Cipőt a cipőboltból, gyűlöletbeszédet... az internetről?

Az Expressz internetes kiadásában megjelent egyik hirdetésben valaki „zsidóirtást” és más csoportok „likvidálását, internetes kivégzését” vállalta. A hivatalosságok számára az sem egyértelmű, történt-e bűncselekmény.

Az internet szabályozása rövid múltra tekint vissza, csekély a gyakorlat. A szöveg megítélése valószínűleg egységesebb lenne, ha nem a világhálón jelent volna meg.

Mitől lenne más a megítélés, ha ugyanazt a sajtóban írják le?

Ha történt bűncselekmény, az írott és az elektronikus médiánál rutinnyomozás kérdése, hogy megtalálják az elkövetőt. A világhálón ez jóval nehezebb. Főleg hirdetés esetében, amikor a szolgáltató csak a felületet biztosítja, és technikailag sincs abban a helyzetben, hogy naponta több tízezer üzenetet ellenőrizzen. Az internetszabályozás abból indul ki, hogy a szolgáltató nem felelős a tartalomért. Ez a helyes. Ha nem így lenne, senki sem vállalná a kockázatot, hogy olyan bűncselekmények gyanúsítottjává váljon, amelyekhez nincs köze, és nem tudja megakadályozni őket.

Ezek szerint a világhálón mindenki büntetlenül azt mond, amit akar?

Az írott és az elektronikus sajtóban a szabad véleménynyilvánítás azt jelenti: bárki alapíthat lapot, tévétársaságot, műholdat lőhet fel. Arról viszont nem szól, hogy mindenkinek alanyi joga lenne ezekben a médiumokban véleményt alkotni. A sajtószabadság itt a szerkesztő szabadsága, aki válogat a cikkek között. Az internet „liberális”: bárki elmondhatja a magáét. Aztán azt vagy elolvassák, vagy nem.

Az a liberalizmus, hogy szabadon engedjük a rasszista, szélsőséges hangokat is?

Az interneten nem mindig lehet érvényesíteni az egyéni felelősségi szabályokat, hiszen az esetek többségében lehetetlen „elkapni” a feladót. Szerencsére kezd kialakulni az internet kultúrája, az önszabályozás.

Az Expresszel eleinte beszélni is nehéz volt az ügyről.

Egy ilyen nagy szolgáltató rengeteg megrendelővel áll kapcsolatban, egyiket sem szeretné elveszíteni. Tart attól, ha tartalmi kérdésben állást foglal, azzal megosztja felhasználói körét. Ezt az ominózus hirdetést levették, az ügyet megfelelően kezelték.

És a feladó? Bűncselekményt követett el?

Aki egy embercsoport kiirtására vállalkozik (ajánlkozik), az gyűlöletre uszít. Azt sugallja: egy adott társadalmi réteg likvidálása olyan, mintha állatokat ölnénk le. Ez legalábbis felveti a bűncselekmény alapos gyanúját. A hatóságoknak az a dolguk, hogy ellenőrizzék az eset komolyságát.

Sokak szerint rég gátat kellett volna szabni a szélsőséges, gyűlölködő szövegek terjedésének.

A véleménynyilvánítás büntethető, ma is börtönbe lehet érte kerülni. Ehhez az Alkotmánybíróság 1992-től, a kezdetektől helyes irányt szabott: a szöveget nem elvontan, hanem abban a környezetben, társadalmi kontextusban kell vizsgálni, amelyben elhangzott. Lehet, hogy akit két éve felmentettek, ma elítélnék ugyanazért a szövegért. 2002, illetve az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala óta az erőszak megjelent az utcán. A fenyegetés a mindennapok részévé vált. Amikor a Magyar Gárda romák lakta településeken masírozik, akkor már egy gyűlölködő kijelentést másképpen kell értelmezni.

Helyesnek tartaná a Btk. szigorítását a gyűlöletbeszéd ügyében?

Az Alkotmánybíróság rendre viszszadobja a büntetőjogi próbálkozásokat. Ahogy említettem, 1992-ben világosan kimondta, mit fogad el, és mit nem. Nem új és szigorúbb törvények kellenek. A zsidók kirekesztésére felszólító Hegedűs Lóránt parlamenti képviselőt is jogszerűen végrehajtható szabadságvesztésre lehetett volna ítélni.

Szakértők mégis úgy tartják, pár éve intézményesült a gyűlöletbeszéd. 2002-ből Gerő Andrást idézem: „Cipőt a cipőboltból, gyűlöletbeszédet a Pannon Rádióból.” A történész úgy vélte, nem pénzbüntetés, hanem betiltás dukált volna az adónak.

Korrekt. 2002-ben történt az Erzsébet híd lezárása is, amikor a radikálisok utcára vonultak. Ez még szinte semmiség volt a 2006-os MTV-ostromhoz képest. A helyzet sokat romlott.

Jefferson amerikai elnök úgy tartotta, „más megszorító szabályt nem ismerünk, mint a közvélemény által gyakorolt cenzúrát”.

Szép szöveg. De az Alkotmánybíróság 1992-ben kissé naivan ítélte meg a jövőt. Amiben nekem is van részem: Sólyom László tanácsadójaként részt vettem a döntés előkészítésében. Az idő sajnos nem igazolta optimizmusunkat. Az úgyszólván abszolút amerikai szólásszabadság-gondolat a mai Magyarországon nem alkalmazható.

Gerő szerint a gyűlöletbeszéd „lingvisztikai játékká” válhat, azaz ha tiltják, kódolt formában ugyanaz másképp is elmondható.

Igaza van. Sőt, az ilyen szövegek a feladó szándéka ellenére is veszélyesek lehetnek. Az USA Legfelsőbb Bírósága gyakorlatában létezik egy ősrégi teszt. 1919-ben Holmes bíró dolgozta ki a „közvetlen és nyilvánvaló veszély” szabályát, amit a magyar Alkotmánybíróság is átvett. Ebben Holmes leír egy hipotetikus esetet, amely talán ráhúzható a mi internetes esetünkre is. Amennyiben valaki egy teli színházteremben viccből elkiáltja magát, hogy „tűz van!”, bármennyire is tréfának szánta a dolgot, ha az emberek a kijárat felé tülekedve agyontapossák egymást, utólag megbüntethető. Az amerikai szólásszabadságnak ugyanis az az alapja, hogy mindent meg lehet beszélni, még a legradikálisabb nézetek képviselőivel is. De a színházas példában más a helyzet. Ahol vége a racionálisan lefolytatható vitának, ott kezdődik a büntetés. Nem tudjuk, hogy az Expressz-hirdetést feladó ember mondatait mikor követik tettek, mikor kezdenek erőszakoskodni. Amennyiben egy Kossuth téri „vezető” a tévé nyilvánossága előtt kinyilvánítja, hogy forradalmat kell csinálni, hiába teszik hozzá később, hogy összevissza beszélt, ha másnap csuklyás emberek ütik-vágják a rendőröket. A jog végső eszköz. Illúzió az, hogy ha sok gyűlölködőt rács mögé zárunk, megszűnik a gyűlölet. Mellékhatásként mártírokat is faraghatunk belőlük. A jog egyet tehet: magatartási mintát mutat arról, hogy a társadalom mit nem fogad el.

A politika nem felelős?

Dehogynem. Ez lenne az alap. A politikánk viszont annyira megosztott, hogy még olyan kérdésekben sem jön létre konszenzus, amelyekben amúgy egyetértés lenne.

A bíróságok a meglévő jogi eszközeiket sem merik használni.

Erre nagyon jó példa a következő: ha a Legfelsőbb Bíróság nemrég leköszönt elnöke jogegységi döntéssel világossá tette volna, hogyan kell a bíráknak értelmezniük a közösség elleni izgatást, akkor nem születik az egyik megyében felmentő, a másikban elmarasztaló ítélet. Az elnök ehelyett jogszabály-módosítást kezdeményezett, ami nem dolga. Elbizonytalanodott, és inkább a politikára bízta a döntést. Ha pedig a politikusok a jogszabály-módosítást nem szavazzák meg, hát az övék a felelősség...

Közben pedig radikalizálódik a közbeszéd.

Nem az az igazán borzasztó, hogy egy ilyen hirdetés megjelenik. Hanem hogy ezt valaki meg meri tenni! Hogy ez „belefér” a társadalmilag eltűrt viselkedésbe. Öt évvel ezelőtt ilyesmivel még nem találkoztunk. Az emberek akkor bátorodnak fel, ha azt gondolják, úgy viselkednek, mint a többiek. A hirdetés feladója is azt hihette: a többség elvárásai szerint cselekedett. Ez a legnagyobb baj.