Besence: fekete-fehér, igen-nem

– Melyik község az első: Siklósnagyfalu vagy Besence?

– Nem ez a valódi kérdés. A fontos az, hogy elgondolkodtatott minket a Martonfaiak tiltakozása a tranzitállomás felépítése ellen. Ekkor jutottunk arra az elhatározásra, hogy felajánlást kellene tennünk a kormánynak, elsősorban humánus meggondolásból, hiszen itt vannak ezek a szerencsétlen menekültek, akik áldozatok.

– Mi a véleménye, mi vezetett egy ilyen méretű társadalmi elutasításig a menekültkérdésben?

– A társadalom, kormány rossz – de mára már sajnos megszokott – ellenséggyártó, félelemkeltő propagandájának a következtében ilyen elutasító és nem befogadó. Szóbeszéd szintjén, ahogy mi is, mindenki sajnálja a menekülteket. Én abban reménykedtem, hogy ha segítő kezet nyújtunk, és felajánljuk a kormánynak a lehetőséget, hogy Besence befogadja a létesítendő tábort, kapva kapnak rajta. Be akartuk bizonyítani, hogy az emberek nem olyan elutasítóak, mint ahogy eddig látszott, és vannak olyan közösségek, akik ténylegesen tenni akarnak menekültügyben. A miénk intézményesített megoldási javaslat volt. Nem utolsó sorban természetesen arra is gondoltunk, hogy mi is profitálhatunk a felajánlásunk révén, hiszen a külterületi részen – ahová a tábort szántuk – fejlesztéseket hajthattunk volna végre. Egy szó, mint száz: úgy ítéltük meg, hogy a humanitárius segítségen túl is nagyobb hozadék várható, mint amekkora a kockázat. A testület határozata értelmében természetesen csak akkor tettük volna meg a felajánlásunkat, ha a lakosság többsége támogatja. A következő napon közmeghallgatás keretében konzultációt folytattunk, és a közösség lakosai, sajnos kis többséggel ugyan, de elutasították az indítványt.

– Mik voltak az indokok?

– Amit a tv-ben hallani. „Betegségeket terjesztenek, elveszik előlünk a megélhetést, terroristák, nekünk is nehéz, miért őket támogassuk” stb. Sajnos ezeket a sztereotip mondatokat, gondolatokat hallottuk vissza, pont úgy, ahogy a kormánypropaganda azt megálmodta és szajkózza, az a legnagyobb baj, – jöttünk rá a meghallgatás során – hogy nagyon nehéz racionális érvekkel megcáfolni az agyoncsépelt, unásig ismételt közhelyeket, a demagógiát. Azzal is próbálkoztunk, hogy más aspektusból világítsunk rá a problémára: emlékeztettük lakosainkat arra, hogy a faluból is többen mentek nyugatra dolgozni. A kérdésemre, hogy mit szólnának ahhoz, ha az ő gyerekeiket, unokáikat vegzálnák úgy, ahogy ők a hozzánk menekülteket, a válasz az volt, hogy „az más”. Az agymosás teljes mértékben működik. De hát mese nincs, el kell fogadnom a többség döntését, egy demokráciában nem tehetek másként. Jómagam a Liberális párt vidékfejlesztési és kistelepülési tanácsadója, önkormányzati kabinetvezetője vagyok pártonkívüliként, és ott is azt szoktam mondani, hogy most nem napi politikai haszonszerzésként kell ezt a kérdést megítélni. A probléma nagyon súlyos, a jogszabályok és az emberiességi szempontok összeegyeztetésével kell megoldást keresni. Sajnos a kormány belenavigált minket a mostanra általa generált helyzetbe. Itt teljesen mindegy, hogy kormányzati, vagy ellenzéki szempontok alapján viszonyul valaki ehhez a kérdéshez. Sajnos végeredményben visszaköszön az, hogy a magyar társadalom nem befogadó.

– Kodolányi óta tudjuk, hogy az Ormánság különösen nem az.

– Az az igazság, hogy szomorú vagyok. Azt gondoltam, hogy a mi falunkban, Besencén viszonylag nyitottak a lakosok az idegenek iránt, szívesen látják őket, lelke van a falunknak. Nem hivatalból mondom ezt, hanem mert 13 éves gyerek voltam, amikor a szüleimmel ideköltöztünk, roma származású vagyok, Ózdfaluról jöttünk és hamar elfogadtak minket. Így azután talán nem csoda, hogy bíztam benne, hogy mi mások vagyunk, mint amit a magyar társadalomról általában gondolnak és be tudjuk bizonyítani, hogy akarunk és tudunk is szolidaritást vállalni a rászorulókkal. Nem csak elvi szinten, hanem a gyakorlatban is. A kis arányú elutasítása javaslatunknak, persze nem ad okot örömre, és jól mutatja, hogy van még min dolgozni, ám azt gondolom, hogy más településeken sokkal nagyobb arányú lett volna a nem-ek többsége.

– Sok különleges ötlete volt már, elég, ha csak a „teniszfaluról” teszek említést, aminek az a lényege, hogy minden helyi fiatalt teniszezni tanítanak, így igyekeznek őket megóvni a csellengés legrosszabb következményeitől. Nincs újabb ötlete a menekültügy helyi kezelésére?

– Azt gondolom, hogy az országban Budapest mellett, egyedüliként foglalkoztunk a témával hivatalosan, önkormányzati szinten, de be kell látnom, hogy ezt a meccset nem érdemes tovább vívni. Azt a fajta segítséget, amire gondoltuk, sajnos el kellett vetnünk, amit, mint Besence meg tudunk tenni, azt pedig továbbra is fel kell ajánlanunk.

– Mire gondol?

– A napokban voltam Aradon, Nagyváradon, Szabadkán, hogy jobban tájékozódjam, korábban Franciaországban jártam, sehol nem is hasonlít a mienkhez a menekültek megítélése. Azt tapasztaltam, mindenhol reálisan értékelik, hogy valóban, nagyon súlyos a probléma. A különbség az, hogy a megoldás irányába próbálják terelni a gondolkodást, és ez most a feladat itt, Besencén is, hogy az emberekkel megértessük, mi a különbség a kormánypropaganda és a valóság között.

– Éppen Szabadkáról azért nem mondanám, hogy jól kezelik a kérdést, hiszen az ottani polgármester úgy működik, mintha az Orbán-kormány meghosszabbított karja lenne.

– Én egyik felsorolt helyen – így Szabadkán sem – politikusokkal, hanem magánemberekkel beszélgettem, és ők azt mondták, hogy nézve a magyar tv adásait az a véleményük, hogy torz a kép menekültügyben, hiszen ezek az emberek áldozatok, és mi legkevésbé sem ennek megfelelően viszonyulunk hozzájuk.