlók előtt álló, alig megemészthető dolgok közül.

– Valóban töredéke ez a bajoknak, de Scheffer úgy véli, a bevándorlás ténye a felsoroltakon túl is rengeteg, sokáig elfedett problémát hoz felszínre, ennyiben a társadalom hálás lehet a migránsoknak, mert szembenézésre kényszerítik. Mire jut, aki ez előtt a tükör előtt áll?

– Például arra, hogy el kell hagyni a többség-kisebbség megközelítést, és érdemes egy új társadalmi szerződésre, új értékek elfogadására törekedni.

– De a Nyugat nem adhatja fel az értékeit. Hogy nem tűrhető a muszlim közösségekben a nők alárendelt szerepe, a melegek lenézése, a gyerekházasság és a sajtószabadság felmondása például a Mohamed-karikatúrák ügyében. Miről mondhat le a liberális demokrácia szétverése nélkül?
Szó sincs arról, hogy az iszlámmal félúton kell találkozni, és arányosan innen is, onnan is kihajigálni dolgokat. A burkiniféle buta viták fölöslegesek, és a svájci népszavazásnak sem kellett volna betiltania újabb mecsetek építését. Igazából persze nem tudom, milyen lenne ez az újfajta, közösen vállalt állampolgári értékrend, nyilván sok kínnal kell megszületnie.

– Pillanatnyilag ott tartunk, hogy Németországban, Belgiumban és Hollandiában is törökök százezrei tüntetnek Erdogan elnök mellett és tízezrek jelentik ki, hogy őt tartják vezetőjüknek, nem mostani hazájuk politikusait. Ez nagyon kemény kritika Európának, és csúnya konfrontációkat hozhat, ha az európai elit nincs észnél.

– A jószándékú hollandok meg is döbbentek ezen, hiszen az ott élő törökökkel, szemben a marokkói bevándorlókkal, nem voltak különösebb konfliktusok. Ez rémisztő jel, hiszen az Erdogant éltetők jó része már nem is Törökországban született. Világos, hogy az integráció és egy közös Európa kitalálása sokkal nagyobb kihívás, mint azt bárki gondolta korábban. Mindehhez azért hozzátenném, hogy Scheffer minden oldaltól távolságot tartó könyve és eszméi – amelyekért kap ő rendesen őslakosoktól és bevándorlóktól egyaránt – a viták lázában élő Hollandiában létezhetnek, beszélnek róluk, legálisak. Nem vagyok abban biztos, hogy egy ilyen könyvet Magyarországon érdemesnek tartana megírni bárki. Nem érné meg szembemenni a demagógiákkal.

Paul Sche­ffer

1954-ben született holland politológus és közíró. Pályáját újságíróként kezdte, később politikusként dolgozott és a szociáldemokrata elveket követő párt ideológusának számított.

2011 óta a Tilburgi Egyetem európai tanulmányok tanszékének professzora. A multikulturális dráma című írását 2000-ben az NRC Handelsblad című napilapban jelentette meg, mérföldkőnek számít a bevándorlók integrációjáról folytatott hollandiai vitában.

Az érkezési oldal 2007-ben jelent meg, nemcsak Hollandiában, hanem Németországban és Nagy-Britanniában is heves vitákat váltott ki. A magyar fordítás a 15. átdolgozott holland kiadás alapján készült.