Az elrettentő magyar példa

Először a Fidesz szerezte meg a teljes politikai hatalomátvételt lehetővé tevő kétharmados többséget a magyar parlamentben. Utána jött a román kétharmad, amely ráadásul nem úgy szerveződött, mint a magyar. Az ellenzéki képviselők nem a korábbi kormánypártok hibáit kihasználva szereztek mandátumot.

Bukarestben a korábbi kormánypárt emberei ültek át néhány nap leforgása alatt a korábbi ellenzék soraiba, csak azért, hogy létrejöhessen a mindent vivő parlamenti többség, mert látták (például Magyarországon is), hogy az jó, mert így biztosra lehet menni. Kormányváltás után (amely idő előtt jött, az új kétharmadnak nem volt türelme kivárni, amíg alig fél év múlva lejár az előző kabinet mandátuma) már hozta a futószalag az ügyeket, köztük a jelenkori hatalmi játszmák aduászát: a plágiumvádat. Először csak az új kétharmad kormányának minisztereit kezdték ki, aztán a miniszterelnököt is. Aki, hasonlóan Schmitt Pálhoz, nem tudta kivédeni a vádakat. A körülötte terebélyesedő botrányt azzal súlyosbítja, hogy nem válaszol egyértelműen a kifogásokra, láthatólag megúszni, és nem megoldani akarja a problémát.

A Ponta-kabinet – parlamenti többség ide vagy oda – sem áll stabil lábakon. Még úgy sem, hogy az ellenzékbe szorult jobboldal, a demokrata-liberális párt rendkívül sokat vesztett a népszerűségéből a romániai „elmúlt nyolc év” alatt, különösen a gazdasági válság hatásait mérsékelni hivatott megszorító intézkedései miatt.

A romániai pártok – legyenek kormányon vagy ellenzékben – kiszolgáltatottak önmaguknak: képtelenek szavazóbázist építeni és megtartani. Valójában sem a kormányzati, sem az ellenzéki szerepüket nem értik, tagságuk, szimpatizánsaik politikai nomádok. A mindenkori kormány és a mindenkori ellenzék háborúja is azért állandó, mert a parlamenti erőviszonyok esetlegesek, szinte már ötletszerűek. Jelezni érdemes: ez az áldatlan állapot is a román–magyar párhuzam, a kelet-európai válság része. A Ponta-kabinet lépései – ahogyan hozzányúltak a választójogi törvényhez, az Alkotmánybírósághoz, az összes kormányzati, sőt megyei önkormányzati tisztséghez – azért sorjáznak, mert a kormány nem hisz a demokratikusnak nevezett intézmények demokratikus működésében, a demokratikus túlélés esélyeiben.

Van alapja a bizalmatlanságnak: a román jobboldal két cikluson keresztül következetes klientúraépítést folytatott (hasonlóan a magyarhoz). Traian Băsescu maga nyilatkozta a napokban: ő – mint a jog szerint pártpolitika fölött álló államelnök – „nem fér össze” a szociáldemokrata-liberális kormánnyal, vagy neki, vagy a Ponta-kabinetnek mennie kell. (Ez a liberális nem jelent liberálist, ahogyan a jobboldali demokrata-liberális pártnév sem. Romániában a liberális párt évekkel ezelőtt szervezetileg, elvileg is meghasadt. A tagság egy része a jobboldalhoz csapódott, és Traian Băsescu árnyékában felszívódott, másik része ugyan önállóan fut Nemzeti Liberális Párt néven, és a szociáldemokratákkal lépett koalícióra, de jelenleg a román nacionalizmus legkövetkezetesebb képviselője. Ennyit a liberalizmus kelet-európai szereptévesztéseiről.)

Mit lehet ilyenkor, ebben a nagy összebékíthetetlenségben tenni? Mindenki teljes erőbedobással előremenekül Romániában – a hatalom megszerzése vagy megtartása felé. Ez az „előre” (a kormányzati szervek pártpolitikai gyarmatosítása, a média letarolása, a gazdasági élet politikai behálózása) aggodalommal tölti el az Európai Uniót. Sokkal nagyobb aggodalommal, mint azt Magyarország esetében tapasztalni lehetett.

Orbán Viktor intézkedései ellen óvatosan, több hónapnyi felkészülés után léptek az európai politikusok – emlékeztet a Financial Times. Victor Ponta számára a feddés már gyorsított eljárásban megfogalmazódott. Ennek a gyorsaságnak egyértelmű az üzenete: a „magyar mintát” nem ajánlatos sem átvenni, sem folytatni. Ponta és a román szociáldemokraták esetében még az eddig érvényesülő, pártcsaládokon belüli szolidaritás sem érvényesült. Hátat fordított neki Joseph Daul, az Európai Néppárt elnöke, és az alkotmányosság tiszteletben tartására figyelmeztette Martin Schulz, úgy is mint az EP elnöke, és úgy is mint szociáldemokrata.

Hogy hogyan dől el a román jobb- és baloldal közötti mérkőzés, az a következő hónapokban (sem) fog elválni. Victor Ponta kikényszerítette ugyan Traian Băsescu leváltását, de a politikai agresszió a szociáldemokraták nagyon sok támogatóját elbizonytalanította. A jelenlegi állás szerint a szavazásra jogosultak ötven százalékának meg kell jelennie a július 29-i népszavazáson, amely Traian Băsescu leváltásáról dönt: erre pedig az előrejelzések szerint kevés az esély.

Vélhetőleg marad a macska-egér harc továbbra is, miközben a lej zuhanórepülésbe kezdett, a népszavazás költségei (plusz az idei önkormányzati és parlamenti választások kiadásai) megterhelik az ország amúgy is feszített költségvetését. Nagy árat fizet Románia (is) az öncélú politikai játszmákért. Ha Traian Băsescunak, Victor Pontának és a mögöttük álló szekértáboroknak szerencséjük van, még azelőtt tanulnak a veszteségekből, mielőtt a működőképes parlamenti többség és a hatni képes ellenzék esélye hosszú időre eltűnne (mint Magyarországon).

A román–magyar történet(ek) tétje azonban túlvan azon, hogy mit kezdenek Kelet-Európa éretlen ellenzéki és kormánypártjai. Magyarországon a kormányzati (és ellenzéki!) szereptévesztés maga alá gyűrte a politikai képviselet nélkülieket (a szegényeket, a cigányokat, az ilyen-olyan okból perifériára szorultakat), fékét vesztette az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a nacionalizmus. A szűkebb értelemben vett politikai válsággal a lehető legszélesebb – és egyre kevésbé kezelhető, átlátható – társadalmi válság jár.

Romániában más a helyzet. Itt azért a nemzeti kisebbségek védelme intézményesített. Sem a szociáldemokrata, de még a demokrata-liberális párt sem vádolható azzal, hogy ne rendelkezne szegénységmérséklő stratégiákkal, elképzelésekkel. (Ezeknek a zöme nem használható ugyan, de biztató, hogy vannak ilyenek.) A pártpolitikai válság most ezeket a struktúrákat kezdi ki. Az Orbán-minta átvétele, a lehető legszélesebb parlamenti, önkormányzati hatalom kisajátítása az erdélyi magyar érdekképviseletet (is) veszélyezteti. A kormány- és az ellenzéki pártok totális háborújában nincs túlélés, nincs semleges távolmaradás. Aki nem foglal állást, az gyanússá, árulóvá lesz. A román pártok most ugyanazt mondják, amit Orbán Viktor legrégebbi elv- és párttársa, Kövér László: az RMDSZ „bolsevik” párt, és nincs rá szükség.

Ha Románia megáll, de legalábbis lefékez a politikai lejtőn, még megelőzhető a válság kiszélesedése. Van esély a kármentésre: ezért a határozott és gyors fellépés Victor Pontával szemben. Mert nem az a kérdés, hogy a többször is demokráciaellenesen fellépő Traian Băsescu megy-e, vagy marad. Az igazi kérdés a demokrácia sorsa.