Esélyünk, Európa

A politikai hovatartozást mennyiben befolyásolja a családi tradíció?

Ezek a fontos, Nyugat-Európában ma is létező határvonalak Magyarországon mára elmosódtak, s nemcsak a kommunizmus nivelláló évtizedei miatt. Atyai barátom, Kosáry Domokos úgy látta: a magyar politika és világlátás rákfenéje a romantikus történelemszemlélet. Nem a tények dominálnak, hanem legendák, álmok, mítoszok. A bal- vagy a jobboldaliság sem tölthette be Európában megszokott szerepét. Egyáltalán, a józan társadalomszemlélet – mondjuk a szociáldemokrácia vagy Jászi Oszkár gondolatköre – nem érvényesülhetett.

Ha a háborút „rendszerként” tartjuk számon, ön legalább hétfajta rezsimet, államformát, uralmi rendet élhetett át. Sok minden visszaköszön a múltból.

Szinte mindent megélhettem, amit a huszadik század „nyújtani tudott”.
A világháború idején kamasz voltam. Láthattam az úri Magyarország „aranykorát”, a harmincas éveket, a háborút és a vészkorszakot, a koalíciós időket, a Rákosi-puccsot és -diktatúrát, megélhettem a kitelepítést, ’56-ot, a Kádár-rezsimeket (annak is volt vagy ötféle verziója), végül a rendszerváltás eufóriáját és a jelenlegi csalódást, a szomorúságot.

Merthogy?

Mára kiderült, nem tudtunk élni a történelmi lehetőséggel. Vészesen hiányoznak a demokratikus tradíciók.

Az előzmények alapján senki sem emelhetne kifogást, ha ön a politikai jobboldalhoz tartozna.

Nem is tudja megbocsátani a jobboldal, hogy valaki, akinek a családját meghurcolták, kitelepítették és kifosztották, a „másik térfélre” áll.

Mert odaállt?

Számtalanszor megírtam, miért.
A szabadság elnyerése után nem tudtam elfogadni, hogy a zsigeri demokrácia helyett a zsigeri bosszúállás reflexei érvényesülnek. Nem tartozom a jobboldalhoz, baloldali polgárnak tartom magam. Másképpen fogalmazva: az én világom a polgári baloldal.

A kifejezés elegáns. A jobboldalon vitatnák, van-e ilyen.

Akkor szögezzük le: Magyarországon jobboldal nem létezik.

Ez meglep.

Kétlem, hogy a magyarországi változat modern európai jobboldaliság lenne. Exponensei olyan rendszert tekintenek történelmi mintának, amely a maga idejében is történelmi rezervátumnak számított Európában. A demokratikus dialógust hírből sem ismerik.

Vásárhelyi Mária felmérései szerint a rendszerváltás idején született nemzedék vonzódik a radikalizmushoz, az autoriter vezetési módszerekhez. A Jobbik bázisát részben ők alkotják.

A szóhasználat pontatlan. A „radikalizmus” nem azt jelenti, hogy az ország egy részét besorolom „jó magyarnak”, más részét nemzetidegennek tartom. A radikalizmus nem fasizálódást jelent. A sajtó felszínesen összemossa a fogalmakat.

Kentaur világkép formálódik? Antikommunista szólamok keverednek totalitárius eszmékkel.

A jobboldal kiengedte a szellemet a palackból, megtagadta a demokratikus értékek egy részét. Jelenlegi állapotában a Fidesz semmiben sem hasonlít az etalonnak tekintett német CDU-ra. Pártja minden létező eszközt megragad, amely szavazatokat hozhat. Orbán felelőtlenül eljátszadozott a radikális jobboldalisággal. Most ráfizet. A pártvezér alighanem megbánta, hogy idáig elment, mert a Jobbik nem áll majd be a sorba.

Az efféle taktikázás a politikában nem újdonság.

Klasszikus példája Rákosi. Az ő cinikus kiszólása volt: hagyjuk a kisnyilasokat, nagyon jó kis kommunista párttag lesz belőlük! Így is történt.

2010 többek szerint fordulópont. Megmutatja végre a magyar: miképpen él, ha megszabadul minden külső kötelemtől.

Türelem! Február van, a jóslat korai. Nem nagy az esély, de a küzdelem nem dőlt el. Sok minden változhat még, és a vezérelvű, populista jobboldal is visszakozhat, korrigálhat.

Ennyire optimista?

Mindig az voltam. Bízom benne, hogy április 11. nem jelent kiszakadást az európai közösségből. A jobboldal kénytelen igazodni.

A volt minisztert kérdezem: a baloldal nem hibázott?

Dehogynem. Hosszú lenne a lista. De a parlamentáris demokráciát és Európát komolyan vette – minden hibája, tévedése ellenére. Olyan kijelentés a baloldalon nem hangozhatott volna el, hogy a parlament jól működik ellenzék nélkül, vagy hogy van élet az unión kívül is. Ezek veszélyes bonmot-k... Mellesleg a baloldali kormányok sokat tettek a tisztességes gazdasági korrekcióért és az európai integrációért.

Amit a választó – mint látható – önmagában nem díjaz.

Arról nem a kormányzat tehet, hogy a sorsdöntő pillanatban, amikor kezdtünk kilábalni a gazdasági zűrzavarból, nyakunkba szakadt a világméretű pénzügyi válság.

A Jobbik diadalmas menetelése történelmi epizód, vagy hosszan elhúzódó politikai válság kezdete?

Már mondtam: mindig optimista voltam. A magyar társadalomnak megvan a kellő immunitása ahhoz, hogy a rosszízű kalandot túlélje. Húsz év nem nagy idő. Történeti távlatból szemlélve: demokráciánk a pubertáskorát éli.

Csurka kísérlete publicisztikai fogantatású volt. De tizenöt százaléknyi szavazó és egy félkatonai szervezet köztéri fellépése nem vicc.

Csurka mozgalma nem kísérlet, hanem kísértet volt. A múlt kísértete. Jobb is lenne, ha a nemzetközi közvélemény minél kevesebbet tudna minderről. De fogalmazzunk diplomatikusan: bízom abban, hogy bármelyik oldal kerül hatalomra, felismeri a veszélyt, és az esztelen felvonulósdit, egyenruhásdit az alkotmány szellemében határozottan felszámolja.

Úgy tartják, lélektani értelemben a jobboldal uralja az országot.
Kiterjedt médiabirodalmat épített, az utcákat is elfoglalta. A baloldal évek óta defenzívában van.

Tény, hogy a Fidesz felszámolta a demokratikus párbeszédet. A mai baloldal hívei kerülik a militáns köztéri megmozdulásokat, és az erőszakosság mindig feltűnőbb. Én az urnák előtt megjelenő néma ötven százalékban bízom. Rajtuk múlik minden.

Riasztó víziók látnak napvilágot az orbáni kétharmaddal kalkulálva.

Kétharmados többség esetén valóban sok minden megeshet.

Népszerű volt a rendszerváltás? Ha a választók teljes felhatalmazást adnak egy pártját autokratikus eszközökkel uraló politikusnak, az felér a nyílt üzenettel: „Változtassunk, mi ezt akarjuk.”

Magát a rendszerváltást eufóriaként éltem meg, de törvényszerű volt a csalódás is. Azt hittük, megtakaríthatjuk azt a nehéz utat, amelyet a nyugati demokráciák vergődve végigjártak. Tévedtünk. Hiába az importált nyugati intézmények, ha a közgondolkodás provinciális. Ma már tudjuk: mindenért meg kell küzdeni, önmagunkért nekünk kell helytállnunk.

Kompország ismét kelet felé sodródik. Feltételezhető forgatókönyv egyfajta alkotmányos putyinizmus, amelyben a demokráciának csak a díszletei léteznek?

Ez felszínes párhuzam. Eltérő történelmi beidegződésekről van szó. Az persze elképzelhető, hogy európai integrálódásunk mai, törékeny állapotában a demokratikus normákat megsértik. Nyilván lesznek kínos döntések, módszerek, amelyek egy baloldali polgárnak ellenszenvesek. De egy kampányban sok minden elhangzik, amiről érzékelhető: a nemzetközi mozgástér ennél azért szűkebb.

Európa a biztosíték? Az unió megvéd?

Európa nem véd meg, de bizonyos határon túl az antidemokratikus működést nem fogadja el. Csöndesen kiközösít. Történelmünk egyik legnagyobb esélyét nem tehetjük kockára.