Bevonulási induló

A magyar jobboldal évtizedes álma teljesült be: ha nem is fehér lovon, nem is a körönd felől közeledve, húsz év után bevonult a „vörös” Budapestre a város új ura. Tarlós Istvánnak hívják, egykori szabad demokrata mérnök, pártonkívüli, tősgyökeres óbudai. Nem Orbán alávetett bábja, de a népes Fidesz-frakció foglya. Nem ellenképe Demszkynek, de kulturális értelemben nem is utódja. Józan technokrata, felelősségteljes vaskalapossággal. Bágyatag szocik, kókadt liberálisok a „kisebbik rossz” elve alapján fogadják el. A jobbikosok megvicsorogják. Tarlós pedig ismeri városát: nem keresi a konfliktusokat. Fejleszt, eloszt, kiegyenlít és megnyilvánul, ahogy Óbudán tizenhat éven át tette. A főpolgármester portréját Buják Attila próbálta megrajzolni.

2010. október 13., 08:47

Előre ihatott a medve bőrére, fél éve azt mondhatta, amit akart. A felelősség Demszkyé volt, a közgyűlési többség – a költségvetés kulcsa – nála. A széthulló városházi koalíció maradványai a romokat takarították, míg Tarlós már a jövőt tervezhette. Ez illik is hozzá, elvégre mérnökemberről van szó.

Tarlós már pályája elején, ’89-ben, úgy közelített a politikához, mintha távolodna. Kivárta, hogy kérjék és „felkérjék”. („Vállald el, Pistám!”) És Pista rábólintott.

– Nagy széltoló – mondta egy szabad demokrata.
– Kiváló taktikus, remek tempóérzékkel – mondta a másik.
De vajon ellentmond-e egymásnak a kettő? Tarlós a kívülállás, az óvatos távolságtartás taktikáját húsz éve gyakorolja. Egy példa: 2002 után, amikor Orbán „eljátszott a gondolattal”, hogy „pártok felett álló”, független technokratát indítson a főpolgármesteri székért, hosszan tárgyaltak. Tarlósnak feltételei voltak, Orbánnak választási kasszája. Naná, hogy megegyeztek.

1994 az SZDSZ-es polgármesterek fekete éve volt.
Aki menekülni próbált, frakciót, pártot, „oldalt” váltott. Aki nem így tett, megbukott, vagy kisebbségben maradt. Voltak azonban köztes megoldások is. A Duna túlsó partján Dercze polgármester alkalmi városvédő egyletet szervezett („Újpestért”), jobbos cédulagyűjtéssel, szolid háttértámogatással. Ezt a modellt az Árpád híd másik oldalán Tarlós sikeresen követte. Ha jónak látja, máig ő Óbuda polgármestere, ám ebbe beleunt. Stratégiája egyszerű volt.

– Itt nyugalom van, kérem. Mondja valaki, hogy nálunk nincs béke. Előfordult, hogy költségvetési beszámolóimnak bárki ellene szavazott volna? – kérdezte interjúiban.
Vannak érdekek, van helyi egyetértés. Tarlósnak ezt sikerült megértetnie.

Óbuda Tarlós idején valóban a nyugalom szigete volt. A tisztségeket elosztották, a lapokat leosztották. A képviselők az ülések után a Szentlélek tér kocsmáiban gyülekeztek, pártok, frakciók szerint, a Duna felől a szocik, túloldalon a jobbosok. Estére a frakciók közös asztalhoz telepedtek, Tarlós mester dolgairól anekdotáztak. Óbuda-Békásmegyeren a politika családiasabb.

Tarlós az évek során ügyesen beletalált szerepébe. Kárhozatos SZDSZ-es múltját nem tagadta meg, Demszkynek („a Gábornak”) ma sem esküdt ellensége, az ideológiai kérdéseket kerüli. Tudja, egy nyitott szellemű, liberális várost kell majd kormányoznia, jobboldaliként. Ez körültekintést igényel. Középutasság, családbarát fíling, stabil frakció, mérsékelt konzervatív rongyrázás, rend, tisztaság, műszaki ismeretek. Az evangélikus gimnáziumba a kampányban ő is elmegy, de imakönyv helyett labdát és fogkefét visz a gyerekeknek. Hogy főpolgármesterként mit várhatunk tőle, arra korábbi korszakából következtethetünk.

Ellenfelei szerint Tarlós nyugalmas óbudai évei a kiegyensúlyozott semmittevés jegyében teltek. A budapestiek nem kedvelik az örök felfordulást, a mozgást, a túlszervezést. (A Demszky-féle fejlesztési boom a kilencvenes években kifejezetten ingerelte őket.) De amikor a Sziget Fesztivál szétdúlta Óbuda köznyugalmát, Tarlós azonnal akcióba lépett. Előbb a decibelek miatt, később a melegek egészségügyi ismeretterjesztő sátra ellen morgolódott. Bumfordi megjegyzései nyomán égették rá a sajtóban a „homofób” minősítést. Pedig a polgármester nem az, csak annyira, amennyire polgármesterként illik. Tarlós derék óbudai kispolgár, népének gyermeke. Egyszer szemérmesen el is magyarázta nekünk, hogyan látja „azt a dolgot mechanikailag”. „Mit tegyek? Nálam anya és csavar szervesen összetartozik” – mondta, és elpirult. Szerelem gépészmérnöki szinten.

Tarlós már rég megbékült a fesztivállal, kereskedelmi, üzleti hasznát nem vitatja, a zene ellen biztosan füldugót használ. Nyilatkozataiban folyamatosan hangsúlyozza: a demszkyánus vezetés eredményeit, a város sokszínűségét, multikulturális jellegét nem fogja szétrombolni. Budapest ilyen, nem szolid püspöki székhely.

2005 óta tudható: Tarlósnak áll a zászló. 2006-ban kis híján le is győzte a hanyatló, megfáradt Demszkyt. Valójában már akkor nyernie kellett volna. Későn indult a matematikai „szavazatátesés”, az egyfős közgyűlési többség megmaradt. Látványos jel volt, hogy a frakcióvezető már akkor több voksot hozott, mint listán a Fidesz. A „Demszky-csömör” szavazóit sikeresen átcsábította. Annyit Orbán is látott: teremtménye életre kelt, Tarlós megkerülhetetlen a fővárosban. Annyi szerencsétlen kísérlet után már látszott a megoldás. Miközben Tarlós a Fideszben magányos lovas, a jobboldalon nélkülözhetetlen. Nem párttag, elit értelmiségi pártfogói – Demszkyvel ellentétben – nincsenek. Az értelmiség idegenkedik tőle. Orbánnak nagyon is megfelel, ha egy „politikai árva” áll majd Budapest élén: jobb, mint ha egy szívós és önfejű Pokornira kellene gyanakodnia.

Tarlós nem akar pártkarriert csinálni. A Fidesszel egyszer működött együtt, amikor elvállalta a „szociális népszavazás” kampányfőnökségét. Sokat nem kockáztatott. 2006-ban megjósolta: „A Gábort ebben a városban nem választják meg többé soha semminek.”

Azért feltételezzük: húsz évvel Tarlós is beérné. Ő most kezd, Demszky két évvel fiatalabb, s már befejezte. Megválasztása után Tarlós az egyetlen országos fontosságú választott politikus, aki nem Orbán-függő. A közhiedelemmel ellentétben a főpolgármester játéktere szűk. Az önkormányzati törvény huszonhárom független királyságra szabdalja a várost. Ha valaki, Óbuda egykori erős embere tudja ezt.

Hétfőig Tarlós szabad, független férfiú volt, a széthulló városvezetést ő (és a Fidesz) tartotta lélegeztetőgépen. Hétfő óta Tarlósé a felelősség, miatta késnek a buszok is, ő lépdel minden kátyúban, ő áll minden dugóban.

Tarlós István nyitott könyv a választók előtt, nincsenek titkos lapjai. Szereti Óbudát, kedvenc játékosa a ’66-os vébéről a legendás Eusebio, ami jó ízlésre vall. De sokak szerint egykori örök birtoka, a III. kerület nem áll jobban, mint Budapest. Nyomokban sem emlékeztet már Óbudára, Krúdy városára, a szigeti kis sajkakompra és a túrós csuszára. A Goldberger már sehol, föntebb szürkéskék panelek, télen az amfiteátrumban kötésig ér a barna hólé.

Ez az, amit a „mi polgármesterünknek” (mert mától az) meg kell oldania, budapesti méretekben. Kockázatos vállalás. De Demszkyt is rendszeresen újraválasztották a bedőlt fővárosban. Nem az számít, amit a választó lát, hanem amit látni szeretne. Most határozott, tekintélyes, megfontolt férfiút akart. Egy „politikai kazánfűtőt”. És Tarlós máris megnyert egy csatát. A 4-es metró szalagját, húsz-egynéhány év után, ő fogja majd átvágni. Ezzel azért várjunk. Nehogy a fúrópajzs végleg elakadjon.