Beszélgetőkönyv

Van az úgy, hogy az ember bajában segítségre szorul. S ha ez a baj betegség, úgy természetes társ az orvos. Az a gyógyító ember, aki túllép a nil nocere minimálprogramján, aki nemcsak vállára, de szívére is veszi terhünk-gondunk. Aki „egészségünk és betegségeink gazdája”. Nem varázsló, hanem racionalista, a család egészségének őrzője.

Hogy miként keveredett oda Huszár Tibor szociológus feleségének betegágyához Bálint Géza reumatológus, éppenséggel elmesélhető, megismerhető a könyvből, de ennél most közérdekűbb a két, majdnem egykorú tudós diskurzusa a gyerekkorról, az első hitekről és korai szándékokról, a pályáról, amelyet befutottak, a betegségekről, szakmáról, irodalomról, olvasmányokról, politikáról. A beteg méltóságáról, a kötelező empátiáról, a beteg szeretetéről, ami a gyógyítás alapfeltétele. Sir William Osler kanadai belgyógyász mondta, kutatva az orvoslás természetét, hogy az „a valószínűségek tudománya és a bizonytalanságok művészete”. Vagyis minden eset más, noha mindenkinek csak egy élete van. Ez a tét.

Az orvos személyisége önmagában gyógyító tényező. Ezért is nagy a felelősségük az oktató intézményeknek. És ezért is káros a félbe-szerbe hagyott kis „reformok” (valójában toldozás-foldozások) sora és a nagy, átfogó, rendszerszintű egészségügyi reform elmaradása.

Benne a korban az ember már előre-hátra tekint. Bálint Géza öt generációra, úgy 240 évre. Már tudja Hippokratész minden szavát: „A mesterség hosszú, az élet rövid, az alkalom tünékeny, a gyakorlat félrevezető, ítélni nehéz.”

(Huszár Tibor: Beszélgetőkönyv Bálint Géza professzorral hitről, orvoslásról, humanizmusról. Corvina Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor