Bál után

– Soma ügyes fiú – mondja egy kollégája. – Ha kell, elővarázsolja a nyulat a cilinderből. Elaggott pártokat fazoníroz. Most majd szünetet tart. Az „ügyes fiú” imázsa törne meg, ha folyamatosan szem előtt lenne.
Pedig a választmány elnöke, Makay Zsolt januárban „régi, gyümölcsöző kapcsolatnak” nevezte Somogyi, a frissen felkért kampányfőnök és az MDF partnerségét. A hajdani rendszerváltó párt a Political Capital – Somogyi és barátai – kis segítségével háromszor ugrotta meg a lécet. Képviselőket delegált az uniós parlamentbe.

2004-ben a PC pályázaton nyerte el a „Normális Magyarország” fantázianevű program kidolgozását. 2006-ban a párt „célfotóval” került a Házba, de annál zajosabb volt a siker. 2009-ben Bokros volt a csodafegyver. Ő cipelte a fórumot Brüsszelig. És Somogyi is ekkoriban hagyta el nyolc éve alapított cégét a kampányfőnökség ígéretéért. 2010-ben ismét bravúrra készült. Nyomasztó fideszes túlsúly mellett kellett volna a parlamentbe surranni az MDF-fel.

Az első fordulót követő héten Viniczai Tibor alelnök kemény hangú levélben szögezte le, hogy az MDF minden további kapcsolatot megszakít az SZDSZ töredékeivel. A választási szövetségnek vége.

Ahogy a kampánynak is...

Kár, hogy a megállapodás egyik MDF-es konstruktőrét, „végső letárgyalóját” – belső források szerint – szintén Viniczai Tibornak hívták. Talán névrokon. Az elbocsátó szép üzenet szövege kitér a felelőtlen kampány fő felelőseire is, Somogyi kampányfőnök (és a PC) nyakába varrva a dolgot.

– Soha nem láttuk erről még a papírt sem – mosolyognak tapasztalt MDF-esek. – Amikor a tárgyalásról Viniczai úr megjött, szinte hallottuk, hogy ketyegnek a fejében a számok, mint Dagobert bácsi pénztárgépe.
Ennyit tesz a kampányínség. A Szilágyi Erzsébet fasorban szerény pártocska működött, pénz nélkül. A Gizella utcában volt némi készpénz, de nem volt tagság. Egy kilépett helyi MDF-elnök, L. úr súgta meg: Retkesék háromszázmilliót talicskáztak (volna) a szövetségbe. De még ez sem ment könnyen. Legalább harminc posztliberális társulat kopogtatott az Ibolya-lak kapuján. Egytől egyig Bokros Lajos-rajongók, de mindegyiknek voltak feltételei. „Jövünk, ha Kókáék nem jönnek.” „Jövünk, ha Fodor marad.” „Retkes nem kell.” Az MDF a törvényes aláírási (és átutalási) joggal bíró Retkes-csoport mellett döntött.

Somogyi elemző ekkor már kampányfőnökként is tapasztalhatta: más dolog „laborban politikát csinálni”, stratégiát, koncepciót írni, s megint más intrikálni, vetélkedni, éjszakába nyúlóan értekezni, listát szerkeszteni, mandátumért lobbizni. Pedig a Soma óvatos volt. Előre kikötötte: két dologért nem ő felel. A cédulagyűjtésért és a kasszakulcsért. A terepmunka Makay választmányi elnök reszortja volt, a pénztárt – vagyis a majdnem semmit – Herényi örökös frakcióvezető felügyelte.

Somogyi pozitív kampányt ígért. Az egyetlen eladható termék Bokros „szolidaritási elemekkel” kombinált neoliberális válságkezelő programja volt. A „emberi jogi” vonalat az anti-Jobbik-paktum jelentette. Makay választmányi elnök – a belső emberek szerint – húsz másodperc alatt fúrta meg, magyarázat nélkül. A Jobbik ellen nem megyünk, a romakérdést hanyagoljuk. Atavisztikus népi ösztönök törhettek fel.

Kicsit meg is lepődtünk, amikor Somogyi a választási éj közepén futólag megjegyezte: ő maga mennyire közel áll az MDF eszméihez. Ellenfele az „erőszakolt rendnek”, mindenfajta etatista megoldásnak. A vállalkozói szabadság, a dinamikus üzleti mozgás híve a mai Magyarországon is, ahol mindenki állami intervencióért, kemény kézért, gyámolításért kiált. Egy Kádár János Viktorért. Az MDF „a tiszta kapitalizmus pártja”.

Ez aztán tényleg újdonság volt. A lépcsőfordulóra pillantottunk: Antall József szobra szilárdan állt. A Lezsák-szárny a Fideszben kuporog, Boross nyugdíjban olvasgat, tévét néz, az MDNP cakpakk visszatért, az öreg Csurka cikket gépel, Für Lajos gárdázgat. Legalább nyolcféle MDF-et ismertünk. Ez volt a kilencedik.

A modern változatokat Somogyi és a Political Capital gyártotta le, pénzért. Egy újságíró-kolléga meséli, mekkora volt az elképedés, amikor Somogyiék vázolták a 2006-os, menő ideológiát. A káderek nem hittek a fülüknek. Annyira „liberálisul” hangzott, hogy csak az élénk tekintetű „Ibolya asszony és Boross úr fogta fel”. Mi ez? Mi megy itt? Az ó-MDF-esekkel majd földőlt a szék.

Az első (2004-es és 2006-os) PC-s változatok „gyönyörű imázskampányok” voltak. (Somogyi kedvelt szóhasználata.) Két korrupt óriás között szaladgál az MDF-es centrumkisegér, és dacosan kimondja az igazságot. A hős Ibolya asszonyt le akarja nyelni az orbáni démon.

Somogyiék azóta művészi szintre emelték az MDF-es arculattervezést. Amikor 2009-re a párt végképp kifulladni látszott (Ibolya varázsa megtört, Orbán-veszély sem fenyegette), Bokrosnál instanciáztak. Az érdekek is egybevágtak. Bokrosnak elégtétel, ha népnyúzó világbanki guruból, a magyar anyák megszomorítójából hazájában is elismert uniós pénzügyi sztár lesz. Dávidék manővere sikeres volt. Az uniós választáson utoljára mentették meg a sorvadozó pártot.

– Mindig üzletembernek tartottam magam. Nem is vagyok politológus. Addig érdekel valami, amíg fel nem építem. A PC-ből is ezért szálltam ki nyolc napfényes év után – mondta egy magánbeszélgetésen Somogyi. – A közszereplésért sem rajongok. Ha be kellett vonulni a stúdióba, az a munkához tartozott.
Lehet, hogy hiányzik belőle a megismerés, a rendszeralkotás szenvedélye, lehet, hogy a Political Capitalból ő volt a „Capital”, a politikai játszmák mégsem hagyták hidegen. Az ibolyista vezetés (és Somogyi) a koalíció bomlásával, a kisebbségi kormányzás idején kerülhetett kulcspozícióba. Érdekes munkamegosztás jött létre. A törvények megszavazásakor a kormány a csonka, félellenzéki kókista frakció segítségére szorult. Az interpellációknál – megfigyelők szerint – főleg az MDF tévesztett meglepő gyakorisággal gombot. Kis párt is nagyra nőhet néha...

Ebben bízott a kampányfőnök is. Somogyi úgy érezte: a 2010-es kampány pályájának csúcsa lesz. Hibázott, amikor nem mérte fel az MDF szervezeteit, mert akkor villámgyorsan rájöhetett volna: nincsenek ilyenek. Ez a párt két Ikarusban elfér. Az MDF már az utcákról is gyanúsan hiányzott. Egy épp csak létező értelmiségi társaság, a lendületes LMP a cédulagyűjtésben rögtön kenterbe verte.

A gyérecske kádertartalék azonnal megsértődött, amikor kiderült, hogy a főváros vonzó választókerületein az SZDSZ „resztlijével” osztozik. A halálra rémült liberális szavazók az LMP-hez menekültek. A vezetők is formán kívül voltak. Makay választmányi elnök – mondják – végig azon munkálkodott, hogy érdekei szerint fésülje össze a „bejutók listáját”. A kampánymunka végtelenített rendkívüli választmányi ülésekben, elnökségi szeánszokban merült ki. Csapody képviselőt, a régi motorost kirostálták. Egymást érték a botrányos kilépések. Bokros Lajos indulatos levélben követelte: szíveskedjenek végre pártként működni.

– De ilyenek vagyunk. Vagyis voltunk... – rázza fejét az egyik elnökségi tag. – Mint A tizedes meg a többiek hősei. Állunk az Afrika-térkép előtt a nyékládházi fogadóban, és azt tervezgetjük, miként dobjuk át egységeinket Zanzibárból Timbuktuba. Nyolc ember elkvaterkázhat a jól fűtött székházban télvíz idején. De abból mandátum nem lesz.
De Soma ügyes fiú ma is. Élénk, energikus, tárgyilagos. Kicsit szomorkás. Ezúttal ő veszített. A kirohanásokat nyugodtan fogadja. Vállalkozó lesz, regionális szinten. És a pártok gyorsan felejtenek.

Bokros-párt persze nem lesz, a Dávid-párt is megszűnt. Az MDF-nek már csak a neve él. Talán lesz egyszer Hock-párt, Gémesi-párt, Viniczai-párt. És ha a Szilágyiból menni kell, az Antall-szobornak is találnak majd valami méltó helyet.