Az utca politológusa

– Semmi kétség, Kövér elvtársnak elgurult a gyógyszere! – állítja széles mosollyal Sütő Kálmán. Aztán a Képviselői Irodaház homlokzatán lengedező magyar zászlóra mutat, pontosabban a közvetlen mellette üresen ásító zászlótartóra, amelyben valamikor az uniós lobogó lehetett, de a házelnök erős felindulásában leszedette. – Ez beteges! – ütögeti mutatóujját a halántékához, jelezve véleményét a parlament elnökének elmebeli állapotáról. Aztán az utcai járókelők hangos tetszésnyilvánítása közepette előadja, hogy politológusként úgy látja, ha egy uniós tagország parlamentjéről eltüntetik az európai zászlót és helyére a székely lobogót tűzik ki, akkor nem lehet más a diagnózis.

A hallgatóság egyetért az előadóval, aki megélhetéséért a hajléktalanok lapját árulja. Nem csoda, ha élénk érdeklődés támad a hírlapárus végzettsége iránt. A férfi megérzi a közönség igényét, és elneveti magát:

– Annyira vagyok én politológus, mint amennyire Farkas Flórinak megvan a nyolc osztálya.

Röhögés a jutalom, de emberünk kifejti, hogy a roma politikussal ellentétben ő bármikor hajlandó megmutatni az általános iskolai értesítőjét, de még a dízelmozdonyszerelőszakmunkás-bizonyítványát is, a sofőrvizsgáról nem is beszélve. Ezt állítólag meg is mondta „Flórinak”, de ő azóta is csak berohan az épületbe, majd ki, fülén állandóan ott a telefon, hogy senkinek ne kelljen köszönni, esetleg nyilatkozni. A politikust szállító autó pedig – mint a gengszterfilmekben – járó motorral várja.

Diplomáját Sütő Kálmán az utcán szerezte, a képviselőház bejárata előtti lépcsőnél. Azon a néhány négyzetméteren, ahol – immár épp négy és fél éve – a politikusokkal rendre szakmai diskurzust folytat a világ dolgairól. Közben pedig a fedél nélküliek életét éli és árusítja lapjukat. A sietve kinyitott példányból kiderül: parlamenti döntés miatt az utcán élőket továbbra is üldözi a törvény. A közterekről továbbra is büntetésekkel kergetik el a lecsúszott embereket, szociális lakások sem épülnek, így aztán munkába – ha lenne – sincs honnan elindulni. A helyzetet Sütő Kálmán saját bőrén tapasztalja, akár doktorálhatna is „a nyomor elmélete és gyakorlata” tárgyból.

Sütő Kálmán akkor vált hajléktalanná, amikor elfogyott az egészsége. Előtte dízelmozdonyokat szerelt Mezőkomáromban, majd sofőrként kalandozott a nagyvilágban. Volt mire költeni, három picit tartott el, de a pénz nem szerette emberünket, csak ritkán maradt meg a zsebében. Ám nem ez volt a baj. A felesége nem tudott kivergődni az utolsó szülés utáni depresszióból, „teljesen becsavarodott”. Akkor lett pokol a család élete. A béke kedvéért elváltak, otthagyta a házat, már a gyerekek sem laknak az anyjukkal. Bodajkon nevelőszülőkhöz kerültek, mert a beteg asszony még inni sem adott nekik. Mire ez Sütő tudomására jutott, a férfi már hajléktalan volt, ezért nem tudta a gyerekeket magához venni. Elérzékenyül, aztán legyint. Zavarában odaköszön valamelyik elhaladó képviselőnek.

Nagy táska aljából kerül elő a gyógyszer, ami az ő depresszióját gyógyítja. Belekortyol a töménybe, aztán elteszi későbbre. Nincs kétsége, a tabletta sem hatékonyabb, ráadásul nem is olcsóbb. Amikor otthagyta a családot, egy ideig feketén dolgozott Pesten, az építőiparban. Szerette volna, de nem jelentették be. Aztán 2010 után, a Fidesz hatalomra kerülésével sorra leálltak a nagy építkezések. Sehol sem kapott munkát. Szakmájában, dízelszerelőként akadt volna feladat, de teste addigra teljesen elhasználódott. Érszűkülettel mindkét lábát megműtötték, másodszor benne hagytak egy kendőt, majdnem belehalt. Szerencsés, megúszta. Ezt rendre el is mondja az egészségpolitikusoknak. Ritkán kap értékelhető választ.

Eleinte az utcákat rótta, szociális segélyből élt, aztán már azt sem kapta. Mezőkomáromba csak éhen halni térhetett volna vissza, ezért a főváros peremén lévő hajléktalanszállón húzta meg magát. Ma már az újság eladása azért hoz annyit, hogy 57 évesen a „Hotel Proletár” állandó lakója lehet, a cuccait is ott meri hagyni a szobájában. Néha főz is a szállóban, legutóbb lecsót, előtte makarónit. Mázlistának érzi magát, mert két éve szerencsésen kifogott egy bőrcipőt háromezerért, ami még ma is kifogástalan állapotban van, nem kell újra cipőre költeni.

– Hiába, az élethez szerencse is kell – mondja keserű mosollyal.
A gyanútlan kívülálló azt képzelheti, hogy Sütő Kálmán azért árusítja a képviselőház előtt a Fedél Nélkült, mert a politikusok nagyvonalúan fizetnek, sőt még borravalót is adnak. De a hírlapárus gyorsan kiábrándít, a honatyáktól akár éhen is halhatna; ők meg a miniszterek nem vesznek újságot, legfeljebb egy-két szociálisan érzékeny ember akad köztük. És tényleg. Beszélgetésünk ideje alatt az ismert arcok valóban szótlanul húznak el mellettünk. Az irodaház kispénzű alkalmazottai, titkárnők, kézbesítők, sofőrök viszont szolidárisak vele. Ám az igazi bevétel a Duna partján sétálgató civil járókelőktől származik. Állandó vevőnek számít Parti Nagy Lajos író, de komoly, „távoli” támogatást érez „Megyesi Gusztitól” is, aki – állítja – néhány írásával többet segített rajtuk, mint Kukorelly Endre hajléktalanokat támogató alapítványa.

Sütő szerint immár hatodik éve tart a „hajléktalanüldözés”, amit – történetünk hőse szerint – maga a belügyminiszter, Pintér Sándor kezdett 2011 tájékán. Az aluljárókban rendezett dühös hajszával Tarlós csak beszállt a megalázó akcióba. Azóta stadionok tucatszám épültek Magyarországon, szociális lakások viszont egyáltalán nem. Immár zakatol a felcsúti kisvasút is, hogy a „kedves vezető” felidézhesse elmaradt gyerekkorát. Nem beszélve Matolcsy jól tartott, széles rokonságáról és persze a rejtélyes százmilliókból megvásárolt képviselői lakásokról, földekről – lendül bele az „elmúlthatév” elemzésébe Sütő. Leginkább Kövér stílusa akasztja ki újfent, de nem csak az ellenzéki politikusokat sértő elnöki szöveg irritálja, a parlamenti őrség felállítása is dühíti. Mielőtt ugyanis a hajléktalanságot büntető törvényt áprilisban újra elfogadták volna, tiltakozásul több sorstársa be akart menni a Parlamentbe, hogy reménytelen helyzetéről szemtől szemben beszámoljon a kormánypárti politikusoknak. Az egyenruhások azonban útjukat állták, nem engedték be őket az ország házába, pedig a főkapunál le volt adva a nevük. Kövér ugyanis rájuk küldte a parlamenti őrséget. Vagyis, Sütő konklúziója szerint, a hajléktalannak nemcsak otthona, de joga sincs manapság.

– Ezek után nem csoda, ha az újságírókat is kitiltják – somolyog az elemző, noha nincs jókedve.

Pedig a sajtóra nagy szükség lenne. Emberünk szerint a képviselők az újságokból legalább megismerhetnék azokat a törvénytervezeteket, amelyeket beterjesztéskor még elolvasni is elfelejtenek; tehát fogalmuk sincs, mit nyújtanak be.

– Persze régen is volt ilyen, de nem ennyi! Uram, én szigorúan középen állok, mindenkihez van egy-két rossz szavam! – mondja kicsit színpadiasan, majd elmagyarázza, hogy egykor SZDSZ- szimpatizáns volt, akár a Fidesz-tagok többsége. Ma is liberálisnak tartja magát, de szerinte „ezzel a Fodorral” semmire sem mennek. Végül legyint.

– Ma már mindenekelőtt a demokráciának drukkolok, de egyelőre vesztésre állunk.