Elbocsátások a közszférában: kiket és mikor?

Amikor állítólag Orbán Viktor ötlete nyomán a kormány bedobta az internetadó-javaslatot, aligha számítottak arra, hogy ekkora balhé kerekedik belőle. Csak egy volt a majd fél tucatnyi új adó és tehernövekedés közül, és már első ránézésre rögtönzésnek látszott, sem épeszű magyarázatot nem tudtak adni rá, sem a hozzárendelt számok nem stimmeltek. Erős volt a gyanú, hogy – mint azt e rovatban is megírtuk –, hogy Varga Mihály kutyafuttában összehívott sajtótájékoztatójának inkább az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet a terebélyesedő amerikai kitiltási botrányról, gumicsontot dobva a médiának. Az előkészítetlenséget mutatta, hogy még egyes fideszes berkekben is meghökkenést keltett az új adó terve.

Orbánék azonban ezúttal elszámították magukat: azt elérték ugyan, hogy mindenki az internetadóval foglalkozik, és a többi adóval, valamint a botrányokkal kevesebbet törődnek, a felháborodás azonban meglepően hatalmas lett. Mindeddig azt láttuk, hogy a Fidesz csont nélkül bevezethetett kéttucatnyi új adót, a nyilvánvaló megszorításokat tagadva folyamatosan megszoríthatott, simán elvett egyebek mellett 3000 milliárdot a lakosság magán-nyugdíjvagyonából, pofonokat és kokikat osztogathatott a sajátjait és a legmódosabbakat kivéve szinte minden rétegnek, az emberek ezt kábán tűrték, leginkább azzal tiltakoztak, hogy nem mentek el szavazni. Most viszont a jelek szerint az internetadóval túlcsordult a pohár, és az eddigiekhez képest mértékében korántsem kirívó sarc nagyobb tiltakozást váltott ki, mint az elmúlt négy évben bármi más.

Ennek az oka vélhetően az, hogy az internetadóban benne van minden, ami különösen irritáló Orbánék országlásában. Egyrészt a gátlástalan akarnokság: megtesszük, mert megtehetjük, tojunk arra, ki mit mond, nem egyeztetünk senkivel, hülyére veszünk mindenkit azzal is, hogy mondvacsinált magyarázatot fűzünk hozzá. Másrészt az előkészítetlen, rögtönzött törvényhozás, a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyása, rövid távú, partikuláris érdekek érvényesítése az ország hosszútávú érdekeivel szemben. Harmadrészt a képmutató hazudozás: azt hirdetik, hogy néhány év alatt mindenki számára elérhetővé akarják tenni a netet, erre adóval akadályozzák a terjedését. Negyedrészt vagy nem értik, vagy nem akarják érteni, merre halad a fejlődés, amelynek egyik alapköve a digitális világ és tájékozódás bővülése: azok az országok sikeresek, amelyek ebben nálunk jóval előrébb tartanak. Végül, de nem utolsósorban: az orbáni szép új világ lényegét tükrözi, hogy miközben az információ-szabadságot újabb sarccal büntetik, az erőszakszervezetekre egyre több pénzt költenek.

A hatalmi arrogancia mértékének mutatója lesz, végigverik-e a parlamenti mamelukokon az internetadót. Az a módosító javaslat, hogy legyen egy összegplafon, legfeljebb kozmetikázza az ügyet, a lényegen, a felsorolt tényezőkön nem változtat. Jellemző, hogy szűk körökben és magánbeszélgetéseken fideszes politikusok is bírálják az elképzelést, de nyíltan ellentmondani nem mernek. Igazi vezérelvű náluk az irányítás: a nagy testvér előállhat bármilyen bornírt ötlettel, maximum finomítani próbálják, azt kimondani, hogy a király meztelen, nem merik. Ebből következően most is csak akkor fognak visszakozni, ha a főnök erre rábólint – kérdés, ő mikor látja ezt elkerülhetetlennek.

Hiú remény azt hinni, hogy az internetadó legalább figyelemelterelésre jó volt, mert az amerikai kitiltási botrány folytatódni fog, az ügynek még csak az elején tartunk. Emellett lehetnek további bombák a jövő évi költségvetésben is, amely a hét végéig szintén a parlamenthez kerül. Eddig csak annyi konkrétumot ismerünk belőle, hogy 2,5 százalékos inflációval és ugyanekkora növekedéssel kalkulálták. Az előbbi szám reálisnak látszik, az utóbbi viszont minden eddigi elemzés szerint, beleértve az MNB-jét is, túl optimistának tűnik. Az biztos még, hogy a honvédelmi kiadásokat jelentősen növelik, a 3 százalék alatti hiányt viszont tartani akarják.

A legkényesebb pont az lesz, hogyan kívánják csökkenteni a közszféra kiadásait, amit többször beígértek. Lázár János legutóbb arról beszélt, tűrhetetlen, hogy nálunk egymillió ember, a keresők negyede az államtól kap fizetést, ezt az arányt jelentősen csökkenteni kell. A számokkal ezúttal is hadilábon állt, mert a közszférában mintegy 750 ezren dolgoznak csak, az egymilliós szám legfeljebb akkor jön ki, ha az állami és önkormányzati tulajdonú összes cég minden alkalmazottját beleszámítjuk, vagy még akkor sem. Ha az állami kiadásokat három év alatt tényleg több száz milliárd forinttal fogják lefaragni, az csak a létszám hasonló arányú lefaragásával lehetséges. Az eddig hallott számokból kiindulva ez minimum 100-200 ezres elbocsátással lehetséges, nem mindegy persze, honnan és milyen ütemezéssel.

Szijjártó Péter jó példával jár elől: miközben a KÜM hatáskörét a külgazdasággal bővítik, 220 embert, az állomány negyedét elküldik, úgymond az önadminisztrációval foglalkozó részlegektől. A KLIK átszervezéséhez kapcsolódóan az oktatásban is leépítések lesznek,hírek szerint több ezer pedagógus állása szűnik meg. Ha hasonló vehemenciával vágnak bele a közszféra más területein is, simán összejöhet az ígért költségcsökkentés. A baj csak az, hogy egyelőre jele nincs világos, szakmailag kidolgozott koncepciónak és szempontrendszernek, a szükséges egyeztetéseknek. Az egyoldalú hatalmi erővel, felülről irányított, objektív kritériumokkal nem alátámasztott kiadáslefaragás törvényszerűen szubjektív, politikailag motivált döntések tömegéhez, és következményeiben inkább romboláshoz, semmint hatékonyabb működéshez vezet.