Az újgazdagok úgy viselkedtek, mintha az inasuk volnék

A rendszerváltást követően a magyar ipart gyakorlatilag teljesen szétzilálta a szakszerűtlen, politikai-ideológiai és a messzemenően nem gazdasági-műszaki elvek szerint véghezvitt privatizáció. Sorra mentek tönkre gyárak és velük az ipari kutatóintézetek is, hiszen a csődök miatt kicsúszott a megrendelői hátterük. A Műanyagipari Kutató sem volt kivétel. Addig szakmai eredményeiből jól megélt, de most egyszerre vákuumba került. Az egyik részlege mégis szerencsésnek bizonyult: megvásárolta egy beruházó.

Az új cég gazdasági alapjait az ott kifejlesztett újszerű műanyagok és a belőlük előállítható termékek jelentették. Például az a tűz- és korrózióálló, acélszilárdságú, fél milliméternél is vékonyabb műanyag lemez, amellyel az Ikarus autóbuszok falemez padozatát borították. Nagy piaci lehetőség volt ez, hiszen az Ikarus – a világ második legnagyobb buszgyáraként – évi több ezer járművet gyártott és exportált! De ezt az üzemet is sikerült tönkretenni. Mindeközben a fiatal műanyagipari fejlesztőcég újabb és újabb tulajdonosok kezébe került. Végül 1997-ben néhány magánszemély, köztük a mostani vezető, Kecskeméthy Géza lett a tulajdonos.

Pár hónapja meghívott, nézzem meg az üzemüket. Elképedtem. Egy kertes utcában, egyemeletes családi ház földszintjén, pincéjében és udvarán, összezsúfolva, hihetetlenül nehéz körülmények között kavarták, gyártották a vegyi anyagokat és a belőlük készülő termékeket, amelyekből közel húsz országba exportálnak. Mit mondjak, az igazgató úr szobája sem pazar, inkább szegényes és zsúfolt, csupán néhány remek festmény teszi elviselhetővé. Ne ijedjen meg – biztatott, látva megdöbbenésemet –, már épül az új gyárunk!

A napokban újra meghívott: nézzem meg az „újszülöttet” Pest határában. Ismét bámulhattam, de más okból. Alig egy évvel az első kapavágás után egy modern, szépen megtervezett, háromszintes üzem áll nyitásra készen. Itt a legkorszerűbb szakmai és szociális körülmények között gyárthatják különleges termékeiket. A cég jelmondata ugyanis így hangzik: „Soha sem másolunk, csak újat alkotunk.”

Nézegetek egy fényképet valamelyik szomszédos ház ablaktalan tűzfaláról. A tetőn két kémény ágaskodik, és a falon, a kémények vonalában nagy és hosszú nedvességfoltok húzódnak a földig. Igen, mondja Kecskeméthy, ez vezetett minket 1994-ben arra az ötletre, hogy foglalkozzunk tűz- és korrózióálló üvegszálas műanyag kéménybélés-csövekkel. Mert ezek a csúf foltok halálos veszélynek a jelei. Egész Európában elterjedt a kellemes és tiszta gázfűtés, de azt már nemigen tudjuk, hogy egyetlen köbméter gáz elégetésekor egyliternyi savas víz keletkezik. Ennek a víznek egy része, ha elég meleg a kiáramló füstgáz, gőzként távozik a levegőbe, a többi viszont lecsapódik a kémény belső falán. Minél modernebb egy fűtőberendezés, annál kisebb a kiáramló füstgáz hőmérséklete, és annál több a kéményben kicsapódó savas víz mennyisége, ami néhány év alatt szétmarja a vakolatot, átlyukaszthatja az alumínium, sőt néha még a rozsdamentes béléscsöveket is. Aztán egyszer csak a fal repedésein keresztül beáramlik a lakásba a szén-monoxid, a lakók halálát okozva. Franciaországban évente átlagosan háromszáz, Belgiumban nyolcvan, Magyarországon húsz ember veszti életét ilyen mérgezésben.

Öt év fejlesztési munkájával született meg a magyar cégnél a kéménybéléscső. Ez egy olyan lágy, lapos, üvegszállal erősített műanyag tömlő, amelyet behúznak a javítandó kéménybe, és gőzzel felfújják. Így felveszi a kémény alakját, és a hő hatására egy-két óra alatt megkeményedik. Acélszilárdságú, korrózió- és hőálló lesz, éghetetlen, az élettartama pedig – garanciával – 25 év. Akár 80 méter magas kémény is bélelhető ezzel a módszerrel, már egyetlen nap alatt. Exportját még 2000-ben elkezdték. Minden országban – és ezek száma ma már húsz körül jár – engedélyeztetni kellett az új eljárást.

Nem véletlen, hogy például a francia sajtó sűrűn ad dicséretekkel teli tudósításokat az egyedülálló magyar szabadalomról, amely eddig hat nemzetközi díjat nyert, köztük az Innovációs Trófeát Párizsban, vagy a Géniusz Európa-nagydíjat. Egy francia újságcikk szerint a kéménybéléscső a magyar katonai és űrhajózási kutatásból származik (?).

Nem vezetett kikövezett út a sikerekig. Kecskeméthy Gézának napi tíz-tizenkét órai munkája van benne, persze az ünnepek és a vasárnapok nélkül. A sikerhez szükséges állóképességet talán segítette, hogy ifjúkorában tizenöt évig síoktató is volt. „Akkor hagytam abba az oktatást – meséli –, amikor egyre nagyobb számban jöttek az újgazdagok, akik úgy viselkedtek velem, mintha az inasuk volnék. És egyetlen verssort sem tudtak volna idézni.”

Eredetileg egyébként magyar–francia szakos tanár akart lenni, és a mai napig is támaszának tartja a nyolc éven át tanult latin nyelv logikáját.
Nem nyafog, nem kesereg, nem kiált válságot. Egyszerűen csak dolgozik, és így lesz sikeres. A vállalat saját erejéből, nyereségeit visszaforgatva, hitel nélkül építi fel új gyárát.

A viszonylag kis cég eddig ezerháromszáz kilométer (vagyis egymillió-háromszázezer méter!) béléscsövet húzott be Európa kéményeibe. De építettek ipari méretű, tizenkét tonna súlyú, ötven méter magas, másfél méteres átmérőjű önhordó műanyag kéményt is az egyik hulladékégetőben.

„Utálok panaszkodni – mondja beszélgetőtársam –, bár nekünk is vannak keserves ügyeink. Feljelentést tettünk bitorlási ügyben, és már közel hat éve folyik a büntető- és polgári peres eljárás. Ha így megy tovább, még tíz évig eltart. Kibírjuk. A fejlesztőmunkához ugyanis kitartás kell.”