De tudja-e Mari néni, mi az a set top box?

Most miért nem bukott el?

Feles parlamenti döntés volt, s az nekem rendszerint megvan.

Szerencsés időzítés, még éppen a kormányválság előtt. Bár azt is mondta: soha nem álmodott arról, hogy valaha ORTT-elnök legyen.

De mindig szerettem új dolgokba belevágni. A nyolcvanas években hajózási és tengeri joggal foglalkoztam, aztán az ombudsmani intézménnyel, majd adatvédelemmel, információszabadsággal, bár akkor még nemigen lehetett tudni, mi fán teremnek ezek.

Új ez az elnökség is. Nyilatkozta, hogy a felkérés után gondosan elolvasta a médiatörvényt, és rájött: a testület korántsem az a fogatlan, hullott szőrű oroszlán, amilyennek tartják. Eddig miért ásítozott a sarokban?

Nem fogom az elődeimet bírálni. Ráadásul az ORTT történetét csupán a tájékozott újságolvasó szintjén ismerem, és tudjuk, egy ilyen intézmény működése és a sajtóban róla kialakult kép nem feltétlenül esik egybe.

Ezek szerint bízik abban, hogy az ORTT hatékonyabb lehet, mint amilyennek tűnik?

Abban bízom, hogy ebben a ciklusban hatékonyan működik majd.

Mitől változnának régi beidegződések?

Más lett a helyzet. Bátorságunkat paradox módon erősítheti, hogy a friss szabályozás szerint, ha elfogadják az új médiatörvényt ? bár ennek a politikai és a kulturális feltételei enyhén szólva hiányoznak ?, akkor a testület mandátuma megszűnik. Vagy vegetálunk, amíg lehet, vagy új testületként komolyan elkezdünk dolgozni.

Jelszava: a grémiumnak nemcsak követnie, formálnia is kell a közpolitikát a médiairányításban. A politikát látom, a közt nem.

Közpolitikai feladat felkészíteni a társadalmat a digitális átállás miatti változásokra. Valószínűleg kevesen gondolták végig, hogy a legszegényebbeknek, a legtájékozatlanabbaknak lesznek itt teendői. A módosabb rétegek rendszerint kábelen kapják a jelet, nekik nincs sok dolguk. Ám a többieknek a földfelszíni műsorvételhez úgynevezett set top boxot kell beszerezniük.

Az átállás kapcsán beszélt arról: ha a szabályozás oka változik ? hiszen megszűnik a frekvenciaszűkösség ?, a szabályozást is módosítani kellene. Egyáltalán, szükség lesz majd az ORTT-re?

Az állam szerepe mindenképp csökkentendő, hiszen a piac működésébe durván belekavarni helytelen. Ám az európai modell szerint fontos a tartalomszabályozás: idehaza is alkotmánybírósági döntés született arról, hogy ez a médiumok közvélemény-formáló súlya miatt indokolt. Engem inkább szabadságpártinak tartanak. Nem a morális pánik mondatja velem, de vannak olyan tartalmak, amelyeket célszerű a gyermekek elől elzárni.

Kérdés, mennyire hatékony a rendszer. Nézzük konkrétan. Egy határozat az ORTT márciusi üléséről: megállapítják, hogy a Fábry-show megsértette a médiatörvénynek az emberi méltóságról szóló kitételét, s felhívják a műsorszolgáltatót a sérelmezett magatartás megszüntetésére ? másfél hónappal az adás után. Máskor elsötétül a képernyő, és az egyszerű halandó számára értelmezhetetlen jogi szövegből kéne megérteni, miért is.

A hipokrízist csökkenteni kell, de nem szüntethető meg. A kisebbségvédő szabályok például a mimikával, a hanghordozással játszadozva mindig megkerülhetőek. Egy távol-keleti szakértőnek magyarázta egyik kollégám nemrég, hogy a magyar ORTT monitoringrészlege figyeli az adásokat, s így meg tudja állapítani a jogsértéseket. Ő azt mondta, náluk ez egyszerűbb: a stúdióban mindig ott ül a hatóság embere, s helyben intézkedik. Így is lehet. De ugye nem erre vágyunk?

Nem. De az is álszent vélekedés, hogy bármit megold a pár milliós büntetés, ami kétpercnyi, főműsoridős reklám ára.

Ezen is változtatni kell.

Szigorítani a büntetést?

Nem. Ombudsmanként más hatalmam nem volt, mint valamire azt mondani: ez helytelen. A kritika komolysága számít. És jó lenne, ha ugyanezt az álláspontot vallaná a társadalom is.

Az ORTT véleményét? Sóhivatalnak tartják.

Pedig a nyilvánosságot határozottabban lehetne használni. Ha morálisan igaza van egy ilyen ?nemszeretem? hivatalnak, elő kell állnia az érveivel. Ugyanannyit vagy többet érne el, mint bírságokkal, képernyő-elsötétítésekkel.

Csakhogy az ORTT-t nemhogy nem veszi komolyan a közvélemény, de átpolitizáltnak is tartja. Azt látja: ?ha te nekem, én is neked?-alapon ad támogatásokat.

Nem szeretek pénzt osztani, de ezt a feladatot a médiatörvény rögzíti. A bizottságokba, amelyek javaslatot tesznek a pénz elköltésére, a testületi tagok és az elnök is egy-egy embert küld. Én nem delegálok pártközeliket. S noha tudok kitűnő, független szakértőket, nem a személyes ismerőseim közül fogok választani. Levelet írtam tekintélyes civil szervezeteknek, és javaslatot kértem, kit jelöljek.

Vagyis próbálja áthágni a magyar közélet egyik, éppen ön által megfogalmazott maximáját, amely szerint aki nincs benne a seftben, az lúzer.

Azt is szoktam mondani, hogy egy ország sosem reménytelen. Nagyon beleégett a magyar értelmiségbe, főleg a mostani harmincasokba, hogy a közélet, különösen a politika a bűnözéshez közeli világ. Az Eötvös Károly Intézetben rendeztünk konferenciát az iskola és a politika viszonyáról. Kiderült, hogy a pedagógusok körében elterjedt nézet: a politika bűnös dolog, a serdületlen ifjúságot jobb távol tartani tőle. Miközben a középiskolások egy része már szavazhat.

Ez az ítélet kivetül a médiára is?

Való igaz, a média erkölcse sok esetben vitatható. Nem csupa szabadságharcosból áll ez a csapat.

Inkább üzletemberekből. Ezért sem értem, miért reménykedik az önszabályozásban. Az ORTT például Az igazság ára című műsort vizsgálja, amelyben egy ország előtt derül ki Béláról, hogy valójában Zsuzsi, és saját neméhez vonzódik. Miért fogná vissza magát a csatorna, ha hétről hétre millióan nézik a show-t, ami a hasonló műsorokhoz képest egyébként nem is magas szám.

Folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek, csak általánosságban. Szabad országban élünk. Egy totalitárius rendszer az ilyen sérelmektől meg tudja óvni a polgárait. A Kádár-korban, miközben az állami cenzúra sajátosan alattomos formája felháborítóan működött, a tévé üzemszerűen termelte szépirodalmi művek színvonalas adaptációit. Ma már a kereslet számít, amely szerint a társadalom oly kis százalékában van igény a kultúrára, hogy azt nem éri meg kielégíteni.

Győzikét csak a rajongótábora tudná letaszítani a trónjáról.

De erre várnunk kell. És nem is teljesen úgy van, hogy a közönség kikényszerítheti a változást. A politikai pártokkal sem elégedett ma senki, mégis egy szegényes étlapról kell szemezgetni.

Akkor miért kezdene bárki Uri Geller helyett kultúrát, ismeretterjesztő programokat sugározni?

S az talán még nem is a mélypont. A bulvár is közvetíthet némi ízlést és ismeretet. Sok mindent kipróbáltunk, az önszabályozást még nem. Van, ahol működik.

Mitől?

A felelősségtudattól. Miért lenne ez az ország rosszabb, mint a többi? Lehet, hogy abszurd, de én elképzelhetőnek tartok egy olyan rendszert, amelyben tekintélyes személyiségekből létrehozott ?bölcsek tanácsa? működik a tévétársaságoknál, vagy ők delegálnak embert egy ilyen szervezetbe, ahol azt vizsgálják, hogy a műsorok megfelelnek-e a törvényeknek, az erkölcs követelményeinek. Ha ugyanazokat a szabályokat a konkurens cég is betartja, egyik sem jut versenyelőnyhöz. Hiába megy le mindegyik kutyába, ugyanott tartanak. Legalább az ízlésminimumot megkövetelnék egymástól.

Nem túl naiv?

Nem, ez csak a cinizmus hiánya. Vannak értékek, amelyeket nem szabad feladni. Számomra a köztársaság eszméjéhez való erkölcsi igazodás független attól, amit az produkál. Nem vagyok hajlandó feladni azt a fikciót, hogy egy szabad ország polgára vagyok. Bármilyen rossz minőségű politikai értelemben az élet, alkalmat ad értelmes cselekvésre. Erre a pártállami rendszer nem adott lehetőséget. Akkor nagyon meg kellett gondolnom, ki előtt mondom el a véleményem. Ma nem. De persze a borsodi munkanélkülit aligha vigasztalja az én szabadságom.