Az értelmiségi határsértő – Lengyel László: Hátha mégis megfordítható a világ

– Mindenkinek megvan a maga aranykora, a balliberális értelmiségnek ez talán az 1990 körüli időszak, amikor egyszerre volt jelentős a szellemi, politikai hatása és a társadalmi elfogadottsága is. Ritka állapot, de azt is jelentette, hogy a változás elsősorban értelmiségi vállalkozásnak számított. Elkerülhetetlenül?

A nyolcvanas évek végén a társadalom jó részének az omladozó Kádár-kor is elfogadható volt, az ideológia nem érdekelte, legfeljebb azt kívánta, hogy köszöntsön már be az osztrák életszínvonal kora. A reformistáktól az ellenzéken keresztül a pártját megújítani kész MSZMP-értelmiségig terjedő szűk kisebbségnek tehát tudnia kellett, hogy nemcsak a rendszer ellenében politizál, hanem egy jó esetben közönyös társadalommal szemben is. Az új világ játékszabályainak kitalálása tehát valóban az intelligencia ügye volt, kié is lett volna, profi politikusok nem léteztek, a pártokat épphogy elkezdték szervezni, jellemzően szintén értelmiségi figurák, írók, történészek, jogászok, filozófusok és közgazdászok. A kerekasztal-tanácskozásokon csupa-csupa kolléga ült egymással szemben.

– És nemcsak a reformisták, hanem a korábbi ellenzékiek is, mint a csiga a házát, úgy hordták magukon a Kádár-kort, amelyben közösen szocializálódtak. Ezt érezte akkor?

Annyira, hogy 1989-ben ezen alapult az első komoly összecsapásom pártalakító értelmiségi barátaimmal. Egy cikkemben azt írtam, hogy nekünk, Kis Jánostól Bíró Zoltánon át Csoóri Sándorig mennünk kell, mert az új elitnek egy fiatalabb, a régi vitákat és ellenszenveket nem hurcoló társaságból kell összeállnia. Én akkor negyvenéves voltam.

– Az úgynevezett népi-urbánus veszekedések tényleg rányomták a bélyeget azokra az évekre. Mi még?

– Ez a társaság érthetően nem tudott pragmatikusan, politikusi aggyal gondolkodni, kormányzóképes meg végképp nem volt. Ez az Antall-kormány működésében világosan látszott. De az is szinte azonnal kiderült, hogy bár többpártrendszerről beszélnek, igazából egypárti rendszerben gondolkodtak, mármint a saját pártjuk rendszerében. Amikor a rendszer dőlte már nem volt kérdés, azonnal egymás ellen is fordultak. Ez nagymértékben összefüggött a Kádár-kori hagyományokkal.

– A kölcsönös vádak között szerepelt az, hogy az SZDSZ csupán rendszerkísérleti terepnek tekinti az országot, illetve hogy az MDF szélsőséges szárnya vissza akarja vezetni a nacionalista, tekintélyuralmi múltba. Nem játszom el a kívülállót, ez utóbbiról ma is meg vagyok győződve.

– Az biztos, hogy létezett egy kölcsönös értelmiségi gőg, amely felülről, lenézően kezelte az országot, és folyton megmondta neki, hogy miben kell hinnie. Pálcasuhogtatással kísért mondatok jöttek: „Legyenek nemzeti érzéseid! Légy keresztény! Gondolj Er­­délyre! Nem, neked elsősorban demokratának és liberálisnak kell lenned! Légy európai!” És így tovább. Értem én, hogy az alvó, majd későn ébredő társadalmat valahogy el kellett igazítani egy új világ felé, de ez nagyon fensőbbségesre sikerült. 1994-ben részben ezért fordult vissza az úton az ország, elege lett a nadrágos emberekből, és Horn Gyulát akarta, akit értett.

– Meddig tartott ki az értelmiségi meg­­mon­­dószerep?

– A kilencvenes évek közepén, amikor az ország szembekerült a milliós munkanélküliséggel, valamint a rettentő keményre sikerült Bokros-csomaggal, azt érzékelte, hogy a felül levők nem szolidárisak vele. Nem is figyelnek rá. A gyárak eltűnése, a városok csődbe jutása nem jelent meg a közbeszédben. Ez a tapasztalat mélyen megmaradt. Ezzel együtt az értelmiség az ezredfordulón élte meg az igazi, politikai aranykorát. Ott voltak a Horn-kormányban és 2001-ig az Orbán-kabinetben is, aztán a kormányfő úgy döntött, hogy kirúgja Chikán Attilát, félreteszi Stumpf Istvánt is, és ezentúl a porondon csak ő lesz, meg a nép. A háttérben akkor már Matolcsy Györggyel. A rövid Med­­gyessy-érában Bárándy Péter lett miniszter, és Görgey Gábor meg László Csaba, és ezt a közvélemény jól fogadta. Az értelmiségnek, csalódásokkal vegyesen, de még volt becsülete.

– De már ez előtt a „csak én vagyok, meg a nép” orbáni megvilágosodása jelezte, hogy a jobboldali vezetés felesleges nyűgnek tekinti az értelmiséget, még a sajátját is. Ez a vélemény 2010-ben lett kormánypolitika?

– Nem, Gyurcsány Ferenc is vezérelvű politikát csinált. Őt sem érdekelte, hogy a szakértelmiség figyelmeztette a realitásokra. Azt mondta értelmiségi bírálóinak, hogy neki a nyolc osztályt végzettekhez kell beszélnie. Vagyis nem vallhatjuk be nekik, milyen állapotban van a költségvetés, viszont ígérgetnünk kell. Ennek az Orbán által végképp csúcsra járatott politikának az lett a vége, hogy az ország ma sereghajtó a térségben.

– Mi történt a politikában csalódott, abból ki is akolbólított, korábbi nimbuszát a társadalom előtt elvesztett ballib értelmiséggel?

– 1989-ben ez az értelmiség az átlagon vagy az alatt, sokszor feketemunkákból élt. Néhány év múlva közülük többen is miniszteri, bankigazgatói székbe ültek, olyan autójuk lett, olyan házuk, amilyen korábban elképzelhetetlen volt. Drámai különbségek jöttek létre. Márpedig annál megbocsáthatatlanabb, gyűlölködésre nagyobb okot adó dolog nincs, mint amikor egy kolléga, barát kilő mellőled, te meg ott maradsz a félretaposott cipődben. Pláne, hogy sokszor bizonyíthatóan nem tudásbeli, tehetségbeli okok játszottak ebben közre, hanem a politika szelekciója is. Az értelmiséggel persze csak az történt, ami a társadalommal is. Egy szélső példát véve: egy Mészáros Lőrinc nevű gázszerelő néz ma le irdatlan magasságokból azokra az emberekre, akik őt gyerekként tanították és akiket most a mellényzsebéből megvehetne. Ezt nem lehet feldolgozni.

– Ön ebben a társaságban, amely sokáig az értelmiségi gondolkodásból próbált politikát csinálni, különösen határsértőnek számít. Mondhatni, a tanácsadáson és a befolyásoláson túl ott ütötte az orrát a pártok, kormányok dolgaiba, ahol csak tehette. Küldetéstudat– Eltitkolt politikusi hajlamok?

– Kötelezettség. Én egy konszenzusvezérelt, koordinált európai politika híve vagyok, és úgy érzem, ennek érdekében az íráson kívül is tennem is kell. Több koalíció születésénél voltam jelen, megpróbáltam embereket kitalálni, irányokról győzködni pártokat. Nyugat-Európában egyébként ez mindennapos szerep. Gondoljon Raymond Aaronra, aki filozófusként nemcsak cikket írt a Figaróba, de hihetetlen aktivitással volt benne a jobboldali politikában is. Ő magát elkötelezett szemlélőnek nevezte, akinek az a dolga, hogy a fejedelemnek tanácsokat adjon. Machiavellista gondolat, kétségkívül.

– Ez a könyv is azt mutatja, hogy ön hűségesen kíséri a saját generációját és általában is a balliberális értelmiség tündöklését és hanyatlását. Milyen pozícióból?

– Az a helyzet, hogy engem már 1989 őszén kizártak ebből a táborból, azért mert nem értettem egyet az SZDSZ stratégiájával. Nem tartoztam a holdudvarukba, és ma már bevallhatom, soha nem is szavaztam rájuk. De az MSZP külső köreihez sem tartoztam. Én nem balliberális, hanem független liberális baloldali vagyok. A csalódott liberálisok mellett ugyanúgy közel érzem magamhoz a csalódott Fidesz- vagy a volt MDF-értelmiséget is. Az írásaimban azokat a pártkötődés nélküli, független embereket kísérem/kísértem el a halálig, akikben ugyanaz a keserűség van, mint bennem is. Az a nyomasztó érzés, hogy nagyon nagy baj van a nyugati demokráciákkal, és annak a hitnek a pusztulása, hogy érdemes volt ebben az országban írni, tanítani. Ment-e általunk előbbre a világ– Hol hibáztunk– Rosszabb országot adunk-e át, mint volt a rendszerváltás idején– De tudja, én olyan vagyok, mint az öreg csataló. Ha meghallom a kürtöt, a hívást, még ma is felkapom a fejem: hátha mégis megfordítható a világ.