Egy világhírű norvég

- Mostanában kering az interneten egy fotó két azonos korú nőről. Egyikük az egészséges táplálkozás híve, koránál jóval idősebbnek tűnik, míg a másik csinos, szexi és vidám. Ő Nigella Lawson, a híres angol szakácsnő. Egyben az ön regényének egyik szereplője is. A Vegyesbolti csendes napok című művében a konyhasztár az életöröm megtestesítője. Ő a kedvenc szakácsa?

– Nem rajongok a főzésért, nem szoktam gasztronómiai sorozatokat nézni a tévében. De velem pontosan ugyanaz történt, mint a regényem íróhősével, Telemann-nal. Én is ajándékba kaptam Nigella Lawson egyik szakácskönyvét. Nemcsak az ételekről készített gyönyörű fotók nyűgöztek le, hanem Nigella is. Érzékien főz, jól néz ki, attraktív és elképesztően laza. Nigella megtestesíti mindazt, ami az író főhősömből hiányzik. Telemann egy oslói színházban dramaturg, irodalmi mesterember. Viszont legbelül nagy művésznek érzi magát. Abban bízik, hogy meg tudja írni azt a színdarabot, amely meghozza majd az igazi szakmai áttörést. De valahányszor elvonul írni, csakis Nigella Lawsonra gondol, róla fantáziál.

- Telemann nem tud leírni egy sort sem a színdarabból, miközben mindenben színházat lát maga körül. Így dolgozik ön is? Figyeli, letapogatja a valóságot?

– Igen, bizonyos értelemben így: lesem, hogy mit használhatnék fel a regényben abból, ami körülöttem történik. Ugyanakkor maximálisan megélem az életemet, százszázalékosan jelen vagyok benne, csak közben figyelek. Ha látok vagy hallok valamit, azt gyakran feljegyzem, hogy ne felejtsem el, aztán vagy felhasználom, vagy nem. Szerintem a legtöbb író így dolgozik, de még az újságírók is: összegyűjtik az ötleteket, összedolgozzák őket, és az kiad valamit. Igen, gyűjtögető vagyok... Nem egyszerű elmagyarázni, miért érzi az ember úgy, hogy írnia kell.

- Ön meg tudja fogalmazni ezt?
– Nem. Nagyon korán, tizenévesen kezdtem írni. Először verseket, aztán színdarabot. Hamar megértettem, hogy a versírás nem nekem való, ezért naplót kezdtem írni, s ez szinte rögeszmémmé vált. Tizenhét és huszonkét éves korom között több ezer oldalt írtam tele. Ez tanított meg figyelni, és segített abban, hogy jól érezzem magam írás közben akkor is, ha keresem a szavakat, mondatokat. Azt viszont nem tudom, honnan jön az írásmániám. Szerintem mindenki, aki ír, valamilyen kárt, veszteséget kompenzál.

- A regényeiben nincsenek igazi hősök, senki nem akarja megváltani a világot. Átlagos emberek mindennapi problémáiról szólnak a művei. Játékos melankóliája talán ebből is adódik.

– Képtelen lennék igazi hősökről írni. Pedig szeretem a heroikus küzdelmekről szóló történeteket, az olyan hősöket, akik pontosan tudják, mikor mit kell tenniük.
Ez gyönyörű, de hazugság. A valóságban mennyivel bonyolultabb minden! Gondoljon bármelyik ország történelmére, háborúira. Persze később lehet ezekről is szép anekdotákat mesélni, mert az emlékezetünk szépít. Így működünk. Íróként azonban a nagy események, nagy témák helyett a kicsiket szeretem. Azokat, amelyek hasonlítanak valóságos hétköznapi történeteinkhez. A képregényhősök, akik mindig helyesen cselekszenek és megmentik a világot, unalmasak.

- A Vegyesbolti csendes napok könyvbemutatóján levetítették az Észak című filmet, amelynek a forgatókönyvét írta. Filmes tapasztalatainak hasznát veszi a regényeiben is?

– Leginkább annak veszem hasznát, hogy megismerem a történetmesélés általános szabályait. Forgatókönyvíróként megtanultam, hogyan kell elmondani egy történetet, milyen eszközökkel lehet hatásosabbá tenni a sztorit. Regényírás közben viszont elsősorban az intuíciómra hagyatkozom. Improvizálok, nem tervezek. Nem tudom például, mikor mi fog következni, inkább élvezni akarom az elképzelt szituációkat, szeretni a szereplőimet, rögtönözni, meglepni saját magam. A forgatókönyvírás szabályait muszáj betartani, mert a film drága műfaj, fontos, hogy a befektetett pénz megtérüljön. De ha könyvet írok, egyáltalán nem gondolok a közönségre. Lesznek, akik szeretik, mások esetleg fércműnek tartják, amit csinálok: nem érdekel. Azt írom, amit akarok.

- A kritikusok naivnak nevezik a prózáját. Mit jelent ez a kifejezés az irodalomban?

– Én sem értem pontosan. Egyik korábbi könyvem címe: Naiv. Szuper. A regény olyan fiatalemberről szól, aki kissé infantilisan látja a világot, gyerekesen viselkedik. A mű a kilencvenes évek közepén jelent meg, amikor Skandináviában egyfajta cinikus hang jellemezte a fiatalok kultúráját. Én egy másféle magatartást szerettem volna megmutatni, ezért használtam címként is a naiv jelzőt. A kritika azóta folyton így minősít engem is. Elég idegesítő. Mert azt hiszem, én egyáltalán nem vagyok naiv, és a könyveim sem azok.