Ellenségkutatók

„A kommunista vezetők világában semmi sem igaz. Az elvtársak hazudtak mindenkinek, a világnak és maguknak is... Despoták, diktátorok, politikai bűnözők, akik kriminalizálták a politikát.” Egyebek mellett ezek a kemény mondatok úsznak fel korabeli fényképek között lépten-nyomon a Kommunizmuskutató Intézet által jegyzett új internetes adatbázisban, melynek eredetijét Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához címmel végzős diákként állította össze huszonöt éve Nyírő András. Kemény szavak, különösen, hogy Markó György igazgatónak tudnia kell, mit és miért idéz: maga is az állampárt tagja volt a Hadtörténeti Levéltár igazgatójaként.

Az adatbázissal azonban csak az egyik gond, hogy a minősítések, a váratlanul megszólaló keményrock-futamok, a képek elszánt agitprop hevületről árulkodnak. Nagyobb baj, hogy tényei nem tények. Nyírő a pártállam végnapjaiban összeállított életrajzokhoz fűzött bevezetőjében annak idején maga is arról írt, hogy csak kétes termésből válogathatott. Nos, a kétes termésben ismét ottmaradt az ocsú is, sőt sebtében készült kiegészítés miatt a kommunisták közé idén becsúszott idősebb Antall József neve is.

Természetesen az adatbázis újraközlésének céljára is kíváncsiak lettünk volna, amikor interjút kértünk Markó Györgytől, tudakozódni készültünk az intézet működéséről, költségvetéséről, eddigi eredményeiről és későbbi terveiről is. Nem lepődtünk meg különösebben, amikor kiderült: az igazgatóhoz a Terror Háza Múzeum sajtósán keresztül vezet az út. Érthető: a Kommunizmuskutató ugyanannak a közalapítványnak a része, mint a XX. Század Intézet és a Terror Háza is. Sőt: az intézmény kutatóinak mindössze héttagú névsorát tanulmányozva megtudhatjuk: az első számú vezető itt is maga Schmidt Mária, és itt is munkatárs Tallai Gábor, a Terror Háza programigazgatója. Két friss diplomás asszisztens rövidke életrajzával is megismerkedhetünk, ők az Adjunk nevet az áldozatoknak elnevezésű programban dolgoznak.

A szakmai törzsgárda tehát mindössze két történészből áll az igazgatón kívül. Csoda-e, hogy a „totális eszmerendszer történetének feltárása és bemutatása”, de még az áldozatok névsorának összeállítása is túl nagy falat egyelőre, hát egyszerűbbnek látszott elővenni a legelső magyar CD-ROM-ot, felturbózni a terrormúzeum webes látványtervezőinek segítségével, és így nevet adni az áldozatok helyett a vélelmezett tetteseknek. Ezek után talán nem meglepő: a Kommunizmuskutató Intézet nevű aprócska team hároméves munkájának eddigi gyümölcse: két emlékülés és Nurlan Dulatbekov kazah jogtudós könyvbemutatója.

Markó úr külföldön van, tudtuk meg Fekete Rajmundtól, a Terror Háza sajtósától, aki készségesen megígérte: amikor az igazgató hazaér, azonnal jelentkeznek. Néhány hét múlva persze ismét mi jelentkeztünk, és kedvező választ kaptunk: hamarosan sor kerülhet az interjúra. Talán akkor követtük el a hibát, amikor engedtünk kóros igazmondási kényszerünknek, és beavattuk a sajtóst abba, hogy mit szeretnénk megtudni. Mindazt, ami kézenfekvő. Bizony, még a sajtókritikákra is szeretnénk kitérni. Hamar megjött a válasz. Markó úr sajnos nem ér rá, és belátható időn belül nem is fog. (Talán leszakadt a kutatóintézet kapuja.) Ekkor közérdekű adatkérésben fogalmaztuk meg kérdéseinket, de választ nem kaptunk. Jobb híján magunk láttunk neki, hogy az igazgató nyilatkozatai alapján, mértékadó szakértők megszólaltatásával keressük a választ a kérdésre: mire számíthat az adófizető polgár cserébe azért, hogy számunkra megismerhetetlen összegből eltartja a Kommunizmuskutató Intézetet?

„Célunk az volt, hogy huszonöt év távlatából megmutassuk, 1989-ben a pártállami diktatúra összeomlása pillanatában milyen keveset is tudhattunk a kommunista rendszer irányítóiról.” Markó György nyilatkozott így az Origo hírportálnak a hibás lista közléséről. Pók Attila, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatói megbízottja úgy gondolja, Markó így próbálja menteni a menthetetlent: ez a lista kutyafuttában, rendetlenül készült. Alighanem ki akartak állni valamivel augusztus 23-ra, az autoriter rendszerek emléknapjára, de már nem volt idő alapos munkára. „Nem tudom, valaki hogyan adhatja a nevét ilyesmihez” – tette hozzá sóhajtva a történész.

Rainer M. János, a megszüntetett és könyvtári osztállyá lefokozott 1956-os Intézet vezetője azt mondja: ők elküldték Markóéknak a hibás Nagy Imre-életrajz javítását, amit a Kommunizmuskutató előbb feltett a honlapra, majd villámgyorsan levette onnan. Érthetetlen, miért, hiszen ők maguk ígérték a kiegészítéseket – havonta többet –, az ígéret azonban ígéret maradt. Rainer M. szerint egyébként is komoly módszertani hiba a világhálón hibás adatokat közzétenni: nem is lehet kérdés, hogy felületes diákok, figyelmetlen felhasználók (hinni sem szeretném: esetleg az intézet renoméjában bízó újságírók) ezeket terjeszteni fogják.

Markó az említett interjúban megtámadta kollégáit: eddig egyetlen jelenkorral foglalkozó intézet sem vállalkozott a kommunista rendszer vezetőinek bemutatására. „A közpénzzel, közcélok teljesítésére megbízott kutatóműhelyek feladata egy ilyen adatbázis létrehozása. Az alig három éve alapított és központi forrás nélkül működő Kommunizmuskutató Intézet elkezdte ezt a munkát.”

Nos, kissé meglepő, hogy a Schmidt Mária által vezetett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány tagintézménye forráshiányra panaszkodik. A hálózat magyar viszonyok között dúsgazdag: idei, egymilliárdos költségvetéséhez még nyolcszázmillió forintot kapott az első világháborús centenárium megünneplésére (!). Az ezermillióból a további nyolcszáz nélkül is csurranhatott-cseppenhetett volna a kommunizmuskutatóknak némi forráskritikára! Összevetésül: az MTA száz munkatársat foglalkoztató Történettudományi Intézetének költségvetése alig valamivel haladja meg a négyszázmilliót.

Pók Attilával és Rainer M. Jánossal külön-külön beszélgettünk, ám egybehangzóan és egyértelműen fogalmaztak: tételesen nem igaz az állítás, hogy más intézmények nem foglalkoztak a kommunista vezetés bemutatásával. (Méghozzá úgy, hogy alapos munkát végeztek.) A Párttörténeti, ma Politikatörténeti Intézet már a rendszerváltás előtt is jelentős tényanyagot hozott nyilvánosságra, és Pók Attila szerint a megszüntetett 1956-os Intézet is mértékadó publikációkkal járult hozzá a feladathoz.

Sőt, ha valakit igazából a kommunista rendszer társadalomtörténete érdekel, már a hetvenes évekből is találhat igen hasznos munkákat, például az akkori Tömegkommunikációs Kutatóintézet anyagai között. A Magyar Történeti Társulat főtitkára megtoldotta: ehhez persze az kell, hogy az olvasót tényleg a kommunista Magyarország társadalmi struktúrája érdekelje, s kíváncsi legyen arra, hogy kik voltak a pillérei és kik támadták. Ha a cél az intézménytörténeti, politikatörténeti, társadalomtörténeti kutatás, és nem csupán az állítólagos bűnösök pellengérre állítása.

Könnyű akkor harcolni a kommunisták ellen, amikor már nincsenek – így fakadt ki egy cikkében Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatója, aki szerint a mai emlékezetpolitika célja, hogy a felejtés árán építsen történelmi alapot saját érdekkörének uralmához. Ezzel felmondja a nemzeti sorsközösséget és rombolja a társadalmi önismeretet.

A jelenlegi kabinet az Átlátszó.hu portál számításai szerint 3,8 milliárd forintot költ az MTA minőségszavatoló rendszere alól kivont, kormányirányítás alatt álló emlékezetpolitikai intézményrendszerre, amelynek nehézatlétái között persze csak lilliputi rokon a Kommunizmuskutató. Hogy is jöhetne a Szász Jenő által vezetett, 1,3 milliárddal gazdálkodó Nemzetstratégiai Kutató Intézethez vagy a 300 milliós Rendszerváltás Történetét Kutató Intézethez, melynek vezetését Bíró Zoltánra bízták? A nyilvánosság alaposan megismerhette a 260 millióval kistafírozott Veritas Intézetet, kevesebben ismerik az Antall József Politika- és Társadalomtudományi Képzésért Alapítványt, pedig erre is 100 millió jut. Habitusban, szaktudásban egyenetlen a kép: vannak intézmények, amelyek vezetői komolyan veszik történettudományi elhivatottságukat, mások a hatalom kedvében járva nyíltan átírnák a múltat.

A Kommunizmuskutató most arra készül, hogy összegyűjtse a Hazafias Népfront, a szakszervezetek, a KISZ és más – ahogy Markó György fogalmazott – „gyakran civilnek és társadalminak álcázott, de a diktatúra szerves részét képező szervezetek vezetőinek nevét”. Úgy látszik, az intézet jogot formál arra, hogy megmondja: személy szerint ki képezte a társadalminak álcázott szervezetekből a diktatúra szerves részét, ki nem. Egyébként a kommunizmuskutatók a honlap tanúsága szerint várják az olvasók javaslatait, fényképeit. Hiába: a magyar ember feljelentő kedvére még mindig lehet számítani.

Rainer M. János szerint nyilvánvaló, hogy a kurzus a tettesek és elszenvedők, a bűnösök és áldozatok történetét írja. Persze történeti szempontból ez mérhetetlenül leegyszerűsített elmélet. A Kommunizmuskutató programja: itt van nektek a tettesek legszélesebb listája, mondjuk járási szintig. Elég létrehozni a névsort, a többit elvégzi az előre beprogramozott közbeszéd. Kell-e mondani, a listázás teljesen tudománytalan és elvileg sem indokolható? Persze hogy lehetett valaki bűnös akkor is, ha nem volt vezető testület tagja, és játszhatott pozitív szerepet például járási KISZ-titkárként.

Az 1956-os Intézet vezetője szerint valójában a régi kuruc históriaírás támadt fel azzal a történelemképpel, amely a bűnbakok felkutatása mögött áll: lám, a 20. század története nem más, mint idegen eredetű totális diktatúrák története, melyeket kívülről erőltettek a magyar társadalomra. A bűnös szálláscsinálókon kívül az egész magyar társadalom csak áldozat volt. Ez a történet ért véget 1989-ben, de sokkal inkább 2010-ben, hiszen a diktatúra hatalomátmentői egészen addig vívták utóvédharcukat. Ezzel az elmélettel nem csak az a baj, hogy nem építhető rá korszerű önismeret, hiszen nem képes leírni sem a Horthy-rendszer, sem a kommunizmus társadalomtörténetét. Még kínosabb, hogy egyeduralomra tör, agresszívan nyomul az oktatásban, a médiában, és aki nem ért vele egyet, azt muszkavezetőnek, hazaárulónak minősíti – mondja Rainer M. János.

Az új intézetek nem egyformák, ennek a hálózatnak különböző minőségű és tartalmi elemei vannak – állítja a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatói megbízottja. Úgy véli, a politikának ma józan számításból is fontosabb lehetne a nyugalom, a társadalmi együttműködés képzetének fenntartása, mint hogy huszáros rohammal megpróbáljon mindent átalakítani saját képére. Pók Attila ezzel arra a kérdésünkre felel: van-e veszélye annak, hogy a Kommunizmuskutatót és a Terror Házát is fenntartó intézményrendszer vezetője, Schmidt Mária kapott megbízást a Sorsok Háza létrehozására, hogy a nyilaskereszt és az ötágú csillag után a hatágú csillag ügye is betagozódjon egyetlen szemléletkörbe?

A Magyar Történelmi Társulat főtitkára szerint a politika érdeke ma az, hogy csillapítsa a konfrontációt. Túl erős érv, hogy ez már nem Kommunizmuskutató-nagyságrendű ügy: itt ötmilliárd forintos beruházásról van szó, amely a nemzet beruházása kell hogy legyen, ezt – különösen a megszállási emlékmű nemzetközi hullámokat vető fiaskója után – nem lehet pusztán napi hatalmi, személyi érdekeknek alárendelni.