Az élet felforgatását nehezen viseli a nép

Az MSZP március végi pártértekezlete előtt két nappal értelmiségiek – köztük ön is – nyílt levélben foglaltak állást „Gyurcsány Ferenc reformjai mellett”. Ez történt csütörtökön, szombaton pedig a miniszterelnök látványosan kihátrált reformjai mögül. Jókora meglepetés lehetett.

És fontos tapasztalat. Tizennyolc év után látjuk: viszonylag egyszerű deklarálni a szocializmus eltörlését. A makrogazdaságban is zökkenőmentes lehet az átalakulás, egy-egy kínos stabilizációt végig lehet csinálni. Ám a mikrogazdasági átalakuláshoz már több idő kell. A legnagyobb megkésettség mégis az emberek fejében van. Ha nem tudjuk megismertetni velük a tervezett reformok előnyeit, hátrányait, hasznát, ha ködös és demagóg pártpolitikai érvek helyettesítik a párbeszédet, a folyamat az első lépésnél elakad. És egy elvetélt reform újraindítása sokszoros költséggel jár, nem beszélve az elveszett időről.

Akkor most rajtavesztettünk. Pedig az utóbbi két évben másról sem hallottunk, mint reformról, reformról és reformról. Ki is alakult egyfajta reformundor.

Ez azért különös, mivel Magyarországon 1997 óta egyetlen lényegi reformot sem sikerült keresztülvinni.

Tán épp ez a viszolygás oka.

Igazán jó feltételek az alapos átalakításhoz a Bokros-féle stabilizáció után voltak. A tanulság az, hogy elég nehéz az újabb és újabb, egymást hullámokban követő stabilizációs programokat a reformokkal sikeresen ötvözni. És a legkeményebb stabilizáció költségeit is könnyebben elviseli a nép, mint „az élet felforgatását”, a szokások kényszerű átalakítását.

De „nekünk Mohács kell”.

Végül is a reformok krónikus hiánya vezetett oda, hogy 2006 őszén nem volt más kiút. Ha az országot meg akartuk óvni a fenyegető pénzügyi csődtől, újabb stabilizációs eljáráshoz kellett folyamodni. A magyar tartozások nyolcvan százalékát birtokolják külföldi tulajdonosok. Ha a bizalmukat megvonják – s 2006-ban közel álltunk ehhez –, mindennél megrázóbb gazdasági válság következett volna. Miként viselte volna ezt egy ország, amelynek lakossága jelentős részben külföldi devizában adósodott el.

Csökkent volna az önbecsülése...

Amikor a szavazók március elején, „az önbecsülés” – szerintem az önbecsapás – napján az egyeurós vizitdíj miatt az urnákhoz tódultak, nem kalkuláltak azzal, hogy a dermesztő végeredmény alapján ránk sütik majd a reformképtelenség bélyegét, s ennek nyomán a befektetők bizalma megrendülhet.

Ilyesmivel csak közgazdászok kalkulálnak. A reform tehát – értelmetlen vitatni – népszerűtlen, minden területen. Mégis általános a „szlovákofób” lehangoltság. Lám: a lenézett „kis szomszéd” máris az euró előszobájában van.

Ami a helyi reformok eredménye. Azért hadd tegyek egy megjegyzést. Egy friss brüsszeli tanulmány szerint 2000 és 2005 között a szociális juttatások az unióban reálértéken évi 2,1 százalékkal nőttek. Magyarországon
8 százalékkal! Nálunk a szociális juttatások hányada a GDP-hez viszonyítva 21,9, míg Szlovákiában 17, Romániában 14 százalék. Ez önmagáért beszél. Elismerem, a dilemma komoly, mivel a társadalmi nyugalom, a működő intézményrendszer szintén a versenyképesség része. De ha elszívják az energiát a gazdaságtól, a rendszer kiürülhet. Olyan vákuum keletkezik, amely öszszeomláshoz vezethet.

Korábbi lapszámunkban Békesi László úgy fogalmazott az „új reformkor” eredményeiről: „Minden fronton kiáltó a vereség.”

A vereség a felszínen kiáltó, de a képet árnyalni kell. Magyarország átalakulása a mélyben változatlan. Mit mondhatunk egy országról, ahol a GDP 50 százalékát a külföldi tőke termeli? Ahol az export több mint 80 százalékát a külföldi vállalatok bonyolítják le? Ez az állandó, makacs reformhatás minden deklaráció nélkül „kikényszerít” bizonyos változásokat. A „vereség” meghatározás inkább a konok elutasításra vonatkozik, ahogy a magyarok a strukturális reformokhoz viszonyulnak.

Ez az elutasítás most a politikai összeomlás szélére sodorta a kormányt. A parlamenti többség felbomlott.

Ám ez nem mentség arra, hogy bizonyos átalakítások ne menjenek tovább.

De ha elfogynak azok, akik megszavazzák őket...

Ha már így alakult a helyzet, legyen bennem intellektuális kiállás. Még akkor is, ha veszett fejsze nyele. Vagy mondjam azt: 2010-ig várok, s utánam a vízözön? Nem beszélve arról, hogy a tehetetlenség agresszívabbá teszi a politikai vetélytársakat. Olyan erők jelentkezhetnek a hatalomért, amelyek hajlamosak nacionalista, antimodernista mázzal nyakon önteni mániákus Nyugat- és reformellenességüket. Ez az igazi, európai mértékű veszély. Magyarország az elmúlt években a regionális politikai stabilitás pillére volt a zűrös elő-balkáni mezőnyben. Ha ez az imázs összeomlik, annak nemcsak ránk nézve lennének súlyos következményei.

Elemzőink többféle mentőövet javasolnak. Az egyik ráolvasásszerűen emlegetett megoldás a pártok által támogatott szakértői kormány, amely helyettük is elvégzi a kellemetlen műtéteket.

Hol az a kormánypárt, s hol az az ellenzék, amely nagyvonalúan kijelenti, hogy a versenyből átmenetileg „kiszáll”, bevallva, a maga erejéből képtelen megoldást nyújtani? A demokrácia mai játékszabályai mellett a legkiválóbb elmékből álló szakértői kormány sem működhet a pártok támogatása nélkül. S akkor még nem beszéltünk a választókról, akik minden létező lépést elleneznek, amely felboríthatja a status quót.

A koalíció bomlása és bukása után a miniszterelnök láthatóan „pártjába menekült”. Legfőbb célja, hogy stabilizálja helyzetét. Lehet-e így gazdaságilag koherens kormányzást biztosítani?

Ezért is nagy a sajtó, az értelmiség és minden közszereplő felelőssége, aki a társadalmi párbeszédet ismét normális mederbe terelheti.

Orbán Viktornak nem hiányzik a párbeszéd. Totális győzelemre áll.

Valami együttélési minimumot – nem erőltetem az együttműködés szót, reménytelen – akkor is el kellene érni, mert a társadalom kevésbé felkészült a 21. századra, mint volt 1989-ben a nagyon is bizonytalan kimenetelű rendszerváltásra. Hozzá kell tenni: Magyarország mindig akkor működőképesebb, amikor beszorított állapotban él. Abban a percben, amikor a történelem nagyobb mozgásteret ad nekünk, a szabadsággal nem tudunk élni.

Pedig itt nincs olyan nagy mozgástér.

Ebben még reménykedhetünk.

Csakhogy a magyarok másképp látják.

Nyilván azt hiszik: „álmodni kell”, akarni. És „ha nem lopnák el a közvagyont”, rengeteg pénzünk lenne. Hát nincs pénzünk. Az van, amit megtermelünk.

Ki a hibás a reménytelen helyzetért? Az ellenzék, amely kérlelhetetlen populizmusával nem is adott esélyt? A miniszterelnök, akitől a követhetetlen akciók korántsem idegenek? Az SZDSZ, amely minden zsetonját az egészségügyre tette fel?

Nem lehet a felelősséget porciózni. Azok is sokat tettek ezért a helyzetért, akiknek nincs evező a kezükben, de minden módon gátolták a hajó haladását. S hibásak azok is, akiknek van evezőjük, de négyen ötfelé húztak.

A szlovák reformkormányok is belebuktak a végén, de ők legalább a sikereikbe.

Minden változás ellenérzést vált ki. De hát nehéz eligazodni. A választók zöme például nem tud a szó klasszikus értelmében „háztartást vezetni.” Megdöbbentő. Amikor 2006 őszén befutott a „népnyomorító csomag”, mindenki úgy gondolta, jelentős fogyasztási önkorlátozás lesz a következmény. S egyszer csak azt látjuk, hogy 2006-ról 2007-re harminc százalékkal növekszik a külföldi devizában felvett személyi- hitel-állomány. Az egyik következtetés: népünk, bár panaszkodik, jól él. Ha így van, ez újabb adalék a nagymértékű adóeltitkoláshoz. A másik lehetőség: a lakosságnak nem volt tartaléka, és hogy fenntartsa életszínvonalát, villámgyorsan eladósodott. Ami nagyfokú infantilizmusra vall. Ez nem volt békekölcsön, nem kényszerrel varrták a nép nyakába. Furcsa. Csődbe megyek, majd kitódulok a Kossuth térre, követelve, hogy a népnyúzók fizessék ki az adósságaimat. Hasonló a helyzet az egy évtizeden belül félmillióra tehető minimálnyugdíjassal. Folyamatos adóelkerülésük árát a tisztességes adófizetők fogják állni?

Ehhez képest bagatell ügy, hogy helyreáll-e nyáron a koalíció.

Valóban így van. Goethe írja a Faustban: a szabadságért meg kell küzdeni. A felelős demokratikus mentalitásra is igaz ez. Mindennap meg kell küzdeni érte.