Csináld! És csináld okosan! – Bombera Krisztina: Hiszek a nyilvánosság erejében
– A kommunikáció a lét?
– Helyzet, állapot, lét, misszió. Számomra leginkább eszköz. Én még a dinoszauruszok közé tartozom mint közszereplő. A magánéletemet erőteljesen elválasztom a közéleti, nyilvános létezésemtől, a munkámtól. Ennek az előnye az, hogy tudatosan és felelősséggel csinálom a közéleti megnyilvánulásaimat, mindig készültségben. Amikor dolgozom – az elmúlt években az ATV-n láthatnak a nézők –, akkor nyilvánosan szólalok meg, és tisztában vagyok ennek minden következményével. Utána pedig lehúzom a rolót, hazamegyek, átöltözöm, és befejeztük. Ezzel szemben azok a véleményvezérek, akik ma például videoblogokon mozgatják a követőiket, úgy úsznak a kommunikációban, mint a halak a vízben, nekik valóban az egész létük a csatornájuk. Tehát nekik a kommunikáció a lét, tényleg.
– Mire, milyen nyelvhasználatra tanítod azokat az általános iskolásokat, akikkel dolgozol?
– Én a gyerekeknek csak a közéleti nyelvet tanítom, hiszen, ahogy utaltam is rá, a magánélet köz felé való kommunikálását nekem kellene tanulnom tőlük.
– És tanulod is?
– Ma már lazulok ebben is, pusztán azért, mert felismertem, milyen jelentősége van annak az emberi igénynek, hogy a kulisszák mögé lássanak a nézők. Az emberek igénylik, hogy az életedből kapjanak valamit. Itt most nem a vacsorádra vagy a fürdőruhás fotóidra gondolok, hanem egy átmenetre a stúdióban való lét és a teljes kitárulkozás között. Valamire, ami te vagy, ami személyesség. Kutatások sora mutatta ki, de mindennap tapasztalhatjuk mi is, hogy sztoriban gondolkodunk. Nincs az a racionális érvelés, nincs az a ténysor, ami úgy ad át információt, mint egy jól elmondott történet, amihez érzelmi kapcsolódása van a befogadónak. Én még egy olyan világból jövök, amiben azt tanultuk, gondoltuk és csináltuk újságíróként, hogy ismertetjük a tényeket, és azok logikus felsorolásával, több szempont egymás mellé állításával kap teljes tájékoztatást a néző, olvasó vagy hallgató. De ma már szinte mindig történetként kell elmesélni a tényeket.
– Ezek szerint megváltozott a tájékoztatás nyelve?
– Persze, ezelőtt húsz évvel teljesen másra szerződtem újságíróként.
– De akkor hogyan tanítod a nyilvános önkifejezésre ezeket a fiatalokat?
– Nem akarom azt hazudni sem az olvasóknak, sem a srácoknak, akikkel együtt dolgozom, hogy én ezen az új nyelven beszélek. Inkább azt akarom nekik elmondani, hogy a mi régi nyelvünkből is van, amit érdemes megtartani. Például hogy mindig legyen mondanivalójuk. Legyen üzenetük, amit érdemes megosztani a másikkal, ahelyett hogy rabolod az idejét nárcizmussal, zajongsz, károsítod a környezeted a hülyeségekkel, megállás nélkül beszélsz úgy, hogy annak semmiféle értelme sincs még a magad számára sem. És ami nekem a legfontosabb: megtanuljanak úgy létezni a nyilvánosságban, hogy azzal ne okozzanak kárt se maguknak, se másnak. Mi, újságírók aláírtuk a munkaszerződéseinket, amelyekben vállaltuk, hogy elutasítjuk a gyűlöletbeszédet, megfelelünk törvényi kötelezettségeknek, vállaljuk, hogy munkaképes állapotban jelenünk meg a nyilvánosság előtt, és még sorolhatnám. Ezek olyan kritériumai a nyilvánosságnak, amelyek az új véleményvezéreknek keveset mondanak. Én arra emlékeztetem őket „a múltból”, hogy a saját nyelvükön sem a kanapén beszélgetnek privát módon, barátokkal, hanem ellenkezőleg, nagy nyilvánosság előtt, óriási felelősséggel kommunikálnak, és remélem, hogy valamit, azaz hogy üzenetet adnak át.
– Miért fontos, hogy erről tanuljanak?
– Amikor az internet sokak számára hozzáférhetővé vált, én azt reméltem, hogy ez minőségi versenyhelyzetet teremt majd, hiszen az újságírás konkurenciájaként jelentek meg a bloggerek, a közszereplők. Ez a helyzet könnyen a minőségi tartalomgyártás terjedését tehetné és persze teszi is lehetővé. Olyan helyzetek, diskurzusok, akár oknyomozások nagy elérését, amelyek egyfelől a klasszikus újságíró-társadalom minőségi megújulásához vezethetnének, a gyengébbek kihullásához, az állandó versenyhez, másfelől pedig jobb nyilvánossághoz s így közélethez vezethetett volna vagy vezethetne az internetes közlés lehetőségének demokráciája. Erre volt számos nemzetközi példa: az amerikai nyilvánosságban például a feketék ellen elkövetett rendőri brutalitás, a korábban következmény nélküli rendőri bűncselekmények nem váltak volna cunamiszerű társadalmi, mozgalmi aktivizmus témájává, ha nincs a mobiltelefonban kamera. Ha az a szerencsétlen fekete nő, akinek a férjét éppen lelövik az autóban mellette, nem tudja élőben közvetíteni az interneten, hogy mi történik, akkor erről ugyanúgy nem hallunk, mint ahogyan a megelőző évtizedekben sem. Pedig ilyen esetek számtalanszor megtörténtek, de nem volt rá bizonyíték, nem volt eljárás, elhallgatták a rendőrök, elmaradt a következmény és a felelősségre vonás. A nyilvánosság ereje nem alábecsülendő, és az internet demokratizáló hatása kapcsán ennek az erőnek a kibontakozása volt az én álmom.
– A vloggerképzésen részt vevő gyerek életén változtat a nyilvánosság?
– Igen, változtathat jó irányba, de persze rosszba is. Főként épp azért, mert a nettel kapcsolatos álmaim egyelőre nem váltak valóra: az internet nyilvánossága és az ahhoz való hozzáférés elterjedése nem tette szebbé, színvonalasabbá és jobbá sem a mi munkánkat, sem azokét, akik nagy tömegként a közéletben részt vesznek. Talán az egyetlen kivétel az oknyomozó újságírás, amely nálunk ma már szinte csak a neten létezik, hiszen a print lapok és a tévék nem tudják megfizetni.
– A vloggerfiatalok a saját sztorijaikkal, a saját nyelvükön nem reflektálnak ilyen társadalmi ügyekre, problémákra?
– Kevesen. Még azok sem nagyon, akik maguk sem érkeznek a nyilvánosságba privilegizált háttérrel, vagyis képben vannak arról, hogy sok fiatalnak micsoda hátrányokat kell leküzdeniük. De persze nincs jogunk a hátránnyal érkezők vállára több társadalmi felelősséget helyezni csak azért, mert ők tudnának a leghitelesebben a nyilvánossághoz társadalmi problémákról beszélni. Kitörési lehetőséget adhat egy-egy nagyon jól megcsinált vlogsorozat, de hogy ebből a készítője bármilyen társadalmi ügy, akár a saját sorsát és múltját érintő hátrányok, hátrányos helyzet aktivistájává, véleményvezérévé válna, azt egyelőre keveseknél tapasztaljuk. Azt viszont látom, hogy azok a YouTube-sztárok, vloggerek, akik már hírnevet szereztek maguknak ezen a terepen, habozás és fenntartás nélkül, teljes lelkesedéssel vesznek részt velünk a munkában, hogy a kisebbeknek, akik földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal néznek föl rájuk, elmondják, „én tegnap az voltam, aki ma te vagy, te pedig holnap az leszel, aki ma én vagyok. Csak csináld! És csináld okosan!” Nagyon nagy szeretettel és felelősséggel vesznek részt a munkában azok felé a gyerekek felé fordulva, akik maguk is voltak egykor.
– Ez már társadalmi felelősségvállalás. Csak épp a kitörés igénye, maga a hátrányos helyzet is fakad olyan társadalmi problémákból, amelyekre a hazai YouTube-nemzedék, az influencerek nem igazán érzékenyek. A képzéseiteken felmerülnek ilyen témák?
– Az oktatás felelőssége és a hülyeség kerülése mindig. De persze újságíróként fenntartással kezelem, amikor bárki azt mondja nekem, hogy csakis az értelmes tartalmak érdeklik. Hiszen húsz éve tapasztalom, hogy amikor nézőkkel, olvasókkal találkozom, számon kérik, miért nincs több kultúra, közélet, külpolitika, oknyomozó tényfeltárás, több érték a tévéműsorokban, miért terjed ennyire a bulvár. Aztán amikor a nézettségi görbéket nézzük, mindig kiderül, hogy az állítólag vacak műsoroknak magas a nézettségük, a külpolitikának és az oknyomozó műsoroknak pedig alacsony. Természetes, hogy a médiatulajdonosok szeretnék eladni a terméket, amit kínálnak, vagyis a nézői elvárásoknak is megfelelnek. Éppen ezért, ezt felismerve jössz te, én, más újságírók és az új véleményvezérek is, mindannyiunknak az a dolgunk, hogy megtaláljuk „a szexi nyelvet”, azaz úgy csomagoljuk az értékes tartalmat, hogy az is átadható, élvezetesen fogyasztható legyen, el tudjon jutni a széles közönséghez. Vannak pozitív példák is, például az ATV, amely napi 16 órában közvetít értékes tartalmat, amivel az elmúlt években nőtt a fiatal nézők száma is.
– A srácok felismerik az értékes tartalom és a trendi témák közötti különbséget?
– Azonnal felismerik és nevetségesnek is tartják a nagyon üres, üzenetmentes divatszereplőket. Ismerik őket, tudják, mit adnak, el és hogyan, de nem tudnak velük azonosulni és nem tisztelik őket. Az önképükben pedig a saját céljaik megvalósítása felé vezető út is tanuláson és munkán, valódi tartalomépítésen keresztül vezet. Én csak olyan vloggerekkel dolgozom, akik maguk is letettek valamit az asztalra, s nemcsak azt videózták le, hogyan bontanak ki egy Kinder-tojást vagy lövöldöznek egy gamervideóban. És arról mesélnek a gyerekeknek, hogy az, amit ők jelenleg vloggerként csinálnak, átmeneti, nem ebből fognak élni örökre, mert jön egy új csatorna, egy új youtuber, jönnek a jobbak és fiatalabbak. És ezért van szakmájuk, ezért végeznek főiskolát-egyetemet, a vloggerlét eszköz, a jövőben pedig referencia lehet számukra. Ezért sem mindegy, hogy mi és hogyan kerül fel az internetre. Nem megvalósíthatatlan, irreális karrierálmokat ébresztenek, hanem azt tanítják a kicsiknek, hogyan használják ugródeszkának a nyilvánosságot.
– Ezzel a kommunikáció felelősségét oktatjátok.
– Pontosan: mások, magad és általában a köz színvonalának rongálása ellen.
– Egy önéletrajzodban olvastam, hogy újságíróként és jogászként mindig a kiszolgáltatottság ellen dolgozol. A nyilvánosság ma Magyarországon csökkentheti a kiszolgáltatottságot?
– Meg növelheti is. Amikor valaki nincs tisztában azzal, hogyan használjuk, mert nincs fogalma a nyilvánosság erejéről, akkor visszavonhatatlan károkat okozhat, s még kiszolgáltatottabbá tehet. Egy-egy youtuberre is áll ez, pláne, hogy őt nem kontrollálja szinte semmi – sem munkáltató, sem törvény. De hiszek a nyilvánosság erejében, hát hogy tudnám mindennap csinálni, amit csinálok, ha nem tenném?
– Igen, csak épp a közéleti, főként politikai újságírásban ma meglehetősen kudarcosak vagyunk, ha következményekről, illetve azok elmaradásáról beszélünk.
– Mert a mi életünkben a következmény azt jelenti, hogy az általunk feltárt igazság nyomán valami változik, azonnali felelősségre vonással, politikai döntéssel, akcióval. De amikor valamiről nem tudunk, elhallgatott vagy elhallgatható, annak azonnal véget vet a nyilvánosság, a kamera, a mobiltelefon.
– Éppen ezért kérdés, hogy a százezres, akár milliós nézettségű és elérésű YouTube-csatornák alkotói vajon válhatnak-e politikai szereplővé.
– Nem próbálnak azok lenni, az ő körükben is azt látjuk – tisztelet a kivételnek –, hogy nem igazán érdeklődnek a közélet iránt. És nem tudom őket hibáztatni. Éppen ezért kerestek és találtak maguknak új csatornákat.
– Tehát lehet, hogy nekünk kell váltani az ő nyelvükre?
– Biztosan váltanunk kell, mert nekünk azon a nyelven kell beszélnünk, amin meghallanak. Lehet latinul mondani a misét, csak elalszik a nép a templomban. Kötelességünk érthető és értő nyelvet használni, ami nem jelenti azt, hogy színvonaltalan dolgokról beszéljünk; a nyelv csak eszköz és forma, nem pedig a tartalom. Olyan nyelvi formát kell találni, amelyen keresztül hatást lehet gyakorolni az emberekre. Ha ez nem eltanulandó dolog, akkor semmi.
Bombera Krisztina
1972-ben született Budapesten, tizennyolc éves volt, amikor szülei egy évre Kaliforniába küldték, ahol bébiszitterkedett, és újrajárta a középiskola negyedik évét. Az ELTE-n angol–amerikanisztika szakon végzett. Az 1997-ben indult TV2-höz került, a 2001. szeptember 11-én történt tragédiáról New Yorkból tudósított. Később az MTV-nél és az ATV-nél is dolgozott szerkesztőként vagy műsorvezetőként, majd 2012-ben az ELTE jogi karán végzett. Több évig tudósított New Yorkból, majd élményeiről könyvet írt Felhőkarcolat címmel. Második, Vajay Zsófiával közös riportkönyve Budapest Bár – Örömzene címmel jelent meg. Utóbb visszatért a képernyőre, s az ATV Híradója után a csatorna Start című reggeli műsorának egyik arca lett. Közismert társadalmi felelősség-vállalási akcióiról.
– Igen, de ha az említett, tiszteletre méltó kivételt keressük, a kifejezetten politikai vlogok közül talán Gulyás Márton Slejm – a torkon ragadt politikája a legismertebb. Ám a videóit mintegy negyvenezren nézik, míg egy sportcipő kicsomagolását akár milliónyian letöltik. Ő sem találta meg a nyelvet?
– De, méghozzá zseniálisan, viszont az elérhető generációk és társadalmi csoportok még mindig kívül érzik magukat az ott feltárt problémákon, ügyeken. A Slejm is azért jött létre, hogy változtasson a közéleten. Nem nevezném kudarcnak, sőt, tisztelem Gulyás Márton aktivitását és hitét, csak épp a közéleti szereplők, a kör, amely a téma fókuszában áll, még nem tudott nyelvet váltani. Ez így nem képes a vloggerek által mozgatott tömegek valósága lenni. Ahogyan mi sokszor nem tudunk semmit, még a nevüket sem azoknak a netes szereplőknek, akik ebben a térben, a fiatalok valóságában mozognak, az ő mindennapjaikat és gondolkodásukat, ízlésüket, értékítéletüket, vásárlási szokásaikat meghatározzák, úgy a fiatalok sem tudnak semmit a mi világunkról. Gyakran írok arról, hogy szülőként ne a gyerekek fikázására pazaroljunk az energiát, hogy ne kütyüzzenek, ne „kockuljanak”, hanem arra koncentráljunk, hogyan tudnánk inkább megérteni, mi és miért érdekli őket. Ne elutasítással romboljuk a kapcsolatot, hanem megismeréssel, kérdezéssel kerüljünk velük valahogy kapcsolatba.
– Mit válaszolnak a gyerekeid az idevágó kérdéseidre?
– Volt már olyan, hogy a fiam azt válaszolta, ami a legkegyetlenebb és legjobb humorú válasz, amit csak kapni lehet: átküld egy YouTube-videót arról, hogyan kell egy kamaszt hatékonyan kérdezni ahhoz, hogy érdemben válaszoljon. Hirtelen nem tudtam, hogy nagyon röhögjek vagy épp sértődjek-e meg, de ez is jól rávilágít: még a saját családodhoz is nehéz megtalálni a megfelelő nyelvi csatornát, nemhogy nagyobb közösségekhez.
– Pedig ebben, már csak a Vloggersuli miatt is, úgy tűnik, élen jársz.
– Csak innen tűnik úgy. Mondok egy példát: két klasszikus tévériporter, az Al Jazeera America tudósítója és én állunk a félig felgyújtott Baltimore-ban, ahol a rendőrök összecsaptak az ellenük demonstráló, tiltakozó feketékkel, épp egy olyan bántalmazási eset miatt, mint amit már említettem. Állok a kamerámmal, később fogom összevágni a képeimet, és be fogok jelentkezni élőben vagy álélőben. Eközben a kolléganőm, ugyanúgy klasszikus tévériporter, ugyanannyi idős, mint én, már hashtageli az Instagram-posztját, már megvágta belőle azt az egypercnyi anyagot, amit arra a felületre videóként feltesz, és már kész a kétperces verzióval is, amit a Facebook-csatornájukra tölt fel, közben pedig már ott van a fejében és az ujjaiban az is, hogy hogyan fog kinézni az összes többi elérhető felületre ugyanannak a tartalomnak a mutációja, azokhoz milyen feliratozást használ és a többi. Tehát az adott szituációban annyival multidiszciplinárisabban gondolkodott nálam, hogy rájöttem: tényleg dinoszaurusz vagyok. Mert nem volt rosszabb tartalmilag, amit csináltam, csak én egy nyelven, az évtizedekkel korábban tanult, klasszikus tévériporteri nyelven mondtam el, ő viszont tíz különbözőn, tíz csatornán, tíz különböző közönségnek is akár.
– De ez azt is jelenti, hogy ezek a nyelvek tényleg tanulhatók.
– Pontosan. Ráadásul az amerikai elnökválasztási kampányt befolyásoló propagandisták eredményeiből is látjuk, milyen hatékonysággal lehet befolyásolni a közvéleményt; nemcsak lehetőségünk, hanem kötelességünk is felvenni a versenyt a jó öreg tények és a szuverén, kritikai gondolkodás jegyében.
