Egy mértékadó ember

Egy régi Gombár Csabát említek a mostaninak, egy fiatalembert 1971-ből, a kaliforniai Berkeley Egyetem ösztöndíjasát. Az ott tanító 56-os emigráns, Czigány Lóránt írja róla naplójában, hogy ő egy, a narodnyik vonal és a párt között hányódó népfi, alig titkolt harmadik utas illúziókkal. Hónapokkal később meg azt, hogy józan eszű kommunista, akiben érthetetlen módon elfér egy értelmes jövő iránti lelkesedés is. Aztán évek múlva egy budapesti találkozón a rendszertől megkeseredett, az urbánus–népi viták kiéleződésétől tartó, harmincöt éves férfit látja, akivel sokat isznak és boronganak.

Az azóta elhunyt irodalomtörténész barát idegenből találta meg őt néha, és állapotait időről időre rögzítette, mintha egy pásztázó fényszórót kezelt volna. Felvillanó képek a hetvenes évekből, a reformok halálával döglődésbe átforduló évtizedből. Egy szociológus amúgy eseménytelen életéből.

Mert mi esemény van abban, hogy az ember először hisz, aztán nem hisz, és csak nézi az ostobán elfolyó éveket? Meg könyveket ír.

De hát a Kádár-rendszerben amúgy is majd minden belül történt, kevés külső jellel. Gombárnál pláne. Nem az a kitárulkozós fajta. Nem szégyenlős, nem titkolózó, csak valami paraszti józansággal teszi helyre az emlékeit, azzal is, hogy egy csomó minden nem is jut eszébe. Kidobálta vagy igazából meg sem jegyezte múltjának egy részét. Látszik rajta: megnyugtatja, hogy nincsenek felesleges kacatok körülötte, igazi minimal art ember, nem terheli magát semmiféle nosztalgiával, nincsenek önértékelési zavarai, pont annyi helyet foglal el a világból, mint amekkorára szüksége van.

Erről a népfidologról szelíden azt mondja, ha Czigány ezt akkor így látta, biztos volt is benne valami. Egyrészt szegény jászsági családból jön, amit ha valaki népnek akar venni, hát tessék. Másrészt túl sok igazságot tapasztalt meg életében ahhoz, hogy bármelyiket is kitagadja: még a legbornírtabb nézetek alján is van valami. Ami az urbánus–népi dolgot illeti, csak egy újszülött hiheti azt, hogy ez a vita negyven évig téli álmot aludt, majd a rendszerváltás idején hirtelen feltámadt. Ébren volt az mindig, csak befelé, rejtve, a diktatúra ennek is határt szabott ugyanis, például zsidózni nemcsak nyilvánosan, de a Társadalomtudományi Intézet falai között sem volt szokás. Mellékhatás egy szabadsághiányos világban.

Ami szabadság volt, furcsa volt. A Társtud, ahova Gombár bekerült kutatónak a hatvanas évek végén, a párt elméleti műhelye volt, de mert az MSZMP legalább két pártból állt (two in one, akár egy samponhirdetésben), inkább a reformszárny birtokolta, míg a Párttörténeti Intézet a keményvonalasok homokozójának számított. Ezért aztán a Társtudban a legteljesebb pluralizmus uralkodott, a legvadabb viták folytak, amelyek azonban sosem csuroghattak ki a nagykapu alatt. Odakint ne beszéljen az elvtárs és ne publikáljon az elvtárs, ez volt a félelem és az önvédelem elve, és persze az ár is, amit a kis szabadságért meg kellett fizetni. Azért írogattak is, mondjuk a Szociológiai Szemlébe, és tartottak előadásokat vidéken, ahol a túlteljesítő helyi káderek a szabadszájúságokért időnként feljelentették őket. A párt intézetét a pártnál. Jó ötlet. Gombár gunyoros grimaszt vág.

Akkor a szociológia volt a varázsszó. Amikor elmondom neki, hogy egyesek szerint a fiatalabb kutatók az ő köpönyegéből bújtak elő, ijedten hárít. Istenem, dehogy. Huszár Tibor, aki később a tanszéket is kiharcolta, 1968-ban indította el az egyéves szociológia-tanfolyamot, ahol őt és mondjuk Papp Zsoltot Huszár mellett Ferge Zsuzsa és Szelényi Iván tanították. A kiátkozott burzsoá áltudományból nyugati mintára divat lett, mert a lüktető hatvanas években úgy tűnt, elég közel van a társadalomhoz ahhoz, hogy lássa a bajait, és elég távol ahhoz, hogy elfogulatlan érvénnyel beszéljen. Ez elmúlt, a szociológia ma már komoly és bonyolult tudomány, és körülbelül annyira mondja meg a tutit, mint bármi más. De, kérdezem Gombárt, miért mondja a könyvben azt is, hogy akkor még létezett kritikai értelmiség, amelynek mára se híre, se hamva? Vegyük azt, feleli, hogy vannak gondterhelt és vannak gondvezérelt emberek, és ez utóbbiak, a kritikai értelmiség legjobbjai független alapállásból kerestek önálló válaszokat. Ráadásul a hatvanas évtized az a ritka korszak volt, amikor a társadalom alapkérdéseket tett fel magának. Miért ebben a rendszerben élünk? Mit tehet meg a hatalom, és egyáltalán szükség van-e rá? Létezik-e fejlődés? Lehet-e az erőszakmentesség az emberi együttélés alapja?

A közhelyek életre keltek, mondom. A Beatles meg merte kérdezni, hogy mi a fene az a szerelem.

Összenevetünk. Szóval, folytatja Gombár, gondvezérelt ember ma alig van. Alapkérdések fel sem merülnek. Az értelmiség jó része nem a társadalom, hanem a hatalom vagy a piac megrendeléseit teljesíti, és a tudása felhasználásával kapcsolatos erkölcsi aggodalmakat egyszerűen elhajtja magától. A politika olyan, amilyen, az nem az ő felelőssége. Nem dolga a világot jobbá tenni. Az értelmiségi szakember. Kívülálló. Persze egy fenét az: legfeljebb egy túlzott egójú alkalmazott. Gombár legyint és rágyújt. Az jut eszébe, hogy amikor 1971-ben a Berkeley Egyetemen volt, a gyerekek tépett farmerben, szakállal, kócosan, a karrierjüket is kockára téve tüntettek a vietnami háború ellen, és a rendőrség gyakran el is vitte őket. Volt a bűneikről dosszié szépen. Aztán a hetvenes évek végén, amikor megint arra vetődött, csupa öltönyös, mellényes, kétsoros zakót viselő egyetemi hangyával találkozott: szorgosan hordták össze a konfliktusmentes élet morzsáit. Ez lett az egészből.

De hát ő maga is konfliktuskerülő, mondom neki, be is vallja a könyvben. Persze, feleli, egy fölösleges ütközéspont olyan időpocsékolás, mint leragadni egyetlen igazság mellett, vagy a nem létező múlttal fedezni mai disznóságokat. Egyébként igenis szokott indulatos lenni, ha híreket hallgat, mondjuk. Szokott veszekedni olyan emberekkel, akik szerint az Orbán-kormány soha semmi jót nem csinált, csak hát a hatalom annyi aljasságot követ el, hogy az ő érvei szükségképpen esnek „vakfoltra”. Magyarán a rendszer a galádságaival folyamatosan teszi lehetetlenné a kötelező objektivitást is. Ez az egyik főbűne. És fő ostobasága. Nem hagyja racionálisan nézni magát. Egyszerre zsarol imádatot és teremt gyűlöletet. Neki pedig, mondja Gombár, egyik sem a világa.

Úgy látszik, okoskodom, az értelmes dolgok megint belül történnek. Számára ez csak egy bonmot, ami jól hangzik, de hát az élet ennél bonyolultabb szerencsére. Mindig is az volt. A rendszerváltás idején Vásárhelyivel vitatkozott, és ámult, hogy Miklós milyen optimista. Ő már akkor is úgy látta, hogy nincsenek csodák. Az persze, hogy se csodák nincsenek, se józan középút, neki is sokkoló. De elmúlik ez is, ez a mai rezsim sokat tesz a saját haláláért.

Gombár pontot tesz a mondat végére, ül, gondolkodik, hogy újra rágyújtson-e, aztán nem teszi. Mérték a dolgok veleje.