Egy tévés családtag

– Sajnos nálam nincs bevezetve a sportcsatorna, ahol időnként látható. Érdekes fordulat. Ugyanis volt pár évtized, amikor mindig „szem előtt volt” a Vitray.

– Kéthetente azért még van egy ötvenperces műsorom a Digi TV-ben.

– Veterán sportriporterektől kérik néha, meséljék el az első közvetítés történetét. Fordítsuk meg: mi volt az utolsó?

– A pekingi olimpia kajak-kenu számait közvetítettem. De már csak itthonról, az Eurosporton.

– Ha jól emlékszem, becsúszott egy kis gikszer.

– Az egy jókora baki volt. Vajda Attila döntőjénél izgalmamban 750 méternél azt hittem, már győzött a magyar. Utolért a képernyőről „távközvetítők” végzete. Így ugyanis nem láthattam a teljes vízfelületet. Arra nem hivatkozhattam, hogy már 250 méterrel a cél előtt tudtam, Vajda győz majd, de legalább örömet szereztem néhány szakmabeli kajánnak.

– Baló György mondta egy műsorban: a Vitray-szócikkek száma a tévé archívumában mintegy négyezer, ennyi műsorát tartják nyilván. Használják, ismétlik is őket?

– A retro csatorna, az M3 igen. Egyébként a többin, mondjuk a sportos M4-en nemigen van nyomom. De a számon magam is meglepődtem: ez komoly mennyiség. Ha hozzáveszem a számtalan élő közvetítést, továbbá hogy az első jó pár évben még nem tudtunk rögzíteni, akkor már-már ijesztően nagy szám jönne ki.

– Negyvenvalahány olimpiai aranyat közvetített. Dokumentumként az is megmarad.

– Hál’ istennek ezt nem lehet újra felvenni. Ez már az én szerencsém. A közszolgálati tévénél sportos „hátramaradottaim” részben nem ismernek, akik meg igen, azok talán az emlékemtől is szabadulni szeretnének. Hadd tegyem hozzá gyorsan: mindez nem okoz fájdalmat, már csak azért sem, mert tévés éveim nagyobbik részében nem tekintettem magam főhivatású sportriporternek.

– Mi az, ami az ön szemében „az igazi” Vitrayval azonos?

– Ez talán nem műfajfüggő. Kollégákról szólva jobban meg tudom ragadni. Vegyük Antal Imrét! Soha nem talált ki önálló műsort, interjúi sem tették híressé, de ha a képernyőn megjelent, a műsor attól kezdve róla szólt. Ezt nem lehet megtanulni, ez a tehetség. Magánemberként a mai napig is – finoman fogalmazva – rejtőzködő vagyok, de a stúdiót, a stúdióban való szereplést élveztem. A különleges tehetségű Kovalik Karcsi mondta vagy írta egyszer: én akkor vagyok boldog, amikor a stúdióban a lámpák kialszanak, Vitray meg akkor, amikor bekapcsolják őket. Ez igaz.

– Normális esetben a karrierfázisok úgy néznek ki, hogy valaki nyeretlen kezdő, később befutott ember, esetleg sztár, de ekkor már építi a kivonulás útjait. Esetleg tagja lesz a menedzsmentnek, vagy üzleti pályára lép. Önnek hatalmi pozíciója volt a Szabadság téren, „erős embernek” számított. A képernyőhöz miért ragaszkodott?

– Mert ott voltam otthon. A funkció, vagy a „hatalom”, ahogy fogalmaz, az akkori szervezetben azért volt szükséges, hogy a mozgásterem meglegyen. A lehetőségeimet akartam megteremteni. Egy-egy műsor létrejöttéhez nem kellett még egy akadályt megugrani.

– A politikát, ha tehette, mégis ellökte magától, mint forró krumplit.

– Már amennyire lehetett.

– Nem mindig lehetett?

– Ezt ön is nyilván tudja. De voltak kísérleteim arra, hogy – ha már politikába kell ártanom magam – a merítés szélesebb legyen. Az Ötszemköztben sokan megfordultak, bíborostól kezdve Grósz Károlyon át az olimpiai bajnokig. Így nem kellett magyarázni, hogy a vendégeimre mint emberekre vagyok kíváncsi.

– Ezek az ön értelmezésében karakterek, szociológiai „típusok”?

– Ha ön így mondja, elfogadom, bár nem tudtam volna ilyen tudományosan megfogalmazni.

– Bár ezek az interjúk nem voltak „rámenősek”, leleplezőek is tudtak lenni. Valami trükköt mindig beletett?

– Trükköt? Ha csak azt nem, hogy nem hiszek az úgynevezett kemény kérdésekben. Úgy véltem, ezektől még jobban bezárkózik a beszélgetőtárs. Inkább higgye el nekem, hogy őszintén érdeklődöm, kíváncsi vagyok rá, a világára, a nézeteire. Legyen „ártatlan kék szemem”, ezzel mélyebbre hatolok, mint a legharciasabb szurkapiszkával. Mert nem a kérdés teszi izgalmassá a beszélgetést, hanem az, ahogy reagálok arra, amit hallok. Példának hadd mondjam el egy esetemet az Ötszemköztben Örkény Istvánnal. Nehezen vállalkozott rá, és amikor igent mondott, előbb találkozni akart velem. Noha ezt mindenki másnál kerültem, most elmentem. Féltem, hogy különben nem jön. Még le sem ültünk, máris rákezdtem: úgy érzem, azért halogatta olyan sokáig, mert attól tart, hogy kellemetlenkedem vagy agresszív leszek. Én arra kértem, írja meg ő a kérdéseimet, és megígérem, szó szerint azokat fogom feltenni. A válasz is „örkényi” volt. Odalépett az íróasztalához, felkapott egy papírt, és hozta készen a kérdéseimet. Én így folytattam: cserébe engedje meg, hogy szabadon reagálhassak a válaszaira. Elfogadta, és én már tudtam, hogy az első gólt én lőttem. Hogy stílszerű maradjak: emlékezetes meccs lett. Nem csak én vélekedtem így.

– A mai tévés nemzedéknek nincsenek ilyen gondjai. A talpon maradásért kell küzdeni, kormányváltások idején pedig eltűnnek, mint a szél.

– Amit mond, nem cselekvéssor. Nem arról van szó, hogy legyalulják őket. Eleve csereszabatosakat válogatnak, ilyeneket keresnek. Van, aki tehetségesebb, van, aki nem annyira, de ha egyik helyébe lép a másik, gond nélkül feleljen meg. Füldugó útján utasítható, kisegíthető, a kamera optikájára vetítik a szövegét, ha kell (meg ha nem, akkor is), a vezérlőpultnál a szerkesztő dirigál: ezt most hagyd abba, kérdezz már mást. Márpedig a műsorvezető szólista, nem zenekari játékos. Efféle munkát csak olyan ember vállal, akinek szüksége van irányításra. Önálló gondolat így aligha születik. Belátom, ez biztonságosabb. De minek?

– Önökre talán nem gyanakodtak?

– Nehéz elmagyarázni a mai közönségnek az ötven évvel korábbi közviszonyokat. Viszonylagos önállóságunk nem a szabadság jele, hanem a főnöki hozzáértés méretes hiánya volt. Amikor ezt a szakmát kezdtük, „fölöttünk” senki nem értett belőle többet, mint mi magunk. Többé-kevésbé ezt ők is tudták, így elsősorban azt igényelték, hogy ne legyen botrány. Jelzem, valahogy így született tévés házunk táján egyfajta öncenzúra is.

– A múltkor egy ellenzékinek mondható adón médiatudorok elmélkedtek a függetlenségről. Olyasmit hoztak ki, hogy a sajtószabadság, a függetlenség avult, múlt századi fogalom. Az internet korában nincs ilyen. A „hozzáférés szabadságát” kell biztosítani, hogy szabadon választhass elfogultság és elfogultság között.

– Ha egy regnáló hatalomnak megvan az eszköze ahhoz, hogy túlerőben lévő sajtóját irányítsa, az ellenoldal óhatatlanul hajlamot mutat, hogy a saját elfogultságait helyezze ezzel szembe.

– Létezik még Magyar Televízió? Az a „micsoda”, amit látunk, micsoda?

– Nem, ez teljesen új intézmény. Nem haldoklik, hanem meghalt vagy újjászületett. Kinek minek tűnik. Némileg magukhoz szabták közönségüket, s ők is a nézőhöz szabták magukat. Különös ötlet, hogy csatornáikat „szakosították”. Az egyik csak sporttal, a másik csak az ifjúsággal foglalkozik, a harmadik a nosztalgiáé, és van olyan, amelyik a hírszolgáltatást kapta. Első hallásra még tetszetősnek is hangzik, különösen, hogy korlátlannak tűnő anyagi forrásokra épül. Aztán hirtelen felmerül: az effajta szakosodás a rétegműsorok, rétegcsatornák sajátja. Vagyis a nézettség csendesen eloszlik, de mit szólnak a reklámozók, akiknek elemi érdekük, hogy nagy tömegek lássák a termékeiket? Még szerencse, hogy a reklámbefektetéseket szemmel tartja a politika. Ami pedig a sok pénzt illeti: már egyszer-kétszer bebizonyosodott, mihelyt jobbak az anyagi viszonyok, érdekes módon emelkednek a műsorkészítés költségei. Hirtelen minden többe kerül. Hogy miért, meg nem mondhatom.

– Egyszer azt mondta: a televízió a régi, zárt világban egyfajta kultúraközvetítő szerepet játszott.

– Nem volt ez tudatos. Jó volt hinnünk abban, ha valamit közreadunk, példaképeket mutatunk be, a kultúrát is szolgáljuk. De a magamfajták, akiket civil televíziósoknak nevezek, másként alakítgattuk kapcsolatainkat a nézőkkel, mint ahogy manapság dívik. A mai kor tévéseit eleve „magasabb szférába” emelik, a misztifikált celeblétbe. Láthatatlan színpadon mozognak a dobozban, csodálnunk kell őket. Boldogan olvasunk „titkokat” róluk, amelyeknek a valóságértéke nem is fontos. Sikoltozunk vagy hujjogatunk, ha látjuk őket, és észre sem vesszük, hogy néha bajba kerülnek az anyanyelvünkkel. Persze tudom, hogy a változó idő korszerűtlenné tette a mi korunk „tévéscsaládtag”-imázsát. Tudom, hogy ma már nem versenyképes az „én csak olyan vagyok, mint a Kedves Néző!”-törekvés. De bennünket még erre tereltek. És tudja, mit? Az utcán sétálva, színházban, moziban, piacon ma is boldogan látom, hogy gyakran működik ez a hatás. Főleg az „érett” korosztály esetében.

– Ötvenrészes portrésorozattal búcsúzott az egykori MTV-től. A legkülönbözőbb foglalkozású tévés kollégáit mutatta be. Mit szeretne még elvégezni?

– Tulajdonképpen semmit. Megvagyok. A saját és az enyéim egészségén kívül, ha erőltetné, akkor sem tudnék három kívánsággal előállni. Bejártam az utamat. Talán nem tévedek, ha úgy érzem: nem kell szégyenkeznem.