Az elárverezett falu

Az út is elfárad, mire Tiszabőre ér: a zömében szürke házakkal szegélyezett aszfaltot szitává lyuggatta az idő. Pedig az autóforgalom jó ideje megkíméli a falu útjait. Mesélik, régen minden családban megvolt a négy kerék. Ma biciklik kerülgetik a kátyúkat.

A természet kegyes volt a mintegy kétezer fős zsákfaluhoz: egykor termékeny tájra épült. Igaz, ma parlagon hevernek a legelők és a veteményesek. „Még a lucernát is ellopják” – indokolnak a helyiek, akik inkább aligpénzükből spórolják össze a mindennapira valót, de nem gazdálkodnak, és nagyobb jószágot sem tartanak.

Nemrég az önkormányzati tulajdonban lévő kültéri legelőket is áruba bocsátotta a falu. Tiszabő ugyanis pénzügyi gondnokság alá került: mintegy 120 millió forinttal tartozik az OTP-nek, a Magyar Államkincstárnak és további hitelezőknek. Megoldás lehetett volna – elvileg –, ha az önkormányzat megállapodik a hitelezőkkel, de erre nem volt lehetőség. Ugyanis a képviselő-testület sokáig határozatképtelen volt, miután tavaly a hétből négy tagja előzetes letartóztatásba került szocpolcsalás miatt.

Más lehetőség nem maradt, Tiszabő árverésre bocsátotta minden ingó és ingatlan vagyonát: a legelők mellett – egyebek közt – a kultúrházat, a traktort és utánfutót, a szolgálati lakásokat, a fogászati széket és a kukásautót. Utóbbit egyébként EU-s pályázaton nyerték.

Jó kérdés

Az első árverési napon keltek el a legelők, néhány tízezer forintokért vették meg vállalkozók. Másra nem akadt vevő. Néhány héttel később, május végén másodszorra is megpróbálta kiárusítani magát a falu. Ezúttal ketten jöttek el az árverésre. Pedig hirdetett az önkormányzat, ahogy tudott: közeli települések vezetőit keresték fel, és a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Új Néplapban is toboroztak érdeklődőket.

A második árverési nap eredménye: egy helyi vállalkozó, Domány István szolgálati lakáshoz jutott 1 millió 65 ezer forintért, Tiszajenő polgármestere, Puskás Béla a kukásautót vitte. Áron alul, 900 ezer forintért szerezte meg a kocsit: azért volt rá szüksége, hogy megszervezhesse településén az önálló szemétgazdálkodást.

20 milliós bevétellel számolt a falu, a töredéke jött össze. Ami megmaradt, viszi a bank.

Mága Gyula alpolgármester így is elégedett, mert a falu néhány hónapon belül felszabadulhat a pénzügyi gondnok gyámsága alól. És hogy mi lesz a fennmaradó tartozással? Jó kérdés – mondja.

Se busz, se munka

Sorjáznak még a jó kérdések. Tisztázatlan például az önkormányzati lakásokban élők sorsa, akik ezután a banknak fizetik a bérleti díjat, miközben a havi háromezer forintos önkormányzati hozzájárulási díj is gondot okoz nekik.

Tiszabőn ezerötszázan élnek a létminimum alatt, mélyszegénységben, sokan 22 ezer forintos segélyből. Az egyik helyi üzlettulajdonos szerint nem is vágynak többre.

– Egész nap otthon fetrengenek. Fizetésnap kiözönlenek Fegyvernekre, bevásárolnak a piacon. Ha elfogy a pénz, ellopják, ami kell – ad szubjektív helyzetjelentést nincstelen földijeiről.
Azt azért hozzáteszi: anno buszok vitték a falutól hét kilométerre fekvő településre, Fegyvernekre a napszámosokat, volt is jelentkező bőven. Ma nincs se busz, se napszámosmunka a közeli kisvárosban.

Az alpolgármester mégis optimista némileg. Mivel a falu adósságrendezés alatt áll, nem pályázhatott, így az egyik közeli önkormányzat pályázott Tiszabő nevében a Start közmunkaprogramra. Nemrégiben százharmincról százhetvenre bővíthették a közmunkások létszámát. Még négyszázan várnak a lehetőségre. Mága Gyula reményei szerint előbb-utóbb háromszázra ugorhat az alkalmazottak száma.

– Persze hogy van, aki nem akar dolgozni, de a többség bármit megtenne a munkáért. Szorgalmas emberek a tiszabőiek: legutóbb, amikor lehetőség adódott, napi tizenhat-tizennyolc órákat dolgoztak Pesten – oszlat előítéleteket.

Nevetés töri meg Tiszabő deprimáló csendjét. Forrása két viháncoló lány, egyikük papagájszín tréningben közeledik kétkerekűjén. Az útszéli meggyfa mellett állnak meg. Villanásnyi idő alatt kanárisárgában és élénkzöldben pompázik a fa, fentről rázza a meggyet a dús idomú, nevető lány. Lentről barátnője és óvodáskorú gyerekeik figyelik.

– Nekünk szerencsénk van, a férjem dolgozik. Árkot ás, a temetőt rendezi – gurgulázik tovább – Szép, nagy házunk is van. Folyosó, fürdőszoba, két háló.
– És hányan éltek ott?

– Várjál csak – csendben számol, ujjai is mozognak, ahogy koncentrál. – Nyolcan.

A falu központjában áll a Royal cukrászda – legalábbis ezt hirdeti a kopottas épületen a büszke felirat. Süteményt nem árul, töményet, kannás bort viszont igen. Utóbbiból minőségit is, kilencvenért mérik decijét. Egy középkorú férfi – „Zsíros Kenyér”, ahogy kedvenc étele után a falu hívja – szemlátomást naphosszat „cukrászdázik”. Nehezen törnek fel belőle a szavak, de igyekszik nagyon: elmondaná, mi az igazság a falut illetően.

Széled a brigád

Összeesküvés-elméletekből, bűnbakokból amúgy sincs hiány: lépten-nyomon megállítanak, mindenki tudja a „tutit”, az „igazi” okot, amiért a valaha szebb napokat megélt falu idejutott.

Teri néni nem keres okokat, csak emlékezik. Az „őslakos”, 74 éves asszony gyermekkorát idézi.

– Kilencéves korom óta dolgoztam. A más földjén. A miénket még a Rákosi-korban elvették – fátyolosodnak a sokat látott szemek, de folytatja. – Majdnem befejeztem a középiskolát, amikor megbetegedett az öcsém, lerokkant az édesapám. El kellett tartanom a családot. Veszélyes, nagy gépeken dolgoztam, és csak a szerencsén múlt, hogy megmaradtam. Hányszor estem kis híján a gép éles forgói közé! Akkor megfogadtam: nekem csak akkor lesz gyerekem, ha taníttatni tudom. És be is tartottam. A lányom Szolnokon asszisztens, a fiamnak boltja van.

Aztán valahogy mégis szépül a múlt. A rendszerváltásnál járunk, Teri néni gazdag gyümölcsösökről, virágzó termőföldekről mesél.

– Mi láttuk el még a környező falvakat is. Mindenki dolgozott: adott munkát a gyár és a téesz is. Jó kis hely volt ez. Még bálokat is rendeztek a kultúrházban.

Nemrég Teri néni házába riasztót vezettetett be a lánya, miután anyját rövid időn belül harmadszor is kirabolták. Az asszony napjai ma nagyrészt a beriasztózott ajtók mögött, a modern technika nyújtotta biztonságban telnek. Gyermekei és öccse látogatják.

A falu szélén kaszára-kapára támaszkodva beszélgetnek közmunkások a helyi polgárőrrel. A közeli Kunhegyesen kiraboltak és megkínoztak egy idős nőt. De nincs idő a döbbenetre, széled a brigád, folytatódik a munka.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)