Ember a vonal alatt

- Zárkózott, mikrovilágban élő embernek ismerik, de igazából rengeteg közéleti, politizáló írása van. „A többi” című arról szól, hogy nem az számít, mit mond egy „félnótás” belsőépítész, hogyan listázik a hallgatói önkormányzat, és ki veszi el a nyugdíjpénztári pénzeket, hanem az önző és gyáva többség számít, amely hallgat. Rájött már, hogy miért?

– A legdurvább és legalapvetőbb oknak a korrupciót tartom. Az emberek rettenetesen megundorodtak ettől, ami egyébként napi tapasztalásuk. Különösen vidéken, ahol átláthatóbbak a viszonyok. Már nem bíznak senkiben, már nem tudnak kiben megkapaszkodni. A másik a butaság. A politikai elit az elmúlt húsz évben szándékosan hülyítette a társadalmat. Az emberek a Blikken és az RTL Klubon élnek. Pedig az MSZP-nek lett volna ideje arra, hogy létrehozzon egy közszolgálati televíziót, filmekkel, tévéjátékokkal, este vitaműsorokkal. Ahogy ez 1990-ben volt. A jobboldal azóta ezt meg is csinálta. A baloldalnak most egy vallási szekta által működtetett vacak kis tévé jut. Ennyit képesek felmutatni tizenkét év kormányzása után.

– Ez ostobaság, de nem szándékos butítás.

– Az emberek jó része azt sem tudja, hogy milyen a választási rendszer. Nem látják át, hogyan tolnak ki velük, és ezt senki nem is magyarázza el nekik. De ez így volt mindig. Én egy darabig falun is laktam, Nagyszékelyen. A rendszerváltás után ott azt mondta az én Karcsi barátom, hogy most már lopni se lehet, most már minden valakié. Ennyit látott. A szocik egy darabig erősek voltak a faluban, ma jelen sincsenek. Még 1994 után elmentünk egy páran Várvölgybe, egy szocialista nagygyűlésre, ahova szegény Horn Gyula helikopterrel jött. Gulyást főztek, de az én barátaimnak nem jutott. Halálra sértődtek, azonnal haza is mentek. Örökre. Azóta semmi sincs, politikáról nem beszélnek, nem érdekli őket, legfeljebb káromkodnak.

– Kicsit olyan lehetett köztük, mint a falu bolondja, akinek titkolnia kell, hogy van tudása a világról. Persze az értelmiségi is lehet rabja a saját elfogultságainak.

– Nem tudom, hogy elfogult vagyok-e. Amit gondolok, azt realizmusnak hívom. Én már az Antall-kormány idején úgy láttam, hogy benne van a pakliban a szélsőjobb térnyerése. Voltak jelek. Az a rengeteg sérelem, bántás, ami időtlen idők óta velünk él. A rossz hagyományok. Az, hogy nincs polgárság. Hogy semminek nincs súlya. Itt voltak januárban a nagy lelkesedéssel fogadott diáktüntetések, amelyek már akkor gyanúsnak tűntek nekem, hiszen három- vagy négyszáz gyerek volt kint a placcon mindösszesen. Miközben százezren tanulnak egyetemeken. És kész, ez is elhalt, nyoma sincs.

– A ballib értelmiség egy része azt hitte, ez majd szolidaritásra készteti a társadalom sértett csoportjait.

– Itt mindenki lenyel mindent. A bányászok lenyelték, hogy bezárták az összes bányát. A melósok elfogadták, hogy megszűnnek a gyárak. Milliókról beszélünk. Senki nem ment az utcára.

– Tegyük hozzá: egyébként fenntarthatatlan üzemekről van szó.

– Sokat lehetett volna tenni, hogy elkerülhető legyen a robbanás, amely még előttünk van. Az elitnek el kellett volna menni a cigányok, a munkanélküliek, a peremvidéki szegények közé, és menteni a menthetőt. Összegyűjteni az okos, tehetséges gyerekeket, beszélni az emberekkel. De a politika csak hatalmi számokból áll, megnyerhető csoportok számhalmaiból, nem emberekből. Nincs szellem.

– Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy tulajdonképpen jobban érezné magát a késő Kádár korban, mint most. Tévedek?

– Nem. Persze sok dologra emlékszem, ami dühített. Emlékszem, a győri vonaton igazoltatott egy civil ruhás ember. Igazolványt nem mutatott, a nevét nem mondta, énnekem meg, kamaszként, nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem: mégis, ki a fene maga? Nem ismertem azt a szót, hogy jogállam. A Kádár-kor a szokásjogon alapult, amelyet mindenki kitanult, és amelybe belesimult. A téeszbe be volt építve a lopás, a gyárba a pazarlás. De nem volt egyetemes zsidózás, szélsőség.

– Visszamenne, ha tehetné?

– Az ember nem mászkál.

– Sokat írt kis pesti zsidó szubkultúrákról, egyáltalán a zsidó létről, zsidó félelmekről. Mennyire határozza ez meg önt?

– Én sose akartam zsidó lenni, nem is tartom magam annak, csak ha muszáj. Ez a dolog egy lakmuszpapír. Engem mindig felháborít, hogy ha antiszemitizmusról van szó, a szocialisták Steiner Pált lökik előre, pedig ez nem a zsidók dolga. Ez a magyarok dolga, és így nekem is dolgom, magyarként. Nézem a falvakban az egykori deportáltak házait, amelyek kicsit mások, mert a parasztházaknál oldalt van a bejárat, a zsidókénál meg elöl, mert a bolthelyiség oda nyílt. És eszembe jut, hogy itt valakik el vannak felejtve. Amíg ezzel a társadalom nem jön tisztába, beteg marad. Állandó, elnyomott bűntudattal él, a meggyilkolt emberek bútorai között. Ezt sokszor láttam: polgári bútort a parasztszobában. Meg főúri kanapét is, persze.

– De önnél talán többről van szó mégis. Régebben mesélte, hogy összeveszett Fifivel, Radnóti Miklós özvegyével, mert ő nem vállalta a zsidóságát. Nekem akkor az volt az érzésem, hogy ön haragszik rá ezért.

– Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy nem vállalja a zsidó sorsot.

Ő katolikus, az apja is az volt, ahogy Szerb Antal és Karinthy is. Zsinagógának a tájékán nem jártak. Ez rendben van, mindenkinek joga eldönteni, hogy kicsoda. De az, hogy Radnóti 1942-ben nem vett részt a zsidó írók antológiájában, sőt a munkatáborban sem volt hajlandó belefolyni zsidó tárgyú felolvasásokba, az elgondolkodtató. Nem ítélkeznék, de elgondolkodtató. Fifi pedig magát a szót is száműzi. Hagyjuk ezt, mondja, miért kell ezt a szót használni. Haragszik a zsidókra, hogy miattuk zsidó ő. Itt valami túl van hajtva. De neki is minden meg van bocsátva. Akár a többiek, ő választott egy utat, és azt tiszteletre méltó konzekvenciával járja.

– Visszatérve a kötethez, ez egy nyilvánvalóan nagyon rossz közérzet lenyomata, ami azért nem jelenti azt, hogy a saját életében is boldogtalan. Szóval: amúgy jól van?

– Jól. Igaz, beteg lettem, ez változtatott az életemen, de megvannak a magam rituáléi, azok megtartanak. Sok író képes arra, hogy felkel, és azonmód, köpenyben, fürdés nélkül odaül dolgozni. Én egy sort nem tudok leírni, ha nincs bevetve az ágy, és nem vagyok megborotválkozva. Rendmániás vagyok. Ami meg a rossz közérzetet illeti, látom, mik jönnek. Itt vagy egy személyi diktatúra lesz, vagy polgárháborús viszonyokra kell felkészülni. Ha a baloldal győz, a jobb és a szélsőjobb elszabadítja a poklot. De egy kataklizma tisztító erejű is lehet. Kisöpri, ami romlott és szemét. Esélyt ad a társadalomnak is, meg a politikának is újrakezdeni. Már 2006-ban, a választások után azt gondoltam, hogy ezt a baloldali pártot ki kell sütni, mint a számítógépet, hogy újra lehessen indítani, egy tiszta programmal. Sajnos ma is ezt gondolom. Csak hát az ár magas lesz.