Az SZDSZ leugrott a reszkető lábú posztkommunista szamár hátáról...

Fodorral annak idején egyrészt az volt a bajom, hogy vitathatatlanul nagy kommunikációs hatékonyságán túl másfajta politikusi teljesítményt nemigen tudott fölmutatni. Szavakban képviselt eszményei mögé sose sikerült többséget szerveznie pártjában. Rendre elindult, majd rendre veszített Orbánnal szemben a listavezetésért, a frakcióvezetésért, illetve Orbán emberével (Szájerrel) szemben a választmányi elnökségért folyó versenyben. (Az SZDSZ-ben is így ment: háromszor szállt ringbe az elnökségért – háromszor vesztett. Kétszer kiütéssel, harmadjára már szoros pontozással: az utóbbi miniszterséget hozott neki. Mondhatni, vereségről vereségre emelkedett pártjában, amelynek ázsiója az övénél is gyorsabban süllyedt.) A nem épp hízelgő „politikai bájgúnárt” másrészt azzal érdemelte ki Fodor, hogy gyakran giccsesnek, hamisnak, képmutatónak, népszerűséghajhásznak, sőt álságosnak éreztem az ő (amúgy roppant népszerű) gesztusait. Az elvi liberalizmustól csöpögő, eminensi buzgósággal fölmondott nyilatkozatait. Hogy miután elhagyta pártját, farizeus módra lemondott mandátumáról – a ciklus vége előtt –, miközben (mint hamar kiderült) egy másik párt országos listáján már exkluzív helyet biztosítottak neki. Végül nagyon nem tetszett, hogy Fodor (akit Kövér akkor Júdásként aposztrofált, Magyar Bálint ellenben „a politikai kultúra hercegének” nevezett) láthatóan egy gondosan kitervelt, többlépcsős, mediatizált forgatókönyv szerint váltott pártot. (Bejelentés, pár nap múlva kilépés, aztán átlépés, majd a „fodoristák” kilépése stb.: hogy a médiát hetekig uralhassa az ügy.) Hogy minél több politikai tőkét szivattyúzhasson át volt pártjából a (vele formálisan szövetséges) jelenlegibe, azaz minél több kárt okozzon régi, és minél több hasznot hajtson új barátainak.

Az SZDSZ elnökeként tett mostani megnyilvánulásai de`já vu érzést keltenek bennem: most is giccsesnek, képmutatónak és hamisnak érzem őket. Illusztrációként, forrásmegjelölés és kommentár nélkül, mintegy ömlesztve idézek Fodor legutóbbi nyilatkozataiból:

„Jöjjenek a polgári liberálisok! Jöjjenek a szociálliberálisok... Jöjjenek a zöld liberálisok... Nyissuk ki a pártot a fiatalok előtt... Hozzák a fiatalos lendületet, romlatlan demokratizmusukat, mert ők a megújulás záloga. És jöjjenek mindazok, akik a személyeskedő hitvitákat megelégelve az ország megújulásáért akarnak és tudnak tenni...

Joguk van tudni a választóknak, merre akarja tolni az ország szekerét a kisebbségi kormány... Mi a magyarok érdekeit képviseljük, amikor hangsúlyozzuk: mérhetetlen felelőtlenség program nélkül kormányozni... Magyarország ideje drága: nem tékozolhatja tovább a kormány, elő kell állnia egy programmal... hogy beinduljon a gazdaság, előremozduljon az ország... Változásra van szükség: cselekvő, hiteles kormányra!

Akárcsak én, párttársaim is pontosan tudják, milyen jelentős szerepben van most az SZDSZ, és milyen nehéz helyzetben az ország. Mi komolyan vesszük a problémákat... Pártom az előrehozott választásoktól sem retten meg... Az SZDSZ augusztus végéig ad haladékot, hogy a kormány bemutassa cselekvési programját... A kisebbségi kormányzás a lehető legrosszabb megoldás, tisztességesebb lenne egy előrehozott választás... Ha a választók nem látják a cselekvési programot... akkor szakértői kormányra lehet szükség. Ha ez sem sikerül, lehet szó az előre hozott választásokról... Én hátat fordítok az egymást csak azért is legyalázó politikai gyakorlatnak... Olyan SZDSZ-re van szükség, amely nem gondolkodik örök ellenségekben és örök szövetségesekben. Az ország érdekében késznek kell lennünk a megegyezésre bármely demokratikus politikai erővel... Fontos a pártszempont, de lényegesebb Magyarország érdeke, hogy döntésképes, cselekvő kormánya legyen.”

Fodor ebben a szellemben találkozott – óriási médiaérdeklődés mellett – Orbán Viktorral (és Semjén Zsolttal). Úgy próbált mozogni a magyar politikai erőtérben, mintha most érkezett volna a Holdról, vagy mintha geometriaórán kéne meghatároznia az A párt és a
B párt közti mértani közepet. Mészáros Tamás szavaival: „[Az SZDSZ] Nem tehet úgy, mintha nem vett volna részt a Horn-, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányban. Nem rázhatja le magáról hosszú évek kormányzati felelősségét, és nem játszhatja el, hogy [mától] nem ér a neve, s ezentúl pedig tiszta lappal indul új utakra. A politikában ilyen »tiszta lap« nincs; az ilyesmit [...] pálfordulásnak hívják.” (Vacak csapda. Népszava, 2008. június 14.)

Fodor 1993-ban nem bírt egy pártfedél alatt maradni azzal az Orbánnal, aki akkor csak a baloldalról a centrumba akarta áttenni az általa még szilárdan képviselt liberális pozíciót. Demszky tiszavirág-életű pártelnökként 2000-ben megpróbált közeledni a már centralizáló, a parlamentet korlátozó, de még konzervatív miniszterelnök pártjához: a siker legkisebb esélye nélkül. Ezek után 2008-ban ugyan miféle „megegyezésre” készülhet Fodor azzal a hatalom- és bosszúszomjas populista-fundamentalista vezérrel, akivé Orbán időközben lett? Aki a legkevésbé sem titkolja, hogy az előrehozott választásokon elérni vágyott kétharmados többséget a magyar parlamentarizmus fölszámolására használja majd. S egyáltalán: ha Fodor „demokratikus politikai erőkről” beszél, akkor mi dolga lehet őneki a mai Fidesz (és a KDNP) vezérével? Hiszen a Fidesz – se vezetésében, se szervezetében, se céljaiban, se eszközeiben, se módszereiben, se stílusában – nem demokratikus párt: ez napnál világosabb. Ismét Mészáros szavaival: a szabad demokraták „[...] nem veszik észre (?), hogy ezekkel az összevissza beszédekkel, amelyeket a liberális sokszínűség zászlaja alatt felelőtlenül eleregetnek, miként erodálják a kormányoldal vagy – ha úgy tetszik – a balliberális tábor támogatottságát. Mennyire taszítják a bizonytalanokat, keserítik az eddig rájuk szavazókat – és milyen hathatós muníciót szállítanak annak a jobboldalnak, amelynek kétharmados többségétől annyira tartanak.” (Válás után. 168 Óra, 2008. április 30.)

Valóban nem veszik észre? Tudtommal egy nem publikált belső közvélemény-kutatás eredménye szerint (maradék) híveik nyolcvan százaléka nem tudná megbocsátani nekik, ha (végleg) megbuktatnák a kormányt, és Orbánt segítenék hatalomra. Mennyi is az 1-2 százalék húsz százaléka, ami maradna nekik: 0,2 vagy 0,4 százalék? Vagy jobbról várnak új szavazókat? Az MDF-től? A Fidesztől? A KDNP-től? A MIÉP-től? A Jobbiktól? Esetleg a középen lévő mocsárból akarnak lecsapolni egy kicsit? (Fodor színfalhasogató populizmusa leginkább erre enged következtetni.) S ha valami csoda folytán (ami a politikában nincs) mégis bejutnának a parlamentbe – s az előrehozott választások svungja mégse adna kétharmadot a Fidesznek –, akkor ugyan miféle szerep jutna egy szilárd többségű Orbán-kormány mellett egy ellenzéki liberális törpepártnak? Kit érdekelne, milyen adócsökkentést, milyen büdzsét akarnak? Vagy nekik tényleg mindegy, ki uralja az országot, csak „döntésképes, cselekvő kormánya” legyen? Orbánnak az lesz, arra mérget vehetnek.

Nézzük meg egy pillanatra a „szakértői kormány” ötletét. Fodor azt mondta, ha augusztus végéig nincs cselekvési program, akkor ez következik. Mégis, hogyan? Az SZDSZ megállapodik a Fidesszel és az MDF-fel – netán a Gyurcsányt ejtő MSZP-vel – az új kormányfő személyéről (Bokros? Békesi? Simor? Járai? Bod? Ki a csuda?), és közös konstruktív bizalmatlansági indítvány révén (mert más mód nincs!) beiktatják az illetőt? Majd lelkesen megszavazzák neki a drasztikus kiadáscsökkentő és a radikális reformprogramot? Ugyan már!

A szabad demokraták – élükön az új elnökkel – úgy viselkednek, mint egy elitárius szellemi műhely, egy doktriner értelmiségi élcsapat, amely eljegyződött a reformokkal, és megengedheti magának, hogy semmibe veszi a kormányzás politikai realitásait. Holott csak szimpla megélhetési politikusok ők, akik még küzdenek, akik még nem vonultak vissza, reménytelennek ítélve az SZDSZ ügyét, mint a „nagyok”: Kuncze, Pető és Magyar. Miután a miniszterelnök augusztus 27-én bemutatta a Fodor által követelt cselekvési programot, kínos zavarba jöttek. Időt kértek, majd többnapos tanácskozás után elutasították azt a konkrét és realista tervezetet, amely az általuk vesszőparipaként meglovagolt adóügyben pontról pontra megfelelt a kívánságaiknak. Tették ezt annak ellenére, hogy legszívesebben visszasunnyognának a kormányba, ám – totális arcvesztés nélkül – ezt nem tehetik meg. Ehhez új kormány kellene. Papíron megtehetnék, hogy megbuktatják a mostanit, de ezt sem tehetik. Mert valójában nem „jelentős szerepbe”, hanem politikai vákuumba kerültek. Kiléptek a koalícióból, ám oda köti őket a múltjuk, az értékrendjük, az identitásuk (ha van még) és a szavazótáboruk (lásd előző zárójel). Nincs útjuk jobbfelé. Ismét Mészáros Tamást idézem: „[...] szembe kell nézniük azzal a realitással, hogy amikor felmondták a koalíciót, kiléptek a hidegre. És jobboldali melegedőt nem fognak találni.”

Nincs mozgásterük: politikájukkal a senki földjén állnak.

Nézzük röviden, hogyan jutottak ide. Az alábbiakban gyakorlatilag csak idézek, elsőként Körösényi András politikatudományi alapművéból, A magyar politikai rendszer címűből (Osiris, 1998): „Az SZDSZ az ún. demokratikus ellenzékből kinövő politikai szervezet. [...] A pártot alapító értelmiségi elit a marxizmussal szakító baloldali értelmiségiekből, filozófusokból, szociológusokból, közgazdászokból áll. [...] Politikai gondolkodása középpontjába a liberális emberjogi felfogás [...] került [...]. Az SZDSZ liberalizmusa radikálisan individualista; példaképe nem a 19. századi európai kontinentális (nemzeti) liberalizmus társadalmi és politikai közössége, hanem a kortárs amerikai emberjogi multikulturális társadalom.” (Kiemelések az eredetiben: 78–79. o.)

Másodszor Tőkés Rudolf professzortól citálok egy mondatot: „Társadalmi támogatottság szempontjából a párt katasztrofális deficittel indult.” (Rekviem egy polgári pártért. Hírszerző, 2008. június 12.)

Harmadszor (pardon!) magamtól, egy tizenhat évvel korábbi cikkemből: „Úgy tűnt, az elitpárt pozícióját akarják elfoglalni, amely szigorú elvszerűséggel őrködik a liberális értékek felett [...], minden ezeket fenyegető veszélyre, annak legkisebb jelére azonnal és hevesen reagál. A demokrácia szeizmográfjaként nélkülözhetetlen szerepet tölt be a politikai életben, de természetesen nem pályázik centrumpárti [értsd: néppárti] szerepre; célja nem a kormányra, hanem a parlamentbe kerülés [...]. Az SZDSZ a – szellemi hatását tekintve roppant jelentőségű, politikai súlyát illetően azonban szerény – Jászi-féle polgári radikalizmus örökösének tűnt. [...]

A váratlan fordulat 1989 nyarán-őszén következett be [...]. A párt hatalmas – és valljuk be: tudatosságában, kivitelezésében és eredményességében imponáló – vállalkozásba fogott. [...] Néhány hónap alatt kis ideológiai elitpártból a kormányhatalomra nagy eséllyel pályázó tömegpárttá transzformálta magát. [...] A nagy politikai tranzakció [...] a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások fölrúgásával, majd az azt követő [népszavazási] aláírásgyűjtő akcióval indult. [...] A kampány egyik döntő fegyvere az erőteljes antikommunista retorika volt. [...] Az SZDSZ magát mint megalkuvásmentes, igazi ellenzéki pártot mutatta föl (az MDF rovására). A másik [...] a nemzeti érzésre való, addig teljesen szokatlan apellálás [...], a „DE” jelvény felváltása a nemzetiszínű madarakkal. [...]

A nagy politikai tranzakció csaknem a választási győzelemig vitte a szabad demokratákat, ám súlyos ellentmondásokkal is együtt járt. [...] Az előrenyomulás egyik következménye, hogy kibékíthetetlen ellentét képződött az eredeti [...] radikálliberális szellemiség és az elfoglalt néppárti pozíció között [...], a fővárosi „szürkeállomány” és a vidéki „talpasok” serege között. [...] A súlyos válság első jele Kis János [...] lemondása volt. A helyére az a Tölgyessy Péter került, aki bukott frakcióvezetőként a csalódott mezei hadak elégedetlenségét megnyergelve lovagolt be [...] a Mérleg utcába. [...]

Bukása megjövendöléséhez nem kell nagy jóstehetség. [...] A dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek. Az SZDSZ [...] legkésőbb a következő választások nyomán elfoglalja majd az őt megillető, rendkívül fontos pozícióját a magyar politikai mezőnyben: az elvi alapon álló kis liberális elitpárt szerepkörét. A parlamentbe kerüléshez szükséges 4 százaléknyi szavazatért fog küzdeni.” (Szabaddemokraták tündöklése és nyomorúsága. Magyar Hírlap, 1992. március 24.)

Mint tudjuk, a 4 százalék időközben 5-re nőtt, s az SZDSZ némi spéttel jutott el a (túl korán) megjövendölt pozícióba. Az okot Tőkés Rudolftól tudhatjuk meg: „A történtekre adható magyarázat [...] a polgári tömegbázis híján indukált politikai marginalitási pszichózisban található. Tehát ha ló nincs, akkor a Charta-mozgósítás és a szocialista értelmiséggel való összeborulás legyen az a négylábú, melynek hátán a pártoligarchia a felszínen maradhat.”

Így is lőn egészen 2008 tavaszáig...

Amikor is a szabad demokraták – már ami megmaradt belőlük – talán önmaguk számára is váratlanul, leugrottak a reszkető lábú posztkommunista szamár hátáról. És most tanácstalanul állnak: a senki földjén.