„Én nem vagyok antiszemita, de….”
Félreértés ne essék, általában semmi bajom velük egészen addig, amíg be nem zárják a forró fülke ajtaját és félművelt értekezésbe nem kezdenek.
Szemben ülő kollégámmal már akkor sokatmondó pillantásokat váltottunk, mikor megfosztottak bennünket az istenáldotta huzattól. Mint utóbb kiderült attól is, hogy a vonatzakatolás jótékonyan elnyelje mondanivalójukat. Hiába próbáltuk magunkat mentálisan elszigetelni – kollégám egy New Yorkerrel, én Spongya Bobbal – , menthetetlenül hallgatósággá váltunk és egyben áldozattá.
Mindenki ismeri azokat a monológokat, melyek így kezdődnek: „Én nem vagyok antiszemita, de….”. A folytatás gondolom elképzelhető. A mi esetünkben a felvezetés valami egészen érdekes volt, ezt a variációt még nem is ismertem. Az angolok gyalázásával kezdték, méghozzá a gyarmatbirodalom szétesésével. Felvázoltak néhány érdekes teóriát arról, minek is köszönhették ezt szegény britek, majd egy éles kanyarral hirtelen rátértek az erkölcsökre. Kiderült, hogy a kívül udvarias és hűvös angolok belül bizony rohadnak, hisz tőlük ered a punk mozgalom, a futball-huliganizmus, és különben is, fuldoklanak a homoszexualitásban. Meg is érdemlik az olyan istencsapást, mint a bevándorlók hada.
Itt új bekezdés kezdődött az arab emigránsok hagyományos gyalázásával és együtt énekelték a szokásos refrént: biztos sok arab dolgozik, de azért nagyrészt a bűnözők „jönnek át”. Nyilván mindenki sejti, mi következik ezután: kis hazánk roma és zsidó népességének rövid és lényegretörő jellemzése.
Nem kívánom idézni szó szerint az elhangzottakat, pedig sok megjegyzés beleégett az agyamba. Kollégám már a szigetországi értekezésnél bemenekült a gyerekek szomszédos fülkéjébe és a lányoktól kapott női magazinokkal bástyázta körbe magát. Én sápadtan hallgattam őket egy darabig, aztán fölkaptam táskámat és berontottam az osztály másik fülkéjébe. Három döbbent gyerekarc nézett fel, és kérdezték mi történt. Nem tudtam, mit mondjak, csak kitartottam némán a remegő jobb kezemet. Nem kérdeztek többet, azt hitték a többiektől jövök…
Lerogytam és elgondolkoztam a hallottakon. Düh és értetlenség egyaránt kavargott bennem. Egy idő után az első elpárolgott, de maradt a második: miért nem látom azt a világot, amiben ők élnek. Anglia nekem Monty Python, „aki” valószínűleg jót a röhögött volna a fenti eszmefuttatáson a britekről. Anglia nekem a Tóvidék, éneklő emberekkel a pubokban, akik vígan lengetik híg és meleg sörüket az „I can get no satisfaction” ritmusára. Romlottak? Punkok? Huligánok? Vannak, biztosan. De mi lenne, ha Magyarországot is a TV székház ostromlóival, vagy a tinédzser-gyilkosokkal azonosítanák külföldön?
Bűnöző emigránsok? Olyat ismertem. Rezát hazájában, Iránban bebörtönözték, megkínozták, majd száműzték politikai okokból. Először Németországba menekült, de ott igazolást kértek tőle a menekült státuszhoz arról, hogy tényleg börtönben volt. Keserű mosollyal kommentálta: ez nem egyetem, aminek a végén diplomát adnak. Ma Belgiumban angol tanár, felesége lengyel, kisfia belga.
Lehet, hogy rossz körökben forgok. A másik „bűnöző”, akinek öt gyerekéből kettőt tanítok, Kuvaitból települt át Magyarországra, legnagyobb fia pedig ott hortyogott előttem a már említett műbőrülésen. Nagy lókötő, tény, de testvérével együtt előre köszönnek a folyosón, hurcolják utánam a csontvázat, ha éppen arról van szó, és egyáltalán: bőrszínükön kívül más nem különbözteti meg őket a többiektől.
Egyszerűen nem látom azokat a problémákat, amiken a kedves utastársaim és eszmetársaik rágódnak. Mintha két különböző világban élnénk. Én nem látom az ő Angliájukat, az ő bevándorlóikat, sem a zsidóikat. Sőt, ez utóbbiakat még csak meg sem tudom különböztetni a nem zsidóktól, nincs rá érzékszervem. Talán ez az én hiányosságom.
Láttam ugyan szerencsétlen alkoholista romákat haldokolni a teleki téri mocsokban. Azt is elképzeltem, ahogy felveszik a szociális segélyt – és nem éreztem semmit. Sem gyűlöletet, sem irigységet. Azt hiszem, azt is nehezen lehetne nekem bebizonyítani, hogy a segélyektől olyan kevés a tanári fizetésem.
Nem tőlük vagyok rosszul. Akkor reszket a kezem, ha érzem, ahogy a rosszul leplezett gyűlölet előkúszik a legváratlanabb helyzetekben is. Nem tudom, ki a zsidó és ki nem, de már tudom, mit jelent, ha csak úgy, mellékesen valakit így mutatnak be: „az is egy zsidó…”.
Mindegy, hogy ki a beszélő – fogorvos, bakter, vagy történelem szakos hallgató; idegen, vagy a kebelbarátom, a légkör ugyanúgy megfagy körülötte.
Lehet, hogy naiv vagyok és szűklátókörű, de ha választani lehet, akkor én maradnék a saját kis világomban. Nem túl rózsaszín ugyan, de a zsidó- és cigányveszély helyett csak a globális felmelegedés fenyeget benne…