Bérlakások nélkül a „második jobbágyság” állapotában

Egészen nyilvánvaló, hogy hazánkban történelmi okai vannak annak, hogy a lakóingatlanok több mint kilencven százaléka öröklakás. A szocializmus négy és fél évtizede alatt az egyetlen vagyontárgy maga a lakóingatlan volt az itt élők számára. (A nyaraló és a gépkocsi mellett.)

A piacgazdaság beköszöntéig nem rendelkezhettünk vállalati-üzleti tulajdonnal, értékpapírokkal, részvényekkel, így a magánvagyon a lakóingatlan birtoklásában testesült meg. Ez nem is lehetett másként egy olyan országban, amely eszmei szinten az egyenlőséget hirdette, a gyakorlatban a jövedelemkülönbségeket igyekezett szűk határokon belül tartani.

Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar ember úgy szocializálódott az elmúlt évtizedekben – és ez alól a rendszerváltást követő kettő sem kivétel –, hogy számára az egzisztenciateremtés alapját a saját tulajdonú ingatlan jelentette. Nem olyan társadalomban élt és él, amely olyan jelzéseket küldött, hogy mondjon le a saját lakásról és/vagy házról, és elégedjen meg helyette a bérlakással. Ezért bármennyire kívánatos lenne a hazai bérlakások számának emelkedése, a tulajdonosi tudat és szemlélet falait egyáltalán nem egyszerű áttörni.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a kedvezményes lakáshitelezés hazai beindítása ismét csak a saját tulajdonú lakások építése és vásárlása irányába nyomta el a teljes magyarországi lakáspiacot, akkor még világosabbá válik, hogy a bérlakások számának hazai növekedése a valóságban nem egyéb jámbor óhajnál.

De a rendszerváltás krónikájához tartozik, hogy az állami, majd önkormányzati bérlakásokat százezer számban adták el hihetetlenül kedvezményes áron az ingatlanok addigi bérlőinek. Ennek a megoldásnak is megvolt a logikája, ahogyan annak is meglett volna, hogy az önkormányzatok ne adják ki ezeket az ingatlanokat a kezükből. Ha az utóbbi forgatókönyv érvényesül, akkor elindulhatott volna idehaza az a folyamat, ami a jelenleginél sokkal egészségesebb arányokat teremtett volna a saját tulajdonú és a bérlakások kettősében. Tudjuk, nem ez történt. Éppen ellenkezőleg. A helyhatóságok 2000-től kezdődően méregdrágán és csekély számban építettek állami támogatással bérlakásokat.

A bérlakások száma jellemzően azokban az országokban magas, ahol a saját tulajdonosa által lakott ingatlanok száma a 20. században nem haladta meg a bérlakások számát. Ez hazákban is így volt, egészen 1948-ig, amikor – kis leegyszerűsítéssel – az egész országot államosították, majd az elkövetkező évtizedekben a lakóingatlanok jó részét a bérlők megvásárolták. Ezzel párhuzamosan megindultak a magánerős építkezések, az állam a tanácsi bérlakás program keretében vállalt jelentős részt a hazai lakáspiac növelésében és fejlesztésében. Az állam kezén maradt lakások a rendszerváltás után – ahogyan korábban utaltam rá –, kerültek magánkézbe. Kis túlzással a 20. század második felének magyar történelme a saját tulajdonú ingatlanok megszerzésének fél évszázada volt. Nem véletlenül alakult ki az a társadalmi vélekedés, hogy nem is számít komoly embernek, akinek nincs saját háza, lakása. (Ilyen alapon Bécs egy meglehetősen komolytalan város, nagyon fajsúlytalan lakókkal.)

Magyarországon nem csak azért nehéz lebontani a magántulajdonú lakóingatlanok monolit jellegét, mert ennek a túlsúlya nyomasztóan nagy, hanem azért sem, mert fontos feltételek hiányoznak ahhoz, hogy a bérlakás vonzó legyen. Nehéz mit kezdeni azzal a lelki alapállással, ami a bérlet után járó összeget kidobott pénznek tekinti. Legalábbis ahhoz képest, ami egy saját lakás után járó hiteltartozás volna. Ez a fajta beállítódás – ahogy fentebb jeleztem – történelmi gyökerű, és e mellett arra a tradícióra alapoz, hogy minden valamire való ember lakóingatlan-tulajdonos.

A változás feltételeinek hiányát jelzi az is, hogy a magyar társadalom még mindig nem mobil. Honfitársaink nehezen változtatnak lakóhelyet, amelynek alapvető oka, hogy a másik városban, megyében vagy országrészben lévő jó álláslehetőség önmagában nem jelent akkora vonzerőt, ami a korábbi lakhelyről való költözés mellett szólna.

Természetesen a költözésre is van példa, csak éppen nem tömeges, és éppen ez a lényeg. Ha a magyarországi belső népvándorlásnak létezik az elmúlt két évtizedről mérlege, akkor az nagyjából abban foglalható össze, hogy a fővárosban és felsőoktatási centrumokban tanuló fiatalok közül sokan nem térnek vissza szülővárosukba. Egyfelől a munkalehetőségek hiánya miatt, másfelől, mert személyükben nem „röghöz kötöttek”. Ellentétben szüleikkel, nincs birtokukban ingatlan. Ha hazánkban nyugat-európai mértéket érne el a bérlakás állomány, akkor nem kizárólag a fiatalok kiváltsága volna a kínálkozó munkahely függvényében a lakóhely megválasztása.

Az idősebb nemzedékeknek, ha lakóhelyet szeretnének váltani, szembe kell nézni az ingatlaneladás és -vétel nehézségeivel, és azzal a szinte megoldhatatlan gonddal, ami az ingatlanárak különbsége között fennáll a főváros és a vidék, a város és a község, régióközpontok és a kisvárosok, a Dunántúl és a Dunán inneni területek között. Egy Békéscsabán eladott lakás áráért nem Budapesten, de Szegeden, Győrben sem lehet hasonló színvonalú ingatlant kapni. Sokan, akik mennének, pusztán ezért maradnak otthon.

Egészen más volna a helyzet, ha bérlakást kellene bérlakásra cserélni. Ez nyomban megteremtené annak a lehetőségét, hogy a jobb megélhetést kínáló régiók irányába gravitáljanak a sorsukon változtatni igyekvők. A bérlakások hiányában, és a magáningatlanok tulajdonlása mellett a költözés szándéka legtöbbször már a tervezgetéskor zátonyra fut. Az a tény, hogy hazánkban saját tulajdonosai lakják az ingatlanok döntő hányadát, konzerválják a „második jobbágyság”, azaz a röghöz kötés intézményét. Ez a metaforikus megközelítés nem igaz az ország egészére, de feltétlenül igaz az elmaradott megyékben és régiókban élőkre. Durván az ország felére – területre és lakosságszámra egyaránt.

Ahhoz, hogy bérlakások sokasága épüljön idehaza, még sok feltételnek kell teljesülnie. Elsősorban annak, hogy olyan jövedelmi viszonyok alakuljanak ki, hogy a lakásbérléssel járó költség ne roppantsa meg a családi kasszát, hogy olyan összegért kínálják, ami valódi alternatívája lehet a lakáshitelek havi törlesztőösszegének. Nem utolsósorban egy olyan dinamikus, jól működő gazdaság szükséges hozzá, amelyben természetesnek hat, hogy a munkavállaló Zalaegerszegtől Nyíregyházáig és Gyulától Győrig keresi és találhatja meg az új és újabb álláslehetőségeket. Ami egyet jelent a ciklikus országon belüli vándorlással munkahelytől munkahelyig.

Na, ennek híre-hamva nincs.