Az úri középosztály vétke

– Nekem a hagyományos polgári lakás azt is jelenti, hogy tele van tárgyakkal, emlékekkel, szinte minden négyzetméterre jut valami múlt. Ami ma az ön házát díszíti, mennyire számít családi hozadéknak?

– Kevéssé. 1951-ben kitelepítettek minket, és huszonnégy óránk maradt arra, hogy az állami fosztogatás elől megmentsünk valamit a rózsadombi villa berendezéséből, mielőtt elvisznek a zsidó deportáláskor már jól bevált józsefvárosi pályaudvarra. Ezt a biedermeier garnitúrát meg egy Mária Terézia-kori komódot elvittem az akkori szerelmemhez, így maradt meg. A falon is vannak emlékek, a Görgey Artúr sarokban a legértékesebb egy 1849-ben róla készült dagerrotípia, és persze festmények is függnek itt. Ami még volt, az elvitték egy betörésnél. A tábornok pecsétgyűrűjét viszont szinte mindig hordom.

– Ennyi pusztulás után nem szánja néha egykori osztályát? Amikor az ember elolvassa ezt az úri középosztály világát gyökeréig széttrancsírozó regényt, kicsit bánja, hogy ennek a rétegnek az erényeit is megsemmisítették a bűnei.

– Tény: 1945 után ez a réteg mindig üldözött volt, ellenségnek minősítették, kitelepítették, munkaszolgálatra vitték, mint engem is, elvették a vagyonát, és a történetét csakis fekete színekkel festették le a történészek, politikusok és az iskolai tanárok. Miközben hatalmas múltja volt, varázslatos eleganciája, úgy értem, lelki eleganciája, nem csak öltözködésbeli. Annak a bunkósított reneszánsznak, amivel most Orbánék próbálkoznak, még felszínesen sincs semmi köze az úri középosztály világához. Azt kell mondanom, még a Rákosi-rezsim idején sem süllyedt az ország ilyen mélyre a modornak és az egymással való kommunikációnak egy ennyire alpári, pocsék, alantas alvilágába. Ha tetszik, ez a különbség a Horthy-rezsim úri osztálya és a mostani rettenetes, urat játszó elit között.

– Az Utolsó jelentés Atlantiszról című ötkötetes regényében valóban megírta osztálya erényeit is, pontosabban megkísérelte, hogy egyensúlyt tartson az erények és a bűnök között. De A kivégzés éjszakája más, reménytelen és könyörtelen leszámolás.

– Van egy adósságom ugyanis. A felszabadulás idején már tizenöt éves voltam, vannak tehát emlékeim a harmincas évekből, amelyeket éppen egy, az úri világból származó és annak a pusztulását túlélő embernek kell megírnia. Megírni azt például, hogy az elegancia mögött ott lapult a szalon-antiszemitizmus, és bár nem állítom, hogy ebből lett Auschwitz, de bizony hozzájárult. A kiegyezés után egészen a Tanácsköztársaságig a magyar zsidóságnak aranyélete volt, és nem véletlen, hogy Európában szinte egyedülálló módon vett részt egy öntudatos asszimilációban. A zsidó identitás mellett létezett egy igazi, őszinte magyarságtudat, és a kettő össze is nőtt. Persze nekünk is megvolt a magunk Dreyfus-pere, a tiszaeszlári vérvád, de gondolja el, a megvádolt zsidók védelmét akkor még az úri osztály egy kiemelkedő képviselője, Eötvös Károly báró látta el, győzelmesen. Vagyis általában szólva kiemelkedően jó kor volt ez, amiért a zsidóság éppúgy hálás lehet az országnak, mint ahogy az ország is hálás lehet a modernizációban játszott óriási zsidó szerepért. A törés az első világháború utáni forradalmak és Trianon idején történt.

– Az aranykor mégis sok ellenszenvet és rivalizálást fedett el, aztán viszont, a húszas évek elején szinte kirobban a zsidógyűlölet, és éppen abban a keresztény középosztályban, amely korábban ünnepelte azt, hogy a zsidóság a már kisebbségben levő „magyar elemet” szaporítja. Ez nem lehetett véletlen.

– Döbbenetes dolog történt, a zsidóság szempontjából legbefogadóbb ország hirtelen a szisztematikus zsidóüldözés legundorítóbb világa lett. Persze, igaza van, ez nem volt véletlen, ismét felbukkant ugyanis a magyar történelem állandó kísértete, a bűnbakkeresés. Ha csak a családomra gondolok, Görgey Artúr sem volt más, mint bűnbak, akit először Kossuth vádolt árulással, és ez aztán elterjedt az országban. Görgey azt írta az emlékirataiban, hogy a vád ellen azért nem tiltakozott soha, mert belátta, hogy egy ilyen vereség után a nemzetnek szüksége volt valakire, akire rátolhatta a bűnt a saját gyengeségéért. A keresztény nemzeti kurzus ugyanígy kezdte vádolni a zsidóságot a Tanácsköztársaságért és Trianonért is.

– Hát, ha igaz az, hogy a másokkal szembeni ellenszenvünkben sokszor voltaképpen magunkat utáljuk, akkor az úri osztály bűnbakképzése Freud díványára méltó eset lehetett. De mit mondott volna róla az idős mester?

– Én azt tudom, amit az én mesterem, Kosáry Domokos mondott, aki szerint a legnagyobb nemzeti átkunk a történelmi romantika, a dolgok romantizálása, ami megakadályozza azt, hogy az igazság és a tények szerint nézzünk a múltba, és a szerint legyünk bűnösök vagy áldozatok. De az örökösen elmaradó szembenézés ezt lehetetlenné teszi.

– A regényében egy fiktív vallomástevő meséli el önnek, az írónak az életét, aki persze valamennyire maga Görgey Gábor. Az úri osztálynak ez a kétségbeesett, a környezete bűneivel viaskodó képviselője sokszor emlegeti a szalon-antiszemitizmust. Ön ennek tanúja volt a családban?

– Direkt zsidózásnak nem. Az, hogy Kun Béla zsidó volt és hogy Rákosi Mátyás, aki egy sötét gazember, szintén az, persze szóba került. De az a fajta durvaság és zsidózás, ami például Csurka működésében vagy az egész antiszemita szennyáradat stilisztikájában megjelent, a mi osztályunkban, kivéve természetesen a Prónay- vagy a Prohászka-féle figurákat, nem létezett. A szalon-antiszemitizmus ugyanis inkább egy finom távolságtartás volt, a másik oldalon azzal az undorral, amit viszont a dzsentri katonatisztek Hitler-imádatával és a nácizmussal szemben éreztek. A zsidót nem utálták, de apám például, aki nyugalmazott lovassági tábornok volt és egy zsidó ügyvéddel barátkozott, barátja származását sosem említette, mintha az valami illetlenség lenne. A kitelepítés idején nagyon jóba lettem egy Dirsai nevű idős zsidó báróval, aki szintén nem használta azt a szót, hogy zsidó, helyette mindig azt mondta, hogy „zsé”.

– Saját magát is „zsének” nevezte?

– Igen. Magát és más zsidókat is csak „zsének” hívta. Idomult az urakhoz.

– Ön felelősnek tartja ezt a szalon-antiszemitizmust Auschwitzért. A regény vége, amit persze nem árulunk el, nem egy tömeggyilkost büntet, hanem egy tiszta lelkű urat, aki csak beleszületett ebbe az osztályba. Miért?

– Mert azért a numerus clausust ez az osztály hozta létre, hiszen hol voltak akkor még a nyilasok és Szálasi? Mégis benne volt a bűnben a ragyogó tehetségű, országmentő Bethlen gróf is meg Teleki Pál is, aki amúgy erkölcsi szégyenében lőtte magát főbe. Szóval volt itt egy nagyon furcsa, ellentmondásos, soha nem tisztázott világszemlélet, amely eltűrte, sőt generálta a zsidótörvényeket, és az úri ellenszenvből antiszemita politikát csinált. Mindez szerintem visszavezethető a Pató Pálok Széchenyi által is utált világára, arra a félelemre, amit ez az úri rend a változással és a változásokat hozó idegenekkel szemben érzett mindig is. Ezért nem állt ellen az antiszemitizmus eszkalációjának sem, nem gyűlöletből, hanem félelemből és maradiságból, de a végeredményt tekintve ez talán mindegy is.

(Folytatjuk)