Chávez útján

A 168 Óra 39. számában több cikk is foglalkozik az egyszemélyes vezetés s az egyszemélyes vezetésű frakció, párt, apparátus viszonyával. Mészáros Tamás figyelmeztet, mennyire veszélyes, ha a legfőbb politikai vezető sajátos dezorientáltsága, a valóság kóros fel nem ismerése átterjed a fent említett csoportok, azaz az egész kormányzó elit (?) egészére, Lengyel László pedig arra, hogy milyen torzulásokkal jár, ha a köztisztviselőknek sorozatosan fel kell áldozniuk szakmai hitelességüket a felülről jövő, autokrata döntések, utasítások oltárán. Az, hogy az apparátus tagjai hogyan tudnak (majd) elszámolni önnön lelkiismeretükkel, legyen az ő problémájuk.

Van ennél sokkal fontosabb: ha minden így marad, a következmények az egész ország számára katasztrofálisak lehetnek. Sok szempontból már most is azok. Az orbáni monomániás megszállottság a költségvetési hiány irracionális lefaragása terén máris beáldozta az egészségügyet, az oktatást, a fejlesztéseket, s ami a legtragikusabb: a gazdasági növekedést. Ma már az IMF és az EU is engedne az Orbán által önként (!) vállalt 2,2 százalékos GDP-arányos hiánycélból, ami egyébként is irreális. A legújabb európai (és főleg amerikai) közgazdasági elképzelések is a hiány „elengedését” favorizálják a gazdasági növekedés beindítása érdekében. De nálunk a kormányfő hallani sem akar ilyesmiről. Inkább pusztuljon, ami még pusztulhat. Nyilvánvaló, hogy a hiány csökkentése áll az oktatási költségek drasztikus lefaragásának hátterében is.

A legújabb orbáni őrület, az „önfenntartó felsőoktatás” (magyarul: mindenki fizesse meg képzésének költségeit) a magyar viszonyok közepette teljes képtelenség. A szakállamtitkár szájába adott indoklás pedig több mint cinikus: a jogász- és közgazdászképzésre idén csaknem ugyanannyian jelentkeztek, mint tavaly, pedig ezek már 90 százalékban költségtérítéses képzések – állítja. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ezzel kizárták az alacsonyabb jövedelmű családok gyerekeit, hiszen a szülők nyilvánvalóan nem tudják megfizetni a két-háromszázezer forintos féléves tandíjat. (És ezek még az olcsó szakok, az orvos- vagy agrárképzések milliós nagyságrendűek.) De nem baj, hiszen ez beleillik a kormánypárti filozófiába: a szegények lehetőleg ne is rúgjanak labdába, ne tudják képviselni érdekeiket a magas jövedelmű felső középosztállyal szemben.

Az orbáni filozófia – mindent államosítani, mindent a lehető legmagasabb szinten, lehetőleg egy személyben eldönteni – teljes mértékben ellentétes a rendszerváltás filozófiájával, amely a feladatok lebontását, önkormányzati szintre helyezését célozta. Ez akkoriban megfelelt a Fidesz célkitűzéseinek is: a tervgazdaság, a központi állami irányítás csődje után a liberális piacgazdaság, az önkormányzatok és a minisztériumok korszerű munkamegosztása felé keresték a kiutat. Ez most száznyolcvan fokos fordulatot vett. Pedig mindez rendkívül veszélyes.

Hugo Chávez „visszaállamosított” Venezuelájában minden tönkrement, ami csak tönkremehetett. Az olajbevételeiből meggazdagodott ország „nonprofit” állami olajvállalatánál évek óta nincs beruházás, a termelés drámaian visszaesett. Már a biztonsági és műszaki előírásokat sem tartják be: az egyik olajfinomítóban a katasztrofális műszaki állapotok miatt nemrég 41 halálos áldozatot követelő robbanás következett be, csaknem százan megsebesültek.

Az „átkos szocializmusból” egyébként is ismerjük, hogyan működik a nonprofit vállalatok többsége. Várhegyi Éva emlékeztet az ÉS-ben: annak idején a Magyar Posta által nonprofit közüzemként működtetett telefonüzemág olcsó volt ugyan, csak éppen tíz-húsz évet kellett várni egy fővonalra, többet, mint egy Trabantra. Aztán jött a profitorientált Matáv a német tulajdonossal: tőkét fektetett be, s mindenütt azonnal elérhetővé vált a telefonvonal. A tőke már csak ilyen: ott fektet be, ott fejleszt, ahol profitot várhat. Nézzük csak meg a „profitorientált” GYSEV és az állami irányítású MÁV szolgáltatása közti szakadékot: aki utazott már Bécsbe az egyikkel és a másikkal is, kottázni tudja a különbséget. Ami állami irányítású, az nálunk előbb-utóbb elhanyagolt, koszos, működésképtelen lesz. Félő, hogy ez a sors vár az iskolákra, kórházakra, rendelőintézetekre, amelyeket az önkormányzatok (ha olykor presztízsszempontok miatt is) eddig legalább igyekeztek szinten tartani.

A csakis központilag irányított apparátus, minden szakmai önállóság híján, képtelen ellátni a feladatát. Különösen, ha állandó félelemben, létbizonytalanságban tartják. Így fordulhatnak elő olyan szakmai szarvashibák, mint az azeri baltás gyilkos kiadatása, a rendőrség, a terrorelhárítás kabaréba illő melléfogásai, a szaporodó korrupciós ügyek.

„Aki parancsuralmi rendszerben dolgozik, többet hibázik és jobban megvehető” – mondta találóan Krémer Balázs szociológus a HVG-nek adott interjújában. Orbán egyes munkatársai leplezetlenül beszélnek arról a személyi kultuszról, amely a Vezér környezetében uralkodik. Havasi Bertalan, OV sajtófőnöke ereklyeként őrzi a kólásdobozt, amelyből a miniszterelnök a Coca-Cola-gyár avatásán ivott, Szijjártó Péter a Népszabadságnak adott interjújában nem csinált titkot abból, hogy neki nem lehet önálló véleménye. „Itt még a puccsot is a miniszterelnöknek kellene levezényelnie maga ellen” – írta Megyesi Gusztáv szellemesen a Népszabadságban. Chávez azért kismiska ehhez képest.

Bonifert Mária