Biztos urak
A múlt hét elején a norvég alapítványi pénzeket kezelő Ökotárs Alapítványt valósággal lerohanta a rendőrség, vezetőjét úgy vitték el, mintha bűnöző lenne; egyik munkatársánál pedig parancs felmutatása nélkül tartottak házkutatást. A kérdés az, hogy a politika utasítását követte-e a rendőrség, vagy elszabadult hajóágyúként viselkedett. Krémer Ferenc kriminológust kérdeztük.
– Csepreghy Nándor, a fejlesztéspolitikai kommunikációért felelős helyettes államtitkár azt mondta, hogy amit a rendőrség csinált, az már túlzás. Ha elhisszük, hogy őszintén beszélt, akkor most egy túlteljesítő rendőrséggel állunk szemben, amelynek már parancs sem kell, hogy durva, esetleg törvényszegő legyen?
– Ez a viselkedés valóban benne van a rendőrségi morálban, de azt nem hiszem, hogy túlteljesít: azt csinálja, amit szokott. Csak hát amikor keményen rászáll a cigányokra, a hajléktalanokra, vagy utasítgató hangnemben beszél a civilekkel, az kevésbé feltűnő és kisebb nyilvánosságot kap. Az erő demonstrálása évtizedek óta magától értetődő az állomány számára. Ami a helyettes államtitkár szavait illeti, az én értelmezésem szerint ő csak annyit üzent, hogy a rendőrségnek nem kellene ilyen feltűnő modorban eljárnia.
– De lehet-e másmilyen a helyzet? Ön azt írja A rendőri hatalom természete című könyvében, hogy a rendőrség az egyetlen szervezet volt, amelyet a rendszerváltás után nem reformáltak meg. Felépítésében és működésében máig megmaradt annak az erőszakszervezetnek, amelyet még a rendszer és nem a jog védelmére állítottak fel.
– Amit a kommunisták egyenesen Moszkvából importáltak, és ezzel váltották fel a korábbi, inkább az angol police-ra hasonlító városi rendőrséget, ahol például rangfokozatok sem voltak. A rendszer ma sem más, mint egy hierarchikus, piramis alakú, egyetlen központból irányított szervezet, ahol a parancs mozgat mindent. Nem a jog, a törvény. Ez nagyon veszélyes dolog. Több mint tíz évvel ezelőtt végeztünk egy felmérést, amelynek során négy rendőri szubkultúrát különítettünk el. Az egyikben a karrier volt a döntő, a másikban a pénz, a harmadik meg kifejezetten csendőrjellegű volt, a parancs és engedelmesség mindenhatóságával. Csak egyetlen csoportban dominált a jog és az erkölcs. Ez riasztó. Sajnos azóta nem nyílt mód újabb felmérésre, de nem hinném, hogy változott volna a helyzet.
– Ez miért akkora baj? Ön mondja azt, hogy a rendőrség a demokráciában szükséges anomália, ugyanis az erőszakot képviseli, és erre a védelmező erőszakra a társadalom időnként vágyik is. Már persze akkor, ha a rendőr tekintetéből nem a hatalom pillant rá.
– Ha egy szervezetben kizárólag a parancs és az alávetettség dönt, akkor a kiszolgáltatott rendőr „kint”, a civil világban ugyanazt játssza el a polgárral szemben, mint amit vele játszanak el belül. Ezért fenyegető egy diktatórikus szervezet belső logikája a demokrácia viszonyai között. A politikusok azonban az elmúlt évtizedekben soha nem értették meg, mire való a rendőrség akkor, ha az nem a diktatúra eszköze. Azt gondolták, elég, ha a „párt ökléről” átkeresztelik a „jog öklére”, illetve ha időnként lecserélgetik a vezetőket a saját embereikre. Az is igaz persze, hogy a rendőri vezetők eleve meggátoltak minden reformtervet azzal a fenyegetőzéssel, hogy a parancsuralmi logika felszámolása elszabadítja a bűnözést.
(A teljes írás a megújult 168 Óra hetilapban olvasható)
