Elvesző illúziók

VÁSÁRHELYI MÁRIA

Még 2009 nyarán, egy kutatás keretében ötszáz, a Sziget-fesztiválon szórakozó, véletlenszerűen kiválasztott fiatalt kérdeztünk meg arról, mit tudnak és hogyan gondolkodnak a rendszerváltásról. A kérdések egyike a rendszerváltás ikonikus személyiségeinek, eseményeinek ismertségére vonatkozott.

Lech Wałęsa képét a megkérdezett fiatalok alig harmada azonosította; az általa vezetett Solidarność szakszervezeti mozgalom logóját pedig csak minden ötödik fiatal ismerte fel.

Nekünk, a rendszerváltó generációnak azonban Wałęsa neve a nyolcvanas években egyet jelentett a szabadsággal, a függetlenséggel, a bátorsággal és a megvesztegethetetlenséggel. Valóban a remény embere volt, ahogyan Andrzej Wajda a róla szóló filmjében nevezi.

Azokban az években mindenki, aki egy szabad világról álmodott, Lengyelországra figyelt. A gdański munkások ütötték az első igazi rést a szovjet birodalom korábban áttörhetetlennek tűnő pajzsán, és ők adtak reményt nekünk is, hogy a diktatúra nem tart örökké. A munkások ellenállását vezető egyszerű villanyszerelő, Lech Wałęsa bajszos, mokány alakja a szabadság szimbóluma lett. A személyiségéből sugárzó bátorság, kitartás és rettenthetetlenség erőt adott mindazoknak, akik bíztak abban, hogy egyszer szabad és független országban élünk majd.

A rendszerváltást követően Lengyelország első köztársasági elnökeként hibát hibára halmozva bukdácsolta végig az öt évet. Végül csúfosan távozott a demokratikus politikai élet első vonalából. Ez azonban nem változtatott azon a képen, amely mindannyiunk emlékezetébe bevésődött róla a nyolcvanas években.

Néhány napja a lengyel állampárt egyik magas rangú tisztségviselőjének özvegye hat dobozt adott át a lengyelországi Nemzeti Emlékezet Bizottságnak. A dobozokban Wałęsa 1970 és 1976 között írott ügynöki jelentései vannak. Ha mindez igaz, az azt jelenti: Wałęsa a Solidarność megalakulása előtt a lengyel titkosszolgálat besúgója volt. Ám 1976-ban minden kapcsolatot megszakított az állambiztonsági szolgálatokkal.

Nem én lehetek az egyetlen, akit letaglózott a hír. Az ember ilyenkor úgy érzi, mintha kifosztanák, megpróbálnák elvenni tőle fiatalságának egy részét. Aztán, tovább tűnődve, arra jutottam, mindez nem írja át a történelmet, nem von le annak értékéből, amit Wałęsa hazája és a szovjet birodalom többi tagországának szabadságáért és függetlenségéért tett.

Ami igazán megrendítő, hogy ezzel a súlyos titokkal, lelkiismereti teherrel vált a szabad Lengyelország első köztársasági elnökévé. És nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a demokratikus Lengyelország első számú közjogi méltóságát a pártállami diktatúra titkosszolgálatának vezetői a markukban tartották, zsarolták. Éppen úgy, mint a többi rendszerváltó ország első politikusgenerációjának számos tagját.

A posztszocialista országok közül egyedül a németeknek sikerült megnyugtatóan rendezniük ezt a kérdést. A legbotrányosabb visszaélések pedig nálunk történtek az elmúlt negyedszázadban a titkosszolgálat működésével kapcsolatos iratokkal. Máig homály fedi az ügynökök és a tartótisztek személyét és tevékenységét. Így azután, mint Wałęsa példája jól mutatja, mi, egyszerű állampolgárok már soha nem fogjuk tisztán látni, hogy mi miért történik velünk és körülöttünk.