Egy kormányfő titkai

– Amióta távozott a miniszterelnöki székből, tehát jó 25 éve alig nyilatkozik, nem vesz részt a hazai belpolitikai vitákban sem. Ezért aztán némileg váratlanul és talán megkésve is döntött úgy, hogy vaskos kötetben meséli el a szocializmus bukásának történetét. Politikustársai már megírták saját verziójukat, a történészek is letették a garast, ezek után maradt még titka a rendszerváltásnak?

– Nyilvánvalóan az én könyvemből sem tudhatnak meg mindent a rendszerváltásról, de emlékeimet, élményeimet igyekeztem a legjobb tudásom szerint felfrissíteni. A kötet érdekességét talán az adja, hogy magam egyszerre voltam szemlélője és formálója is a történteknek. Az írással tényleg nem siettem, mert minden lényeges momentumra emlékszem ugyan, de az egész folyamat megértéséhez szükség van némi távlatra. Gondoljon bele: a legtöbb komoly levéltár a világban évtizedekig őrzi a titkait. Máig nem nyíltak meg a berlini, moszkvai, vatikáni, tokiói és az amerikai kormányarchívumok. Ha majd ezekkel együtt valamennyi ország titkosszolgálatának anyagait is elolvashatjuk, csak akkor ismerjük meg igazán az egyesített Európa történelmét. Addig pedig még várni kell.

– Titoknak számított, hogy Grósz Károly – miután megbuktatta Kádár Jánost, és rövid ideig a párt mellett a kormányt is ő maga vezette – miért önnek adta át a kormányzás lehetőségét. Németh Miklós akkor szinte ismeretlen szereplő volt a nagypolitikában. Mi a nyitja ennek a titoknak?

– Meg fog lepődni, nem tudom. Eredetileg nem is szerepeltem Grósz kormányfőjelölti listáján. A főtitkár újítása az volt, hogy járta a vidéket, szondázta az országot. Akkoriban én az üzemekben, gyárakban tartottam előadásokat, a munkások számára teljesen szokatlan volt, hogy jön egy „taknyos”, tenyérnyi papírral a kezében, és érthetően beszél bonyolult összefüggésekről. Ráadásul kertelés nélkül elmondtam nekik, miért van csődben az ország. Ez tetszett a hallgatóságnak, állítólag ez jutott Grósz fülébe, fejében pedig az járhatott, hogy amíg az országot ő vezeti, a miniszterelnököket úgy cserélgetheti, mint más az alsóneműjét.

– Az is titoknak számított eddig, hogy amikor önt ’88-ban felkérték a miniszterelnöki posztra, a végső döntés előtt – könyve szerint – édesapjától, a vidéki parasztembertől kért tanácsot. Világlátott ember létére, aki Harvardon is tanult, valóban tanácsra volt szüksége, vagy apai áldást várt?

– Mindkettő, de ennek van némi előzménye. Amikor egyetemistaként beléptem az állampártba, édesapám fél évig szóba sem állt velem, még csak a köszönésemet sem fogadta. Ezért mentem el hozzá Monokra, mert megfogadtam, többet nélküle nem döntök. A kérdésem után percekig nem válaszolt. Majd a távolba meredve azt mondta: „Hát, fiam, nem szeretném, hogy felakasszanak.” Jártas volt a történelemben, ismerte a magyar miniszterelnökök sorsát Batthyány Lajostól Nagy Imréig. Végül hozzátette: ha elég erőt érzek magamban, vállaljam el a feladatot, de úgy kormányozzak, hogy ő az után is a faluban akar élni – egyenes derékkal, felemelt fejjel akar járni –, miután leköszönök a hatalomról. Ez volt a családi útravaló.

– Kormányfőként rendre a békés rendszerváltás fontosságáról beszélt. Így, utólag talán már elmondhatja: akár csak egy pillanatra is volt-e veszélyben a vér nélküli átmenet?

– Többször is. Bár személyes barátság fűzött Mihail Gorbacsovhoz, mégsem lehettem biztos abban, hogy az átmenet békés maradhat. Az utolsó szovjet pártfőtitkárral több órás beszélgetést folytattam ’89 márciusában. Elmondtam neki, hogy nekünk, magyaroknak oda kell visszajutni, ahol utat tévesztettünk. Tehát a ’47-es keresztútig, mert hiába próbáltuk ki a ’68-as mechanizmust, hiába próbáltuk ki magyaros furfanggal a piaci elemekkel működtetett szocializmust – tehát a gmk-k, a háztáji gazdaságok világát –, mégis csőd előtt álltunk. Rájöttünk, hogy politikai reformok, versengő többpártrendszer és piaci kapitalizmus nélkül biztosan összeomlott volna az ország. Jeleztem azt is Gorbacsovnak, hogy lebontjuk a vasfüggönyt, valamint szeretnénk, ha a szovjet csapatok elhagynák hazánkat, illetve hazavinnék nukleáris közép-hatótávolságú rakétáikat. A főtitkár hevesen ellenezte a többpártrendszert és a többi reformot, mondván: a húszas évek lenini politikájához kell visszatérni, azt kell jól csinálni. Ráztam a fejem. Erre megjegyezte, hogy nem értünk egyet, de minden párt és minden kormány saját népének, saját országának felel. Majd széles gesztusokkal megragadta a szék karfáját, és azt mondta: amíg én ebben a székben ülök, addig ’56 gyalázata nem ismétlődhet meg.

– Mert neki is voltak politikai ellenfelei...

– Leginkább a hadsereg felett rendelkező tábornokoktól féltünk. A körükben terjedő véleményeket csak némi korrupcióval ismerhettük meg. Megvettük a szovjet vezérkart és a feleségeket; néhány karton tokaji aszú, néhány kiló gyulai kolbász, pár rúd Pick szalámi, és máris tudtuk, hogyan alakulnak körükben az erőviszonyok. Mi tudtuk, mikor és hogyan ordítoztak Gorbacsovval, amikor ő az amerikai elnökkel Genfben, Bécsben, Máltán vagy épp Cipruson a csapatcsökkentésről, a hidegháború felszámolásáról tárgyalt. Itthon mindig azt mérlegeltük, hogy Gorbacsov szavaira lehet-e még építeni vagy sem. E mellett a veszély mellett említhetném még a kelet-európai országok ’89 nyarán megtartott bukaresti tanácskozását is, amikor Ceausescu arról beszélt, hogy Magyarországon és Lengyelországban a szocializmus veszélybe került, ezért a többieknek baráti segítséget kell nyújtaniuk. A fegyveres beavatkozás „baráti” formáját már jól ismertük. A román pártfőtitkár a távolságtartás jeleként engem mindvégig úrnak szólított, a többieket elvtársnak. Amikor Ceausescu a fegyveres beavatkozásról elmélkedett, Honecker rosszul lett, leesett a székről, Jaruzelski rezzenéstelenül megbújt a szemüvege mögött, mint egy szfinx, Zsivkov – akit egymás közt csak nyerítő dervisnek neveztünk – támogatta Ceausescu javaslatát. Szerencsére Gorbacsov arcán enyhe mosoly futott át, s amíg a román diktátor beszélt, rám kacsintott, és a fejét rázta egyet nem értése jeléül. Ilyesmiken múlt, hogy végül vér nélküli lett a rendszerváltás.

– A rendszerváltás szimbólumának számított, hogy Pozsgay Imre a mai hetilap, a 168 Óra rádiós elődjében jelentette be: ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Az ön könyvéből viszont kiderül, hogy miniszterelnökként nem is tudott Pozsgay szándékáról. Nem ön volt a főnöke?

– Pozsgay senkinek sem jelezte, mire készül. A közelmúltban olvastam a történészbizottság elnökének nyilatkozatát, miszerint Imre csak egyetlen ülésükön vett részt, majd az ott hallottakkal elment a sajtóhoz. Joggal félt attól, hogy Grósz „felpuhítja” vagy megakadályozza a bejelentést – ezzel egyetértettem. Jómagam pedig azért nyilatkoztam óvatosan, mert féltem az indulatok elszabadulásától. Ne felejtse el, nekem kötelességem volt egyben tartani az országot, noha száz számra küldték vissza a pártagkönyveket a miniszterelnöki hivatalba. És akkor még működött a munkásőrség is.

– A rendszerváltás kiemelkedő eseménye volt a határnyitás. Akkoriban Kohl kancellár sürgönyben köszönte meg önnek a német egyesítésben való részvételt. Ön csak 25 évvel később, az idén válaszolt erre a táviratra. Miniszterelnök úr, nem késett el egy kicsit?

– Azért nem válaszoltam időben, mert a negyedszázada feladott távirat hozzám meg sem érkezett! A létéről is csak az után értesültem, miután elolvashattam Helmut Kohl Magyarországon is megjelent visszaemlékezéseit. Megdöbbenve fedeztem fel a könyv függelékében a ’89 szeptemberében általa írott, nekem címzett sürgönyt.

– Eltűnhet egy távirat, amelyet a magyar miniszterelnöknek ír egy külföldi állam feje? Talán csak nem a postán keveredett el?

– Aki járatos a diplomáciai életben, tudja, hogy természetesen csak a neve távirat az ilyen küldeménynek. Valójában nem postán érkezett, hanem a német nagykövetségen keresztül juttatták el a Külügyminisztériumba.

– Ezek szerint a Külügyminisztériumból kellett volna átküldeni önnek a Miniszterelnöki Hivatalba?

– Igen, ez volt a szokás, de ez nem történt meg.

– Figyelmetlen lehetett a külügy postása?

– Aligha, de erről negyedszázad múltán már felesleges beszélni. Ugyanebből a külügyminisztériumból nem továbbították hozzám idősebb George Bush washingtoni meghívását ’90 februárjában a híres amerikai elnöki imareggelire. Erről utólag Antall József beszélt nekem. Az elnök meghívását már csak leköszönésem után – ráadásul a német delegáció tagjaként – egy év késéssel pótoltam.

(A teljes interjút elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.)