Lesújtó képet festettek a magyar egészségügyről, tolerálhatatlanul leszakadtunk a többi EU-tagországtól

Az idő, a figyelem és a bizalom hiánya ad egyre nagyobb teret a magánegészségügyi szolgáltatásoknak Magyarországon. A lakosság hatvan százaléka keresi itt a gyógyulást, mintegy 904 milliárdot költve el itt – derült ki a Portfolio Private Health Forum 2017 címmel meghirdetett konferencián. Eközben lesújtó képet is kaphattunk az állami ellátási rendszerről: Magyarország egyre inkább leszakad a várható élettartamban és a megelőzhető halálesetek tekintetében, ordítóak a területi egyenlőtlenségek, és az egészségügy lényegesen rosszabbul teljesít, mint az a gazdasági mutatók alapján elvárható lenne.

2017. október 10., 20:44

Szerző: Kun J. Viktória

Az időnk drágább, mint magánúton fizetni az egészségügyi ellátásunkért – talán ez az egyik, pénzügyi szempontból leginkább megfogható evidenciája annak, miért fordulnak mind többen és költenek mind többet a magánegészségügyben. Ezt ma már mindenki látja, még a munkaadók is: nem kell ötször-hatszor szakrendelésre járni vagy hosszú órákat várni, könnyebben kivédhető az is, hogy táppénzre kelljen mennünk, triviális, mégis teljesen logikus cáfolatául annak, hogy a magánegészségügy luxusszolgáltatás lenne.

Ez volt az egyik azoknak a következtetéseknek a sorából, amelyeket a Portfolio Private Health Forum 2017 hallgatósága levonhatott a csaknem egész napos konferencián. Magánszolgáltatók, egészségpénztárak vezetői adtak elő és ültek le beszélgetni a mára kialakult helyzetről, és próbálták találgatni a jövőt. Azt mindannyian érzékelik, hogy a kereslet egyre nő, s mind nagyobb a szükség az átlátható, kiszámítható és pontos minőségi mutatókon alapuló gyógyításra. És arra is, hogy legyen egyértelmű, hol van a határ a magán- és a közfinanszírozott ellátás között, mert ez ma sokszor a szürke zónában van, átláthatatlan az átjárás a két rendszer között. És miért is van ekkora szükség a magánszektorra?

Orosz Éva egészségügyi közgazdász az előadásában lesújtó képet festett Magyarország egészségügyéről. A rendszerváltás óta csak nőtt a lemaradásunk a többi EU-tagországtól, mind a várható élettartamban, mind a halálozási mutatóinkban. De még országon belül is óriásiak az eltérések.

„A különbségek nemcsak az EU 15-ök vagy a V4-ek, Csehország, Szlovákia és Lengyelország vonatkozásában ijesztőek, hanem az országon belül és az iskolázottságot tekintve is. Ma egy képzetlen negyvenéves férfi tizenegy évvel rövidebb élettartammal számolhat, mint az, akinek diplomája van. Az idő előtti halálozási ráta csaknem kétszerese az uniós átlagnak, a kivédhető halálesetek pedig háromszor gyakrabban fordulnak elő, ha a legjobb helyzetben lévő országokat nézzük” – kezdte előadását Orosz, aki szerint tolerálhatatlan a leszakadás és a területi egyenlőtlenségek is. „Ha a diagnosztikus vizsgálatokat nézzük, Szlovákiában hetven, Lengyelországban harminc százalékkal több CT- és MRI-vizsgálat készül Vagy itt egy mutató Magyarországon belül: négyszeres-ötszörös a várakozási idők közötti különbség, de például szürke hályog esetén tizenegyszeres. Az alapellátást tekintve is ordítóak az eltérések, pedig ezzel a kórházi ápolások jó része elkerülhető lenne, ebben hazánk helyzete a legrosszabb” – emelte ki a szakértő, akinek a számításai szerint mintegy 1800 milliárd forint hiányzik a rendszerből, ezt pedig a lakosság érzi.

Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója azt vette sorra, hogyan lesz valakiből magánbeteg és milyen nyomás helyezkedik a magánegészségügyre. Beszélt a humánerőforrás-krízisről, hogy a hálapénzek nyolcvan százalékát elnyelő „orvosbárók” alól lassan kivesznek a „Tóth doktorok”, vagyis a kollégák.

„Mind többen szorulnak ki az állami ellátásból, míg 2015-ben a lakosság 53, tavaly a 60, idén feltehetőleg már a 65 százaléka veszi igénybe a magánellátást. Ma már egyáltalán nem luxus, hanem szükség az ellátásnak ez az útja, viszont jogos felvetés, hogy

ezért a rászoruló kétszer fizet.

Mert amikor a mintegy 91 százaléknyi járulékfizető fele magánellátást vesz igénybe, lényegében olyanért nyúl a zsebébe, amit már a befizetésével elvileg kifizetett. És egyre többet. Míg négy éve 788, idén már 904 milliárd a magánkiadás, becsléseink szerint ez az összeg jövőre már meghaladja az ezermilliárdot, ezt pedig többnyire a szakellátásban, illetve a megfelelő diagnózisért költi el. A növekvő kereslet kielégítéséhez megfelelő személyzetre is szükség van, a dolgozók megszerzése és megtartása azonban már a magánegészségügyben is egyre nagyobb kihívás elé állítja az intézményvezetőket. A nővérek bruttó 300-450 000 forintos, a kezdő orvosok bruttó 700 000 forintos, a néhány éve pályán lévő szakorvosok másfél milliós, a tapasztalt, neves orvosok bruttó két és fél millió forintos bérigénnyel jelentkeznek, ám ez a szint még mindig csak a nyugati – ezer kilométeres távolságon belüli – bérszint egyharmada, ami kevés az elvándorlás megállításához – hívta fel a figyelmet az igazgató. Felméréseik szerint leginkább a 20–45 év közötti nők a páciensek a szférában, akiknek nettó havi jövedelme 250 000 forint. És nem véletlenül a „gyengébbik nem”: egy másik felmérésük szerint a nők tízszer nagyobb eséllyel mennek el nőgyógyászati vizsgálatra, mint a férfiak mondjuk prosztataszűrésre. És hogy miért is választják a magánszektort?

„Az idő az egyik legfontosabb tényező, hiszen az tényleg pénz.

Olcsóbb megfizetni a magánellátást, ha a kiesett munkanapokat, a rendelőkben várakozással töltött órákat nézzük, vagy esetleg az azt követő táppénzt. Fontos szempont a profizmus, a bizalom és a figyelem.

Itt megválaszolják a kérdéseiket, nem öt perc a vizit öltözéssel együtt, megszervezik az esetleges kezeléseit, na meg az is, hogy előre tudják a szolgáltatás árát, amiről számlát is kapnak” – fűzte hozzá Lantos.

„A magánszereplők, a hazai tudományág fejlődése és a nemzetközi beágyazottság mind arra utal, hogy a hazai egészségügy virágzik. Persze vannak bajok, de azt kormányzati szinten, intézményi szinten és regionális szinten lehet kezelni” – ezt már Varga Péter Pál mondta. Ő az előadását azzal indította, hogy miért döntöttek annak idején az Országos Gerincgyógyászati Központ elindítása mellett. „Azt láttam, hogy amikor jöttek hozzám az állami intézménybe például külföldről betegek a beavatkozás miatt, hússzor olcsóbb volt az ár, mint a nyugati országokban. Ezért ezt felismerve evidens volt, hogy megalapítok egy szeparált magáncéget, végül 2001-ben a funkcionális privatizáció folyamataként vittük végig a Budai Egészségközpont megalapítását. A jelenlegi egészségügyi rendszer alulfinanszírozott, és a társadalombiztosítás felől elmozdul a rendszer az adóalapú egészségügyi ellátás felé. Az egészségügyi ellátó és a közfinanszírozó kapcsolatának üzletinek kell lennie, nem a magasabb HBCS-ért kell harcolni, hanem azért, hogy az intézmények olyat ajánljanak a finanszírozónak, ami máshol nincs. Közben a szakember-elvándorlás folyamatos, és ami még ennél is nagyobb érvágás: a szakember-képzés felmorzsolódott” – tette még hozzá Varga, aki egyfajta követelést is megfogalmazott a mindenkori döntéshozók felé. Ezek pedig: