Egy vizsgálat

2010. január 18. tényleg vacak egy nap.

Hószitálás, csontig hatoló nedvesség, jeges utak. Egymásba kapaszkodva, dülöngélve csoszogunk el a Gyorskocsi utca 25.-ig. Impozáns épület, talán kissé fenyegető. A nagy hatalmú BOI székel itt, a Budapesti Orvosszakértői Intézet. A bíróságok ide rendelik a fővárosi polgárt, hogy a fehér köpenyes hölgyek és urak szakértő jelentéseikkel véglegesen eldöntsék a perek kimenetelét.

A fontos helyhez impozáns kapu dukál. Az ajtó mögött végtelenbe vesző lépcsősor.

A feleségem – mert őt kísérem ide – visszahőköl. Amúgy is tele szorongással: orvostól orvosig, alapvizsgálattól felülvizsgálatig küldik, gyanakvó tekintettel kérdezgetik, méricskélik, tapogatják évek óta. Rokkantnyugdíjas.

Néha levelet küldenek neki, százalékokkal bombázzák, a sorok közt félreérthetetlenül utalnak rá, hogy megvonják, hogy újraértelmezik, hogy rehabilitációs munkára küldik, hogy egy mozdulattal visszalökik az egészségesek közé, hacsak... Hacsak nem megy el újabb és újabb felülvizsgálatra, ahol gyanakvó tekintettel ismét méricskélik és tapogatják.

Egy ponton elfogy a türelmünk, bírósághoz fordulunk. Legyen vége ennek a körtáncnak. Állapítsa meg egy jogi testület, rokkant vagy nem.

Véglegesen. Örökre.

Ezért vagyunk most itt, a lépcső alján. Ide, a BOI-ba rendelt bennünket egy burkolt fenyegetéseket tartalmazó idézés. Ne késs, ne halassz. Jelenj meg. Hozd magaddal. Készülj fel. Emelet, szobaszám.

Fentről, a megszámlálhatatlan lépcsőfok tetejéről ránk rivall egy hang. Hova, miért?!

Lobogtatjuk a papírt. Emelet, szobaszám. Az árny fentről megengedően int. Felmászhatunk a magasba.

Lassan megy. A feleségem húzza a lábát, ez a pocsék idő, a januári, nem tesz jót neki. Valahogy felevickélünk. A harmadikra már lifttel mehetünk, az első, a jól teljesített feladat jutalmaként.

Kilenc óra, erre az időpontra lettünk berendelve, megnyugszunk. A folyosó kihalt. Negyed tízkor nyílik az ajtó, félig. Vékony nőalak sejlik fel, személyit kér, idézést, orvosi papírokat. A terebélyes paksaméta épp csak befér a résen, ajtó csukódik.

Háromnegyed tízkor a portás felkísér egy lányt. Bekopog, bemegy. Néhány másodperc múlva a portás beinvitálja a lányt a szobába, majd visszaliftezik az őrhelyére.

Várunk. Húsz perc múlva a lány kisétál, elmegy. Újabb fél óra telik el.

Negyed tizenegykor meghalljuk a feleségem nevét, kiabálják bentről. Kopog, bemegy.

Üldögélek a padon, az ásítozó folyosón mintha visszacsavarták volna az időkereket. Ilyen padon huszonöt éve nem ültem, ilyen falszínek között, ilyen ajtók előtt. Elábrándozom.

Durva hang riaszt föl. „Nekem ne húzza itt az időt, kinn egy csomóan várakoznak!” – üvölti benn egy férfi. Ezt némiképp erős túlzásnak érzem, hiszen egymagam unatkozom idekünn.

Meghallom a feleségem hangját is, ezt kiáltja: „Hívja be a férjemet a folyosóról, szeretném, ha tanúja lenne az ön vizsgálatának!”

(Az olvasó türelmét és megértését kell kérnem, hogy ilyen részletességgel idézem fel annak a délelőttnek a történéseit. Ám – úgy gondolom – ennek a szürreális és mégis hétköznapi históriának távolabbra mutató tanulságait csak így lehet megérteni.)

Felugrom, fülemet az ajtóhoz szorítom. Röstellem, de hallgatózok.

Kis csönd, majd az előbbi férfihang üvöltve ismételgeti: „Szóval megtagadja a vizsgálatot?! Megtagadja?!” A feleségem síró hangja pedig újra és újra rárímel: „Nem, nem, nem!”

Aztán csend.

Később megtudom, dr. H. J. azért ragadtatta el magát, mert nejem részletesen óhajtotta elmondani betegségeinek egyébként valóban nem rövid történetét. Arról is később értesülök, hogy erre kifejezetten dr. H. J. kapacitálta. De a doktor úr nem számított ilyen bonyolult históriára, nyilván azonnal megbánta, hogy szubjektív kórtörténetre hatalmazta fel a pácienst. Időhúzásnak vélte a felsorolást, s mert tudta, hogy beteg ügyfél leüvöltve szelídül, beteg ügyfélre a megfélemlítés hat igazán – hát kieresztette sztentori hangját.

Aztán csend lesz, és én, nyugtalansággal a lelkemben, visszaülök a helyemre.

Fél óra elteltével feleségem kisírt szemekkel kitámolyog a szobából, s egy ideig nem hajlandó beavatni megaláztatásának újabb fejezetébe.

Ugranék az időben, két és fél hónapot. Akkor kapjuk meg a bíróságtól dr. H. J. igazságügyi orvosszakértő úr szakvéleményét. Elámulunk.

A doktor úr szakmai, hivatalos jelentésébe két rafinált, privát megjegyzést csempész. Egyrészt megsúgja a tisztelt bíróságnak, hogy a beteg „járása demonstratívan sántító”.

Buzgó kutatásba kezdünk. Megkeresem a tárgyban szakértő barátaimat, hátha létezik valamilyen különleges orvosi módszer, esetleg tanulmány, amely alapján egy tanult szemlélő képes megkülönböztetni egymástól az igazi sántákat az álsántáktól.

Nem tudnak ilyesmiről.

Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy dr. H. J. szakértő úr az elejtett mondattal azt kívánja sugallni: feleségem szimulál. De hát a feleségemnek sajnos nincs szüksége „demonstratív” sántításra. Ő az elmúlt években több gerinc- és vállműtéten esett át, folyamatos, nehezen elviselhető fájdalmakkal küszködik.

Mindenesetre megnézzük a BOI honlapját is. Kiderül, dr. H. J. komoly publikációs tevékenységet fejt ki orvosi műhibaperekben, üzleti biztosítók elleni perekben, kábítószer- és gyerekrablási ügyekben, de ortopéd szakmai ügyekben egyetlen publikációját sem találjuk. Ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy dr. H. J. úr nem ortopéd szakorvos. Ez a tény szöget üt a fejünkbe.

Az elmúlt évtizedben megtapasztaltuk ugyanis, hogy feleségem betegségét csupán fizikális vizsgálattal nem lehet diagnosztizálni. Ehhez előzetes röntgen- és MRI-felvételek szakorvosi értékelése szükséges. A konkrét állapotot egy gumikalapáccsal, egy reflexvizsgálattal – ahogy dr. H. J. szakértő úr ezt a január 18-i vizsgálatkor végezte – felmérni szakmai nonszensz!

Ám ez a finom, tendenciózus sugallat semmi ahhoz képest, ami a szakértői jelentés egy másik, kiemelt helyén található. Ebben dr. H. J. nem kevesebbet állít, mint hogy a beteg „kiabál és káromkodik”.

A mondat végképp szíven üt minket. A történtek ilyen ördögi elferdítése nyílt üzenet a bíróságnak: a vizsgált személy csaló és agresszív, tessék ítélkezni!

Ezek után nem igazán meglepő, hogy dr. H. J. azzal a Karinthy Frigyes tollára méltó konklúzióval bocsátja a bíróság elé szakvéleményét: a beteg állapotában a „megfelelő kezelés hatására javulás is előfordulhat, de... rosszabbodás is bekövetkezhet”.

Legyen ez történetünk első felvonásának zárómondata, s következzék a második felvonás.

Ez úgy kezdődik, mint a népmesékben. A bíróság nem fogadja el dr. H. J. szakvéleményét, magasabb szintű orvosszakértői vizsgálatot rendel el.

Én pedig levelet írok a BOI igazgatójának. Kétoldalas irományban tájékoztatom az igazgató urat a történtekről. Abban reménykedem, bizonyos konzekvenciákat talán levonhatnánk az esetből. Tettetett naivitással megérdeklődöm: ki védi meg a betegeket az ilyen jellegű túlkapásoktól? Miképpen kerülhető el az olyan műhiba, hogy nem a megfelelő szaktekintély vizsgál meg egy beteget? Hogy az igazgató úr is fontosnak tartja-e: a beteg ne bűnözőnek érezze magát a BOI falain belül, empátiával, megértéssel kezeljék panaszait, ne feudális alá-fölérendeltségi viszony jellemezze a páciens-orvos kapcsolatot?

A levelet április 19-én adom postára, ajánlva. Mintha egy palackot dobtam volna a hatalmas, kék óceánba. Sem az igazgató úrról, sem dr. H. J.-ről nem hallunk – soha többé.

A harmadik felvonásban, mint egy tökéletes romantikus drámában, megtörténik a deus ex machina.

A legmagasabb rangú orvosi bizottság megállapítja: feleségem nem szimulál, betegségében javulás nem várható, felülvizsgálatára nincs szükség. Novemberben kezünkben az ítélet is: véglegesen rokkant.

Rémálmaimban néha látom a Gyorskocsi utcai épületet, ahová a szegény páriák felvonszolják magukat a végtelen lépcsősoron, bebocsátást nyernek dr. H. J. szentélyébe, némiképp megalázzák őket, majd visszaküldik valamennyit az egészséges magyar polgárok boldog, népes családjába.