Befogadó

Egy este a nyóckerben, ahol megjelent a karácsony szelleme

Rejtő Jenő járt itt egy percre, az kétségtelen. Csak ő találhatta ki a Józan Babák feliratot a Kálvária utca sarkán, ahol ötórai drogleszoktató van hölgyeknek. Sárgás fény, merev arcok. Aztán pár lépés után gyorsan elfelejti az ember a nyomort és bűnt érzelmes és ironikus drámába csomagoló regényvilágot. A nyócker már rég nem az a televény, amelynek sűrű közegéből a közeli Mátyás téren golyózó Rodolfo és a fiatalon meghalt Békés Pál író jött, itt már aligha dob fel bárkit is valami alul kavargó indulat, sikervágy, humor, a szegények igazsága. Ez a világ nem viccel. Következnek is hamarosan az ilyen-olyan hajléktalanbefogadó helyek, amelyeknek már hosszú és száraz nevük van, de majd mindegyikben szerepel a „szálló” szó. A Dankó utcában több is van. Néma csoportok szobroznak előttük a hidegben, fölöttük a cigaretták füstje külön felhőkbe áll össze, mintha felkiáltójelek lennének a sapkás vagy csak kendőbe csavart fejek felett. Egy magas, kopasz férfi előtt, akit egy kicsi, nagy hajú ember kísér, épp becsapják az egyik vaskaput.
– Nem engedik be? – kérdem.
Nem tud válaszolni, az ő részegsége már túl van minden kommunikációs határon. A kicsi odahurcolja, szinte a hátán, egy másik kapuhoz. Hátha.
A 11. szám alatt van a Wesley János metodista lelkészképző. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségé ez is, mint egy óvoda Gemzsén, általános iskola Jándon, művészeti képezde Dunaújvárosban és még sok helyen. Bonyolult és nagy szociális és tanító szervezetet tart fenn ez a valaha szakadárnak számító egyház, amely persze már csak szakadár, mert a Fidesz–KDNP-többség az egyház címet megvonta tőle. Lehetne egyesület, ám Iványi Gábor ezt megalázónak tartja, inkább Strasbourg-ban pereskedik. Kései igazság lesz, ha lesz, sokra nem megy vele. Háromezer hátrányos helyzetű gyereket oktatnak szerte az országban, csak az ebédköltségük napi egymillió. És hát honnan a fenéből jöhetne ez össze állami támogatás híján? Azért bent a teremben, ahol a közönségtalálkozó lesz, majd odadörmögi, hogy jó hír van, a gazdasági vezető szerint most is ki tudják fizetni a nyolcszáz fős személyzetet, tanárokat, takarítókat, mindenkit. Hogy jövőre mi lesz, csak az Isten tudja.
De most még csupán a főiskola kapujánál vagyunk. A bronztáblákat nézem, mindegyik egy-egy lelkész földi emlékét hirdeti, köztük Iványi Tiborét, Gábor apjáét, aki 1974-ben két lelkész- és két diakónus társával kivált a hatalmat kiszolgáló metodista egyházból. Évekig zaklatták, kilakoltatták őket, a fia, aki megfogadta, hogy amíg nem lesznek szabad egyház, nem vágja le a szakállát, felfüggesztett börtönt kapott.
Sose vágta le, 1981-ben sem, amikor a Testvérközösséget államilag elismerték. A rendszerváltás után sem. Ha megteszi, most újrakezdhetné a szakállnövesztést.
Mögöttem már kopognak a vendégek cipői. Egy nő azt mondja, Irma igazán szólhatott volna, hogy Várhegyi Asztrik pannonhalmi apát végül is nem jön, ő arra készült, hogy majd vitatkoznak Iványival. Valaki közbeszól: az apát lázas, a titkára telefonált.
Régi társaság, néhányukat évtizedek óta ismerem. Ugyanaz a nyomasztó érzés látni őket, mint az ilyen korosztályi összejövetelek mindegyikén. Fiatal emberek jönnek szembe a múltból, öreg arccal.
A hetvenes, kora nyolcvanas évek menekültjei ők is. Szentirmay László, akit Irmának hívnak, és aki a Magyar Rádióban dolgozott, két motort is megült akkoriban: játszott a Neoprimitív zenekarban, és vezette a Közgázon a Polvax nevű, szolidan alternatív klubot, ahová Pozsgaytól Nyers Rezsőig sok embert, főleg reformereket hívtak meg. Először ’81-ben kényszerültek felfüggeszteni a vitaesteket, akkor, amikor Iványiék épp jól jártak. Másodszor ’84-ben fenyegették meg őket felülről, fölöttébb hatásosan. A társaságban mindig elmesélik annak a fiúnak a történetét, aki a hatósági zaklatások miatt tíz évre külföldre menekült. Pár éve indultak újra. Mondhatni, jelképesen ők is rájöttek arra, hogy még mindig nem vágathatják le a szakállukat. Iványi meg befogadta őket a Dankó utcába.
Aki belép a lelkészképző udvarába, először azt hiszi, egy titkos átjárón egy másik város utcájára került, a sárga keramitút mellett házak, bejáratok sorakoznak, és gondosan ápolt növények. Este hét körül lehet, ám némelyik teremben még tanítanak, az alacsony ablakokon belátni. A köz végén megyünk fel egy hosszúkás szobába, de őszintén szólva errefelé minden szoba ilyen. Iványi meséli, hogy itt valaha húsgyárak voltak, és minden helyiséget egyformára szabtak. Ahol a közönség gyülekezik, az például húsfüstölő volt.
Miről fogunk beszélni így, hogy Várhegyi Asztrik nem jött el? Kitől kérdezzem meg, hogy hol maradt a katolikus egyház keresztényi szolidaritása akkor, amikor a kormánytöbbség Iványiéktól elvette az egyház nevet? Felajánlotta-e bármelyik elismert egyház, hogy segít enni adni azoknak a gyerekeknek, akiket a Fidesz megfosztott a támogatástól? Miért hisszük azt, hogy ha egyszer megúsztuk a politika dúlását, mindörökre biztonságban vagyunk?
De most még halleluja.
Jönnek a lányok. Valamiért mindegyiknek hosszú haja van, ez talán előírás az Éjféli kiáltás nevű, azért hímneműeket is foglalkoztató gospelegyüttesben. Kicsit próbálnak, egy rettenetesen hamis hangú fiú is, aki az előadáson majd pontosan olyan hamis lesz, ahogy azt előtte begyakorolta. Senki sem több huszonöt évesnél. Az egyik lány elvonul a galériára vezető lépcső mögé, leveszi a csizmáját, és felhúzza a tűsarkú cipőt. Rögtön felpillant, ahogy megérzi, hogy nézik.
A gospel azt jelenti, jó hír, evangélium. Mára már tulajdonképpen azonos a feketék spirituáléival, minden nóta boldog és jókedvű. Egyben olyan egyszerű szöveggel készült, hogy ha kint az utcán bármelyik menhelyre igyekvő munkanélküli tanárembert megkérnénk, írna kicsit jobbat, de csak egy kicsit, nem tudna nem beleesni a szellemi túlteljesítés hibájába. De hát ez így van, a gospel ilyen, és ha elhagyná vonzóan gyermekded színvonalát, már nem is lenne gospel egyáltalán. Egyébként néha olyan, mint egy szerelmes nóta. A Csodás Teremtő című dalban, nem viccelek, az szerepel, hogy ha hívja az ember lánya, az Isten jön, és átöleli őt. Íme, Jézus mint a végső vőlegény. The ultimate fiancé, hogy a gospel származási területénél maradjunk. Mégis jó hallani, nem tudom, miért. Talán mert dallamos. Talán mert tényleg boldog.
Aztán a beszélgetés Iványi Gáborral. Nézem ezt a bölcs, nyugodtnak tűnő embert, amint bevallja, sokszor nem alszik éjszaka, azon jár az esze, mi lesz az iskolákkal, óvodákkal, a hajléktalanszállóval, a népkonyhával, a kórházzal és a főiskolával. És egyszer csak mond valamit, amit paptól ritkán hallani, de nekem egy pap kizárólag ettől a mondattól pap. Olyan keveset tudunk Istenről, mondja egyszerűen. Negyven éve hisz, tanít és prédikál. És van mersze, ereje odatenni az egész életét egy csavargó mellé, aki kint álldogál a jeges szélben, és aki aztán igazán keveset tudhat Istenről. De talán Isten se nagyon töri magát ez ügyben.
Iványi ezt másképp gondolja, és elmond egy történetet – hiszen karácsony van, az ilyen történetek ideje –, amit aztán mindenki úgy ért, ahogy akar. Betlehemest játszottak egy kollégiumban, Iványi volt Gábriel arkangyal. A gyerekek többsége városi lakost alakított, aki nem akar éjjeli szállást adni a Szent Családnak. Az emeletes vaságyak voltak a házak, onnan hajoltak le a lakók, hogy szerepük szerint kikiáltsanak, hogy tűnés, harap a kutya, meg hogy elmennek ám maguk a jófenébe. Az előadáson a Máriát játszó kislány, kezében a Jézus-babával, szépen felmondta a szöveget, hogy adjanak szállást, jó emberek, könyörüljenek, jó emberek. És már el is fordult bánatosan, ahogy azt az eredeti sztori előírta. De akkor, egy kis csönd után az egyik gyerek váratlanul lekiabált, hogy ő ad egy szobát. És a többi is megszólalt. Integettek Máriának, Józsefnek és a kisdednek, hogy jöjjenek be. Hogy van itt hely számukra is.
Hát, fejezte be Iványi, így nem sikerült eljátszanunk a betlehemest, szégyenszemre.