Elhunyt Kertész Péter újságíró, rá emlékezünk
Tamás Ervin
Hallatok magamról./Zörög a bőrkabátom.
Ez a két sor Kertész Péter Hangulatjelentés című első és utolsó verseskötetéből való, merthogy Péter költőként hívta fel magára a figyelmet a hetvenes évek elején. Ja, meg benzinkutasként. Mindkét pályát hamar bezárta maga után, s újságíró lett. Zsidóságára ráébresztették, amikor Karcagon kővel dobálták, amit egy theresienstadt-i „kirándulás” követett, hogy a háború utáni idők egy árvaházban köszöntsenek rá. Most, hogy 82 éves korában itt hagyott minket, a nekrológnak azzal kellene folytatódnia, hogy ez a hányatott ifjúkor lehetetlenné tette életében a derűt, a könnyedséget, az optimizmust – már csak azért is, mert neki sokszoros erőbedobásra volt szüksége ahhoz, hogy befusson, hogy komfortos életet élhessen. Csakhogy ő, amíg egészsége engedte, ezt nem így élte meg. Úgy küzdött, hogy az természetes velejárója volt habitusának, a kis és nagy igazságok között sem volt hajlandó különbséget tenni, ami néha a környezetét is próbára tette. De éppen ezért volt hiteles, magával ragadó, amit leírt – legyen az riport, publicisztika, portrékötet. Saját érzelmi hőfoka égette őt és gyakran másokat is, ugyanakkor nála kevés empatikusabb, segítőkészebb kollégát ismertem. Őt nem csupán költőként, hanem emberként is fel kellett fedezni, s akik ezt a felfedezőutat bejárták vele, örök barátság volt a jutalmuk.
Kertész Péter újságíróNeves újságíró volt, aki bejárt több szerkesztőséget, munkáját Pulitzer- és Tolerancia-díjjal jutalmazták – mégis úgy érezte, nem becsülik eléggé. És miközben a kis igazságokért is tűzbe ment, való igaz, hogy komoly igazságtalanságok érték. Kényelmetlenné váltak örökös harcai, alkukra képtelen viselkedése, s talán az is, hogy a kapott sebeket sokáig cipelte. Nem élezett ő ki konfliktusokat, csak hajthatatlanul ábrázolta őket, s erre a rendszerváltást követő rövid időszakon túl nem volt vevő az új világ sem. Megbántott régóta volt, megkeseredetté lánya halálával vált, azóta a szentendrei zsidó temető temetőőreként aposztrofálta magát, s mindent megtett azért, hogy támogatást szerezzen helyreállításáért, kidöntött kapuja megjavításáért, a sírok ápolásáért.
Több éven át tartó súlyos betegsége vitte egyre közelebb az utolsó napokhoz. De az hazugság volna, hogy Péter csak annak a bizonyos kopott, sárgásbarna bőrkabátnak a zörgésével hallatott magáról. Az ő saját és egyben sajátos hangja, humánuma nagyon fog hiányozni mindannyiunknak.
Temetése ma délután egykor lesz a szentendrei zsidó temetőben.
