Emberi erőforrás

– Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy bármiféle népesedéspolitikát képtelenség hatékonyan művelni állami segédlettel. Pláne így, ciklusokra bontva, gyors és látványos sikereket hajszolva. Ilyenek nincsenek – legyint Krémer Balázs szociológus, amikor a napokban induló csok várható kilátásairól faggatjuk. Politika és demográfia kapcsolatát elemezve Krémer már tíz évvel ezelőtt is szkeptikus volt. 2004-ben, az uniós csatlakozás küszöbén a Magyar Narancsnak adott interjúban fogalmazott úgy: a népesedéspolitikának az életről, nem szülésről és fogantatásról kellene szólnia. A népesedésről szóló „szimbolikus politizálásnak (...) nulla a (...) hatása”. Majd gunyorosan fűzte hozzá: „Az emelkedett szólamok leginkább a szexualitásukban csökkent egyedek szavazási libidójára akarnak hatni, és nem a népesedés alakulására.” Ez azóta sem változott.
– A családpolitikára direkt befolyást akkor gyakorolhatna a kormány, ha államcsődört is alkalmazna – mondja. – De idáig még senki sem jutott. Ami pedig a pénzbeli támogatásokat illeti, azoknak nincs lényeges hatásuk. Nincs szülőkorban lévő fiatal nő, aki pusztán a pénz kedvéért, bármilyen előnyös pótlékrendszer bevezetése miatt hajlandó felfüggeszteni egyetemet, karriert, hogy elvonuljon szülni. Bármilyen furcsa a politikusoknak, inkább az a döntő, „milyenek a pasik”. Nemcsak szeretőként, donorként, de stabil anyagi és lelki háttérrel rendelkező, biztonságot nyújtó apaként. Alkalmasak-e arra, hogy tisztességesen fel lehessen nevelni velük egy gyereket?
Ez azonban nem politikai szempont.

A politika a szociológus szerint annyit tehet az ügyben, hogy átgondoltabban veszi ki a részét a feltételek biztosításából. Számít például, van-e a városban bölcsőde, óvoda, jó tanár, nívós iskola. És ami a legfőbb: van-e munkahely, ahova szülés után biztosan visszaveszik a nőt. Mert a gyerek nem hároméves program, ameddig a politikusok látni képesek. Az első (saját) lakástól a gyerek első lakásáig, de leginkább a halálig tart.

Tausz Katalin szociológus, az ELTE tanára szerint az utóbbi hatvan év tétova (máskor tragikus) beavatkozási kísérletei (a hatósági terrortól a gyedig) azt mutatják, hogy az érintettek a jogszabályokat ügyesen kisakkozzák. Ha bejön a gyes vagy a gyed, előre hozzák az eredetileg tervezett szüléseket, de összességében nem lesz több (három-négy) gyerek. A magyar nők termékenységi mutatója az unióban – a németek mellett – a legalacsonyabb.

– Bele lehet nyúlni a rendszerbe, de az életmintákat, a női szerep változásait nem lehet átformálni. A társadalom szívósan ellenáll, és amint levegőhöz jut, korrigál.

Trianon óta a magyarok fixa ideája – ebben egy húron pendültek az államegyház püspökei (Prohászka Ottokár és társai) és a népi írók prominensei (Szabó Dezső, Féja Géza) – a „fogy a magyar” paranoia. A sors iróniája, hogy az igazi baby boomot, a lehetőséget a sztálini kor hozta el. Hatvanhárom évvel ezelőtt lépett életbe az 1004/1953-as kormányhatározat, Ratkó Anna egészségügyi miniszter ellenjegyzésével. A Ratkó-kurzus az abortusztilalommal, a népnyelv által agglegényadónak nevezett gyermektelenségi adóval, a kötelezően bejelentendő terhességgel, az akkor bevezetett személyi igazolvánnyal (amelyben feltüntették a gyermekek számát), a durva büntetési tételekkel, demonstratív perekkel sokkolta, valóságos szaporodási abroncsba fogta a társadalmat. Az eredmény nem maradt el: az első évben nyolcvanezerrel több volt a szülés, az évtized elejétől 1957-ig hatszázezres a népességnövekedés. (Mások szerint az ’56-os kivándorlást, a javuló egészségügyi ellátást kalkulálva nyolcszázezres gyarapodással számolhatunk.) A tilalmat 1956 nyarán kormányhatározatban oldották fel „a magyar anyák kötelességtudatára”, helytállására hivatkozva, ami megteremti a jogalapot arra, hogy az anyaság kérdéséről maguk döntsenek.

A társadalom a művi úton előállított demográfiai hullámzásokat Krémer Balázs szerint azonnal kisimítja, kiegyenlíti:
– A Ratkó-korszak hosszú távon nem hozott magasabb gyerekszámokat. A hároméves kínlódás oda vezetett, hogy az akkori minigeneráció feltűnően népes lett, majd annál mélyebb hullámvölgy keletkezett.

Nem beszélve a végzetes szemléletváltozásról, a „társadalmi ajándékba” kapott, korlátlanul igénybe vett és olcsó abortuszról, amely a családtervezés „természetes” része lett. („Majd elvetetem.”) 1959-re az abortuszok száma elérte az élveszülésekét. A szemlélet torzulását jellemzi, hogy a hatvanas évek közepére 100 szülésre már 140 művi vetélés jutott.

Azt, hogy a Ratkó-kurzus demográfiai ámokfutása milyen nyomot hagyott, jól mutatja: három Ratkó-nemzedék is létezik. A Ratkó egy, a Ratkó kettő, a gyerekek gyerekei – akik a hetvenes évek közepén léptek termékenységi korba – és a Ratkó három. Ők a Ratkó-unokák, akik 2000 körül álltak volna csatasorba, de bemondták az unalmast: valóságos „szülési sztrájkba” kezdtek. A végszámlát a társadalom 2016–2019 táján fogja kiegyenlíteni, ha nyugdíjba vonulnak az első nemzedék tagjai.

„Kicsi vagy kocsi?” Burzsoá individualizmus vagy közösségi szemlélet. Családi ház vagy közösségi ház? A nemzeti gyarapodáspárt ellentámadása a hatvanas évek elején a népi írók ismert kísérlete volt, Veres Péterék vezérletével. Tulajdonképpen életmódvitának, a frizsiderszocializmus bírálatának indult. S bár a vita azóta bőven eldőlt (kocsi), 1967-ben az államnak is lépnie kellett, elvégre egész Európában Magyarországon volt a legalacsonyabb a születésszám. Abban az évben bevezették a gyest. 1974-ben pedig komplex népesedéspolitikai intézkedéscsomaggal segítették a lakáshoz jutást, valamelyest újra kontrollálták az abortuszt, emelték a gyes összegét, növelték a gyerekek után járó szabadságkedvezményeket. S mivel mindez egybeesett a második Ratkó-nemzedék belépésével, arra a hullámra ült fel, az átmeneti hatást kiválóan kommunikálhatták.

– A gyes és a gyed története megér egy misét – mondja Krémer Balázs. – A korabeli reformvitákból nyomon követhető, hogy a dolognak nem volt köze sem a családhoz, sem a népesedéspolitikához. Az induló új mechanizmus piacbarát lépéseivel kacérkodva nagyon féltek a munkanélküliségtől, s riadalmukban úgy gondolkodtak, a legelőnyösebb az lenne, ha jó pár embert kivonnának a munkaerőpiacról. Mondjuk a kisgyerekes anyákat.

A gyes alanyi jogon járt a gyerek hároméves koráig, sikerén felbuzdulva 1985-ben vezették be a gyedet, amely csak másfél éves korig volt adható, s úgy tűnt, mintha társadalombiztosítási alapokra támaszkodna, noha nem abból finanszírozták.

– A duma az volt, hogy „vonzóbbá kell tenni a gyermekvállalást a magasabb jövedelmű nőknek is” – mosolyog Krémer. – A történet azért nevetséges, mert mindenféle ideológiai maszlaggal spékelték meg, például hogy „a gyereknek hároméves korig az anyja mellett a helye”, így gondolják a pszichológusok. A vicc az, hogy sehol sem gondolták így a pszichológusok, csak nálunk.

– A gyed máig a gazdagabbak osztályrésze. Ahogy a csokról első blikkre ugyanez süt – állítja Tausz Katalin. – A gyes mindenkinek járt, a gyed már munkaviszonyhoz volt kötve, a gyes reálértéke 2008 óta fokozatosan csökken, a gyed megőrizte jelentőségét. Az Antall-kormány idején vezették be a gyetet, amely a három- és többgyermekeseknek szólt volna. A kormány német mintában és szociális piacgazdaságban gondolkodott. Úgy képzelték, egy keresetből nálunk is megél a család. Hát ez kútba esett.

A csok szakértőink szerint nyíltan és leplezetlenül a Fidesz számára „mieinknek tűnő” réteget célozza meg. A magyaroknál is magyarabbakat. A gazdag nagycsaládosokat. Az érdemdús keveseket és szorgalmasakat. A folyószámlásokat. A jogszabályba ügyesen bele van kenve, hogy az igénylőnek megtakarítással kell rendelkeznie.

– Itt nem kis lakásokról, első otthonokról lesz szó – mondja Tausz Katalin. – Inkább arra gyanakszom, hogy némi építőipari és ingatlanpiaci kiugrásról. És egyet tudni kell: lehet ösztönözni vagy büntetni a gyermekvállalást, de az egzisztenciális biztonságnál, a kiszámíthatóságnál, a stabil munkánál nincs jobb családpolitika.