Budapest diszkrét bája
Amikor pár napot Budapesten töltöttem ügyintézéssel, a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel figyeltem az emberekre, a város és a hangulat változására. „Az ütött-kopott utcák nevét tudom, mert én itt születtem, ez a hazám.”
Lélegzetelállítóan fenséges a magyar főváros felülről. Repülőgépünk utasai a Duna, a hidak és a Margit-sziget látványából ízelítőt kapva különböző nyelveken áradoznak a metropolisz szépségéről, percekkel a landolás előtt. Pontosan érkezünk: nekem Ferihegy, az idegen ajkú turistáknak „Liszt Ferenc Airport/BUD”. Kofferommal kettesben a 200E buszon zötykölődve, sivár, bezárt üzemek, lepattant házak, óriásplakátok mentén jutunk el a Kőbánya-Kispest metrómegállóhoz. Néhány frissen érkezett külföldi a kék szovjet vagonokat fotózza vigyorogva.
Az első hentesnél remek májas hurkát és ecetes paprikát tesztelek, puha kenyérrel. Ötös. „Itt kísért anyám iskolába, szegény” – énekelte anno Vámosi János. Egész pesti tartózkodásom alatt ez a régi sláger cseng a fülemben. „Itt minden emlék múltam hozza felém, mert én itt születtem, ez a hazám.” Aztán kijózanítóan a gigantikus, „Ha Magyarországra jössz...” kezdetű, tegeződő, sértetlen és átírt falragaszok döbbentenek meg. Az utóbbi, „javított” plakátok a szellemesebbek. „Járom az utam”, ám két nap után elbizonytalanodom: „...itt születtem, ez a hazám”?
Hajléktalanoknak, koldusoknak aprópénzt pottyantva megállapítom, hogy négyzetkilométerenként ennyi tetovált, sörhasú semmittevőt, rendőrt, ellenőrt, autókat bírságoló és bilincsbe verő hivatalos személyt még nem láttam Odesszától New Yorkig sehol a világban. Luxus terepjárós, limuzinos – szülői segítséggel? – meggazdagodott ficsúrokból is túlkínálat van az V. kerületben, ahol gyerekkoromat töltöttem. Midőn térképész apám még könnyen talált (nem fizetős) parkolóhelyet a Wartburgjának.
De vissza a mába! A strapás sorban állást és ügyintézést követően a barátságos optikusnál, közel a Nemzeti Múzeumhoz egy óra alatt elkészül az új szemüvegem. A Váci utcában a kereskedő zoknit is ajánl a kiválasztott cipőmhöz. Dicsérem. S a kóláért csupán félannyit fizetek, mint tavaly Párizsban. A szimpatikus mester ezúttal is fillérekért pofozza helyre kuszán ketyegő, olykor sztrájkoló karóráimat, és a ferencvárosi kis étterem menüje most is finom. Búcsúestémen a felújított, gyönyörű Zeneakadémián – ahol gimnazistaként bérletem volt – koncert kápráztat el. Utána csinos nővel (pesti), hűs rozéval (szekszárdi) koccintunk. Viszlát, szomorú-szép Budapest! „Itt minden öreg haver nevét tudom, mert én itt születtem, ez a hazám.”
Mogyorósi Géza
Berlin
