Az utca embere

Az ember egy idő után elszokik a híradók, sőt még az ellenzékinek tartott és korábban kedvelt beszélgetős műsorok nézésétől is. Bár a végeredmény azonos, más indokokra leltem. Az M1 adását ugye alapállásból nem nézi az ember, mert itt nincs kényes kérdés, itt megy a sikersztorik sorozata (hol bővült húsz fővel a foglalkoztatottak száma). A kereskedelmi csatornák átmentek „Kékfénybe”, az ATV este és reggel, ugyanabban a témában, azt a kevés, megszólalni tudó vagy kormányoldalról vállaló, cinikus embert hallgatja. Tehát jobb híján járja az utcákat, és próbál onnan tájékozódni. Mindjárt az Örs vezér térnél belebotlik az aláírásgyűjtőkbe. Kicsit jóindulatú lévén, állítom, jó arcú, középkorú, sőt erősen nyugdíjra hajtó emberek állnak a pult egyik oldalán, de az aláírók sem állnak tömött sorokba. Már a kis pult feletti felirat is magyarázatra szorulna: „Megvédjük az országot.” Kitől? – teszem fel a kérdést. Ha a cinikus énem kerekedik felül, azt is mondhatnám, a Fidesz potentátjaitól? Á, dehogy, ettől a menekültáradattól, amely csak úgy végigmasírozott az országon. (Most éppen másokén masírozik.) Aztán felmerül bennem egy másik gondolat, amelyet jó lenne elhessegetni. Hány kínai jött hozzánk az elmúlt években a kommunista országból? Lassan Budapesten, ha egy helyre összpontosítanák őket, saját kerületük lehetne. Félünk tőlük? Én momentán nem, sőt imádom a kínai konyhát (amely ízeiben nem azonos ugyan a – szerencsés lévén – kint megízleltektől, de igen jó színvonalú). Aztán itt vannak az árusok. Az ember lassan tudatosan keresi a fehérnemű, a használati cikkek, sőt a hobbi-horgászszerelések termékeit is. Vajon országvédő miniszterelnökünk miért nem tiltakozott bejövetelükkor, hiszen a tibeti események kapcsán nagy hangon szónokolt?

Jó lenne megfejteni, mi a miniszterelnök uniós elképzelése. Nem lehet, hogy úgy érzi, ő, aki példát mutatott a kerítéssel lezárt, korábban nyitott Európa szellemiségének megszüntetésében, esetleg az unió első emberének helyét célozná meg? Gondolom, ő ennél szerényebb, csak a mi javunkat akarja. Ahogy a mostani mutyikat elnézem, elég eredményesen.

Továbbmenve egy tábla előtt gyökerez le a lábam. „Békebeli terméket” árulnak. Na, most végleg zavarba estem. Melyik korszak a történelmünk békeideje? A harmincas évek, a puha diktatúra, avagy más nevén „gulyáskommunizmus”? Közben hazaérve rájövök, senki nem fog a kérdéseimre választ adni. Majd a történelem, az unokáimnak, talán. Sebaj, nekik még van esélyük.

Végvári József, e-mail