"Én nem leszek a mentők hősi halottja"

– Na, aszongya, nyolcker, Nap utca, gyerünk – adja az ukázt a mentőtiszt a sofőrnek.

Sziréna be, vágódunk is ki a garázsból. Állapotos nő, vészhelyzet. Reggel hét óra, indul a tizenkét órás műszak. Száguldunk.

Tizedik hetes az asszony, erős vérzésre ébredt. Ez az ötödik terhessége, a negyedik babája Down-kórosan, szívbetegen született.

– Ugyanabban a kórházban halt meg hét hónaposan, ahova most megyünk. Rossz előérzetem van.
A mentősök kísérik, fogják a karját, viszik a csomagját.

– Megesett, hogy nyolcszor is hívtak szülő nőhöz. Mind hamis riasztás volt. A szomszédok szórakoztak – magyarázza Nánási Ferenc.

Harminchét éve mentőápoló. Intézkedik, orvost keres, végzi a papírmunkát. Az asszony a vizsgálóban, Ferenc a folyosón várja.

– Atrocitás mindig volt, de mostanában egyre több. Már az nagy dolog, ha valaki normálisan szól hozzánk. Részegnél, gyógyszeresnél, kábszeresnél, öngyilkosnál előfordulhat erőszak. Régen még a nehézsúlyú birkózót is helyre tettük, de ma inkább megvárjuk, amíg kiér a rendőr. Nincs már tekintélyünk, leköpnek, szidnak, beszólnak. Én nem leszek a mentők hősi halottja.

Más lett a világ.

– Hajléktalanhoz hívtak, ült a buszmegállóban, fekélyes lábából órák óta folyt a vér. Rengetegen állták körül, senki nem segített. Azt mondták, hozzá nem nyúlnak, az én kötelességem ellátni. A kórházban meg azzal fogadtak: miért oda viszem a büdös csövest?

Sírva lép ki a vizsgálóból a terhes asszony.

– Meghalt a gyerekem. Kaparás.

Belvárosi bérház a következő helyszín. Nánási a liftbe gurítja a tolókocsit, de így a lengőajtónak nincs helye csukódni. A férfi rutinosan kiakasztja az érzékelőt, indul a felvonó.

A lakásban idős asszony fekszik, megroppant a gerince, most „nem ura a lábának”. A mentősök zoknit adnak rá, felhúzzák a papucsát, háromra tolókocsiba ültetik.

Araszolunk a dugóban. S hogy miért nem szirénázunk?

– A kivonulások kétharmadánál nem tesszük. Pár éve szolgálaton kívüli mentősök ellenőrzik a mentősöket. Pásztázzák a várost, felírják, hol és mikor láttak szirénázó autót. Másnap megnézik, indokolt volt-e a villogó. Ha nem, fegyelmit kapunk.

A kórház előtt ketten emelik az asszonyt.

– Minden második mentősnek gerincsérve van, ugye? – így a hölgy.

Korán érkeztünk, telt ház van ugyanis. Most húznak friss ágyneműt egy távozó után.

– Na, ez az igazi melegváltás. Átszáguldunk a városon, aztán fél órát várunk, mire átveszik a beteget – morog Ferenc.
Ácsorgunk, sztorizunk.

– Balesetnél ritka az erőszak. Akinek a járdával egy szinten van a feje, nem hepciáskodik. Koccanásnál is inkább egymást szidják – osztja meg tapasztalatait Nagy Imre, ő gépkocsivezető, csaknem harminc éve.

S hogy bírja a sok tragédiát?

– A mentős mindenből viccet csinál, különben bedilizne. Én azonnal elfelejtem az eseteket. Vészhelyzetben pedig kikapcsolom az agyam, gépiesen cselekszem. Ezért kell az autóban mindennek a helyén lennie. Ha nem találnék valamit, visszazökkennék a „való világba”, és baj lenne.
Mindezt havi 104 ezer forintért.

– Amikor tűzbe, vegyszerbe megyek, átsuhan a fejemen: miért teszem? Utoljára 1989. november 7-én mondták, hogy köszönjük, bajtárs.

A következő állomás a nőgyógyászat, ahol egy idős hölgy elesett, vállát törte. Az ágyon ül, férje nyugtatja.

– Altassanak el, akkor nem fáj. Meghalok, meghalok, maga nem érzi, amit én – darálja ijedten az asszony.

Az ápoló leveszi róla a kardigánt, hogy gézzel rögzítse a karját.

– Semmi baj, szívem, úgy csináljuk, hogy ne fájjon... A fejét megfogja, nagyon jó... Bal vállát leengedi, ügyes.

– Ugye hazaengednek? – rimánkodik a nő.

Nehezen követhető történeteket mesél. Alzheimer-kóros. Van időnk hallgatni, a röntgenesekre várunk.

– Ha pszichiátriai sérültért megyünk, átvesszük a stílusát. Úgy beszélünk vele, ahogy kell – magyarázza utóbb a kocsiban Imre.

Azt mondja, sokat változott a világ.

– 1989 előtt a szájsebészeti klinikára jártunk gyakorolni: ha valakinek nevetés miatt kiakadt az állkapcsa, vissza tudjuk tenni. Hetente előfordult, jókedvűek voltak az emberek. Most évek alatt is alig akad egy-egy.

Fertőző beteghez érkezünk. Panelház, hatodik emelet.

– Sűrű környék. Van olyan ház, ahol egy percre sem hagyhatjuk magára az autót, különben azonnal kirabolják. Néha csak rendőrrel merészkedünk ide.
A hatodikon másfél heti hasmenéstől legyengült férfi vár. Orvosra most nincs szükség, nekünk a szállítás marad.

– Egyre kevesebb a szakma, Fősped-munka ez – sopánkodik Feri, miután leadtuk az öregurat.

Aztán előírásszerűen fertőtleníti a műbőr székeket, a kezünkre is permetez a folyadékból.

– Meg kell várni, amíg megszárad. Jó mindenre, hepatitis A, B, HIV, AIDS. Bár nekem már semmi nem árt, olyan vagyok, mint a szemetes.
Sokan köszönhetik neki az életüket. Mentett bankrablásnál, fegyveres támadásnál, tömegbalesetnél.

– Egyszer egy üvegesnek úgy vágta el az üvegtábla a nyakát, hogy csak a fő ütőér maradt épen. Iszonyú szerencséje volt. Emlékszel, Imi? Na, gyerünk!
– Parancsnokom! – ugrik a kormányhoz a társa.

– Hűtsük le a dodzsemet!

Kint negyven fok. A fővárosi mentők közül háromban van légkondi. Az egyik a miénk.

Utcán fekvő hajléktalanhoz érkezünk. Feri felsegíti, az anyósülésre tessékeli.

– Milyen nap van ma? Hányadika, milyen hónap, év?

Helyes az összes válasz, magánál van a beteg. Kiderül, a Nyírő neurológiáján kezelik epilepsziával. Ráivott a gyógyszerre, azért lett rosszul. Nem akar orvost, joga van hozzá. Egy sarokkal odébb kiszáll.

– Ha a beteg két lábbal ér a földhöz, nem nyúlhatunk hozzá, hiába támolyog faltól falig. Így szól az ombudsmani döntés – mondja Imi.

Riasztás érkezik, most mehet a sziréna. Deák tér. Idős hölgynek görcs állt a lábába, mankós férfi integet mellőle. Míg a mama az autóba kerül, a mankósról megtudjuk: az asszony fia, nemrég leesett a létráról, eltört a sarokcsontja. Orvosi műhibát emleget, és azt, talán végleg sánta marad.

– Már érkezéskor láttam a srácon, hogy ideges. Keskeny volt a szája. Ezért ajánlottam, üljön az édesanyja mellé. Különben elkezd intézkedni, amiből csak baj lett volna. Olykor nehezebb a dolgunk a hozzátartozóval, mint a beteggel. A forgalomban is látom előre, szirénázáskor ki áll arrébb, ki nem. Pedig sokszor fékezni sem szabad, agyvérzéses betegnél elég egy rossz mozdulat, és meghal. Régen gyakorlaton egy pohár vizet tettek az autóba, menet közben sem löttyenhetett ki. – nosztalgiázik Imre.

Ma már nincs ilyen, pedig lenne mit tanulni.

– Ha az emberek tudnák, mi a teendő áramütéskor, hogyan kell lefogni a vérzést, mit kell tenni egy visszeres lábbal, életet menthetnének. Harminc év alatt egyszer nem tapasztaltam, hogy bárki elővette volna a mentőládát.

„Délelőtt” még egy epegörcsös beteg vár ránk, majd visszatérünk a bázisra. Fél négy. A kapitány ebédel, Imi számítógépen játszik, így pihen. Pár perc pihi, és indul az esti menet.